A táj mögötti táj
Dafna Talmor: Constructed landscapes

Cséka György

Dafna Talmor koncepciója, amennyire tiszta, egyszerű, transzparens, annyira gazdag jelentésekben, asszociációkban és érzéki benyomásokban.
Talmor ugyanis, elégedetlen lévén évek óta felhalmozódott, de nem művészi célból, kizárólag személyes emlékként készített tájfotóival és magával a tájképpel mint műfajjal – amelynek több évszázados története, motívumai, szerkezetei, amellett természetesen a mindennapi képturizmus gyakorlata súlyos teherként nehezednek minden alkotóra, aki valamennyire is reflektál médiumára, annak történetére, műfajaira –, saját fotóit talált tárgyként kezelve, azokat paradox módon kisajátítva, rekontextualizálva, a legnagyobb szabadsággal és kíméletlenséggel vágta szét, majd a darabokból új képeket konstruált. Ennyi a rövid és egyszerű történet.

A hosszabb és bonyolultabb ott kezdődik, hogy Talmor a nehezebb utat választva, az analóg nyersanyagra fényképezett tájat nem digitális, azaz digitalizált formában mixelte újra, amely eljárásban az eredeti filmtekercs épen megmarad, hanem – és ezért a „kíméletlen” jelző – abban a formában, médiumban konstruálta meg tájvízióját, amelyben az létrejött. Magukat a filmkockákat vágta szét különböző eszközökkel, ollóval, szikével, virtuálisan egyfajta ön-élveboncolást, pontosabban öndestrukciót hajtva végre, ezzel megsemmisítve valódi képi emlékeit és újraalkotva egy egészen más emlékezetet.

Sorozatának címe bizonyos értelemben tautológia, hiszen a fotográfia mint olyan eleve konstrukció, bármennyire is dokumentumnak, objektív eszköznek, a világra nyíló ablaknak, torzítatlan tükörnek stb. hittük, hisszük. Konstrukció volta persze szabad szemmel a legtöbb esetben nem látható, mert a médiumon belül van, annak létmódjában, Talmor címe és eljárása azonban sebészként metszi fel, fordítja ki a médium belsejét, megmutatva annak lényegét: a kép, az nem a valóság, hanem alkotás, konstrukció, csinálmány. Az alkotó fotókönyve azonban még mélyebbre hatol, szinte pedagógiai precizitással, fázisról fázisra mutatja meg képei keletkezését, azaz manipulációi sorát, amelyek a konkrét fotográfia elkészültéhez vezetnek.

Eljárása leleplező, hiszen a legtöbb alkotó nem hozza napvilágra, sőt egyenesen elleplezi, elködösíti a munkái keletkezésének fokozatait, van, aki egyenesen megsemmisíti a műhöz vezető vázlatokat, hogy a mű csak kész és végérvényes formájában maradjon fent. Az, hogy Talmor dokumentálja is eljárását, a képek konstrukció voltát nyomatékosítja egy további gesztussal, emellett szétzúzza azt az igen jellegzetes képfogyasztási szokásunkat, hogy a képeket szövegekből szeretjük megérteni, azaz a kép jelentését sok esetben az adja, hogy hol, milyen módon készült, továbbá, hogy mennyit ér stb., azaz nem magával a képpel foglalkozunk, a teljesen soha ki nem meríthető és nem verbalizálható vizuális jelentéssel, hanem a hozzáadott szavakkal, történetekkel. Mivel az alkotó mindent elmond képei koncepciójáról és meg is mutatja képkészítési eljárását, nem marad más, mint magukkal a képekkel foglalkozni, azaz nézni, elmerülni Talmor kozmikus víziójában.

A képek Talmor személyes tájainak rétegeiből állnak, Izrael (ahol született), Venezuela (ahol nevelkedett), Nagy Britannia (ahol jelenleg él) és az Egyesült Államok (ahol nővére él) lokalizálhatatlan és embernélküli helyeiből, hegyeiből, bokraiból, folyóiból, sivatagjaiból. A képek a fragmentáltság különböző fokozatait mutatják, hol nagyobb, felismerhető, hol apróbb, felismerhetetlen tájszeletekből állnak, amelyek, mint egy összetört jégtábla darabjai, úgy úszkálnak a képtérben, mivel az alkotó nem hézagtalanul illeszt filmszeletet filmszelethez, hanem üres tereket hagy, amelyek a nagyítás, hívás után fekete területként, vakfoltként alkotják a töredékek hátterét vagy éppen előterét, hiszen számtalan esetben eldönthetetlen, hogy amit látunk, az a pozitív vagy éppen a negatív forma, a háttér. A feketeség a képek kozmikusságát asszociálja, a fragmentumok mintha az űrben vagy éppenséggel a szemgolyóban, a szemfenéken lebegnének.

Talmor vágásainak, metszéseinek szabálytalansága és a hangsúlyos fekete háttér különös látási zavarra, szemsérülésre emlékeztetnek, mintha szakadás, szakadások keletkeztek volna a szemünkben, és bizonyos területek kiesnének, mintha részlegesen megvakultunk volna, és látható elemek sincsenek a megfelelő rendben, hanem mint egy kaleidoszkóp figurái, egymás hegyén-hátán hevernek, zuhannak egy szakadékba.

Az összekeveredett, űrben lebegő képfragmentumok az álomban széteső, szétbomló és újrakonstruálódó idő, az emlékezet, emlékképek működését is eszünkbe juttathatják, valamint az ébredés utáni visszaemlékezés, azaz rendrakás, a narratíva helyreállításának hiábavaló erőfeszítését.

A fotók a figurativitás és a teljes absztrakció határán lebegnek, a képelemeknek nincs valós terük, a perspektivikus viszonyokat is megsemmisíti a vágás és az illesztés munkája. A képek egymásra, egymás mellé helyezett szegmentumokból állnak, és egy olyan szerkezetet mutatnak, mintha egy ásatáson a földtani rétegeket látnánk. Mint ahogy bizonyos értelemben Talmor emlékezetének rétegeit, rétegezettségét, tektonikáját a beazonosíthatóság és magyarázat reménye nélkül, hiszen a munkák tartózkodnak a személyességtől, nem pszichológiai téteket mozgatnak.
Dafna Talmor képeinek komor sugárzása azt a tájat mutatja meg, nyitja fel, ami az általunk látott valóság, természet mögött vagy éppenséggel alatt húzódik, rejtőzik észrevétlenül és amorfan, és amely pillanatokra, a folyamatos változás, metamorfózis szüneteiben egy-egy megfoghatatlan ábrába, csillagalakzatba merevedik. Képei olyan utak, amelyek belülre vezetnek egy nem létező útvonalon.

▬▬▬▬
Dafna Talmor: Constructed landscapes
TOBE Gallery
2022. április 13. – május 21.