Alámerülés
Project833: Fokrendszerek, Petrichor, Eternit, Rianás 2021–2024 – Interjú az alkotókkal

Tillmann Ármin

Borító és ikonkép
WOFT (Bús Martina és Kophelyi Dániel): Wrap Over False Terrain ╱ 2021 ╱ installáció, performansz, vegyes technika ╱ Fokrendszerek, Csongrád ╱ Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás, Piróth Tímea

TÁ: 2021-től 2024-ig négy olyan művészeti eseményt – Fokrendszerek (2021), Petrichor (2022), Eternit (2023), Rianás (2024) – is szerveztetek, amelyek mind szokatlan térhasználatában (off-space természeti helyszíneken), mind időkezelésében (az évi napéjegyenlőségek napjaira időzítve, csak aznap megtekinthető művészeti eseményekként), jelentősen eltérnek, de legalábbis szokatlanok a kortárs hazai művészeti kiállításoktól. Mi hívta életre ezt az együttműködést köztetek, és mit kívántatok üzenni vele a szakmának vagy a kíváncsi laikusoknak?
P833: Az egész origója egy különleges és Kovács Gyuszi számára fontos tér, ez pedig az ártéri erdő.
Kovács Gyula: Sok szállal kötődöm ezekhez a területekhez, körülbelül 20 éve foglalkozom velük különféle formákban. Egy kicsit közelebbről pedig a Csongrádi Művésztelep (ami maga is ártérben található) mögött elterülő ártéri erdő foglalkoztatott. Egyfelől a doktori kutatás kapcsán került a látószögembe, másfelől pedig az erdőben töltött idő és élmények mozgattak. Így formálódott bennem az ötlet egy többszereplős, egyszeri, intim élmény irányába. Sztanó Zsuzsival elkezdtük az alapötletemet kibontani, majd bevontuk Jeneses Ádámot.

P833: Az így összeállt csapat a Project833 égisze alatt – amit Zsuzsi hívott életre még 2017-ben – hozta létre az eseményeket. A négy eseményen végigvonuló tematika a víz köré épül. Ezt jártuk körül rendhagyóan. Explicit üzenet talán sosem volt, ez hármunk érdeklődése, a helyszín fűzte össze. Az együtt gondolkodás első fázisaiban még nem „grandiózus” négyalkalmas eseményként gondoltunk rá, sokkal inkább egy olyan helyzetként, amit nem kéne veszni hagyni, bármilyen anyagi vagy szervezésbeli kihívást jelent. Ez talán ismerősen csenghet azoknak akik a 2010-es évek beköszöntével még megtapasztalhatták az intézményi átalakulásokat.
TÁ: Meg lehet-e határozni a művészeti események jellegét? Befogadói oldalról az embernek happeninggel, performance-szal, „vándorló installációkkal“ vagy valami teljesen új művészeti jelenséggel volt dolga?
P833: Nem gondoljuk, hogy új lenne. Az nagyon fontos alapvetés volt, hogy a befogadó egy intim, csöndes „alámerülésben” vegyen részt. „A vadak nyomán jártunk” – volt, ahol szó szerint. Az események vezetett, néma séta formájában zajlottak sötétedés után. Az útvonalat a hely jellege és a születő művek beágyazódása határozta meg. Az újdonság jelleg erősen vitatható, egy-egy újabb terminus talán segíthet a megkülönböztetésben, de ha mindenképpen egy frisebb, szokatlanabb műfaji megjelölést kell társítani, akkor az előbbi folytatásaként kollektív vándorinstalláció vagy, hogy egy még régebbi terminust használjunk, vándorrítus-enviormentként is hivatkozhatunk rá. Az újdonság ereje inkább azok számára lehetett nagyobb, akik ritkábban vesznek részt képzőművészeti eseményen, kevesebb kortárs kulturális tartalmat fogyasztanak a mindennapokban. A szakma ilyen és hasonló jellegű jelenséggel a már említett Off-biennálén vagy a Placc Fesztivál keretében találkozhatott. Ha a befogadói oldalt „szakmabeliekre“ és érdeklődőkre bontanánk, akkor biztosak lehetnénk benne, hogy az előbbieknek az elmúlt évtizedek számos motívumát, kezdeményezését, alakváltozását tapasztalhatta meg.

TÁ: Valamennyi kiállítás során hangsúlyos ember-természet-technika valamifajta „új szintézise“. Milyen keretrendszerben értelmezhető ez az együttállás szerintetek? Egy explicit modernitáskritika, kelet-európai (neo)gótika, poszthumán esztétika vagy ökológiai gondolkodás megjelenése a művészetben? Találkozik-e itt kritika, esztétika és mitopoétika egymással?
P833: Mindezek keverednek. Az ökológiai gondolkodás a kezdeti alapvetés része volt, ami talán a Fokrendszereken érhető tetten a legjobban. Tudtuk, hogy bizonyos tendenciák óhatatlanul is begyűrűznek a születő műveken keresztül, de a mítoszteremtés és a lokációk adottságai adták a legerősebb keretet. Találkozik, és kibogozhatatlanul összekeveredik. Az új szintézishez kezdetben egy mitopoétikus keretet kerestünk, a Mystery Flesh Pit National Parkot, ami nem más, mint egy közösség által évek óta írt és szerkesztett, kiterjesztett fikciós szöveg. Ebben majdnem mindenki továbbfűzheti a lore mitológiát. Emellett a kurátorok (Miklósvölgyi Zsolt, Seress Anna – Zsoldos Anna, Fülöp Tímea) is megsejthették a másfajta együttműködést, munkamódszertant: minden alkalommal ellátták a felkért művészeket a fenti fogalmakkal operáló szakirodalommal, de hagyták az események és művek szabad folyását. A jelenből visszanézve így – meglátásunk szerint – sikerült elkerülni, hogy a művek egy-egy szöveg, kurrens elmélet képzőművészeti illusztrációi legyenek.
TÁ: Mindegyik művészeti esemény egy-egy világosan kirajzolódó, központi tematika köré szerveződött. Hogyan értelmezhetjük az egyes művészeti események címadó fogalmait: fokrendszerek, petrichor, eternit, rianás? Mit jelentenek ezek a kulcsfogalmak ma számunkra?
P833: Egy esszenciális kiragadást. Kapcsolódási lehetőséget, új betekintést egy ismert világ ismeretlen rétegébe. A klímaválság jelenében azonban mind a négy szó terhelt, és ezt fontos volt számunkra. A címek szorosan kötődnek a vízhez, az adott tematikához és a választott helyszínhez. Visszagondolva talán két-két pár állítható fel: Fokrendszerek – Eternit, Petrichor – Rianás. Az első páros sokkal inkább az igénybe vett, kisajátított kapcsolat a valósággal, a világgal, míg a másik „fogalompár” egy illékony aspektusa, jelensége ugyanannak a realitásnak, az évszázadokig ugyanúgy ismétlődő, természetes folyamatoknak, mint az eső illata vagy a feszültségtől széthasadó jégtábla robaja…

TÁ: A kiállítások helyszínei valamilyen módon – hol lazábban, hol erősebben – kötődnek a néphagyományokhoz, a folklórhoz, a népi mitológiákhoz. Mennyiben hozták játékba az egyes művészek és ti mint az egyes művészeti események kurátorai az effajta helyspecifikus mitologémákat, népszokásokat, kultikus helyszíneket vagy tárgyakat?
P833: Ez nagyon változó volt. Ebben is szabad kezet kapott mindenki. A kurátorokkal együtt kibontottuk az egyes témákat, helyszíneket és az oda kapcsolódó történeteket. Ebből a művészek mindig kaptak egy csokorral. Az Eternitnél és a Rianásnál volt hangsúlyosabb a néphagyomány jelenléte. Az előbbinél ezt tudatosan a kurátorok hozták be, az utóbbinál pedig a helyszín, a szegedi Boszorkánysziget, ami már eleve egy különleges hely volt sokféle történetet hordozva. Mindenki a maga ízlése szerint emelte be a hagyományokat. Egy ilyen szituációban nem is várható el, hogy ne kapjon minden valamiféle ritualisztikus patinát, függetlenül az alkotói szándéktól.
TÁ: Összefüggésbe hozható-e az off-space helyszínválasztás a művészeti események alacsony költségvetésével, vagy egyenesen kritikai reflexióként értelmezhető a hazai művészeti támogatási rendszer (ösztöndíjak, pályázatok, állami elismerések, rezidenciaprogramok stb.) átpolitizáltságával és egyre inkább akadozó működésmódjával?
P833: Az off-space egyrészt az ártéri erdő iheletettsége – ezt máshogy el sem tudtuk volna képzelni –, de tagadhatatlan, hogy az elmúlt években megfigyelhető egyfajta kivonulás az egykor fontos és izgalmakat rejtő intézményekből, különösen Magyarországon, ahol erősen átrendeződött egy-egy korábbi múzeum, kiállítótér szerepe, profilja. Emelett valószínűleg mi sem tudjuk függetleníteni magunkat a beszűrődő hatásoktól, így nyilvánvalóan hatott az elmúlt évek számos hasonló kezdeményezése (az Off-biennálé számos helyszíne, a Sonic Thoughts, az MMM, az Otthon Áruház stb.). Mindhármunknak bőven van tapasztalata a haza kulturális élet különféle területeiről, a finanszírozáshoz kapcsolódó bürokratikus bonyodalmakról. Sejtettük, mire vállalkozunk, és azt is, hogy erősen magunkra leszünk utalva. Az átpolitizáltság hullámzásai talán kevésbé érintette a projektet, bár erről az oldalról ez inkább ködszurkálás részünkről; a nem ismert és már-már láthatatlan helyszín, a formátum – talán inkább ez okozhatott gondot. Elhatározásunk, kimondható, erősebb volt, így ha a támogatási rendszer nem találta érdekesnek, finanszírozhatónak a projektet, megoldottuk saját forrásból. A négy eseményből csak egy kapott NKA-támogatást, s az is elenyésző volt. Az lehet kritikai megnyilvánulás, hogy nem kell az adott esetben ismeretlen összetételű bizottságok, zsűrik, kollégiumok döntéseire várni, hanem limitált erőforrásokból – az önkizsákmányolást elkerülve – lehet és érdemes nagyobb szabású dolgokat elindítani hasonlóan gondolkodó és tettre kész emberekkel. Remélhetőleg ez nemcsak kritikai reflexióként, hanem erőt adó tanulságként is szolgálhat a következő években. Sokat köszönhetünk minden résztvevőnek, mert a fentebb taglalt helyzet ellenére beleálltak, és megcsinálták velünk.

TÁ: Melyik kurátori elgondolás érvényesült a leginkább szerintetek? Eleve olyan művészeket, művészeti kollektívákat hívtatok be az egyes eseményekhez, akikről úgy tartottátok, hogy valamilyen szinten kapcsolódhatnak az egyes kiállítástémákhoz, vagy „szabad kezet“ engedtetek az egyes alkotóknak annak reményében, hogy új, eleddig nem látott és megjósolhatatlan összművészeti együttállások fognak létrejönni az előkészületi munkálatok során?
P833: Minden esetben a felkért kurátorral, kurátorokkal – Miklósvölgyi Zsolt, Seress Anna és Zsoldos Anna, Fülöp Tímea – dolgoztunk, és a mi előzetes elképzeléseink és a velük való egyeztetések szerint született meg a végső névsor. A művészek pedig szabad kezet kaptak, hogy hogyan reflektálnak a tematikára, a térre túlnyomórészt új, helyspecifikus munkákat hozva létre. Így igen izgalmasan formálódott az összkép. A laza füzér egyes elemeinek a választott térben való pontos beágyazódása elsősorban a művészek döntése volt. A lehetséges területet mi jelöltük ki. Az eseményeket bejárások és többnapos közös elvonulások előzték meg. Annak ellenére, hogy a végleges útvonalak nem egyszer a végső pillanatig formálódtak, minden esetben érdekes szinergiák születtek. Egy ponton úgy tűnt, valódi – telepatikusan is működő – alkotói közösség jött létre.

TÁ: Megkerülve most a „siker vs. kudarc“ meglehetősen terméketlen kategóriáit, hogy látjátok, milyen visszhangot keltettek az egyes kiállítások? Milyen kritikai fogadtatásra találtak ezek a művészeti események az odalátogatók vagy akár a helyiek szempontjából?
P833: A Fokrendszereknél nagy számban jöttek el helyiek – csongrádiak is. Ez persze köszönhető a helyi kulturális életnek, itt meglepően nagy a nyitottság. Sokat kérdeztek, és három túrát is kellett tartani. A „közönség” pedig csak nőtt. Megdöbbentően sokan jöttek el az eseményekre a lehetetlen időpontok, a nehezen megközelíthető helyek vagy éppen a nem túl barátságos időjárás ellenére.
Az eseménysorozat megbolygatta a fogyasztási mintákat, a szakmai termelést, az élet dinamikáját – ez egészen nyilvánvalóan megnehezíti a kritikus, szövegíró helyzetét. Feltehetően ennek is köszönhető, hogy eddig a saját felületeken túl csak három publikáció született – Fülöp Tímeáé, Básthy Ágnesé és A. Fehér Veráé.
Az események végén minden esetben kialakult egy spontán párbeszéd az odaérkezők részéről, bár ez sem a szűkebben vett szakmai figyelem, mégis jól beilleszkedett a projekthez. Az egyik, ha nem a legemlékezetesebb visszhang egyértelműen a Rianás másnapján megjelent Reddit-poszt volt, ahol affelől érdeklődött egy este egy véletlenül arra járó, hogy miféle eseményt, akciót, esetleg szertartást látott… Kiváló válaszokat kapott.
TÁ: Tervezitek-e folytatni a már-már hagyománnyá terebélyesedő, éves művészeti eseménysorozatot?
P833: Nem. Ez a projekt körbeért. A Fokrendszerek után döntöttünk a sorozat mellett, és azt is rögzítettük, hogy összesen négy lesz. Két napfordulóra és két napéjegyenlőségre időzítettünk, illetve a Tisza mellől két fővárosi, Dunához köthető helyszín után visszatértünk a Tiszához. Bár kecsegtető lenne a folytatás, elvégre már beette magát néhány ember tudatába, de a teljes kiüresedés helyett ez szebb, érdekesebb lezárás, nem kell mindent nyújtani, dagasztani a végtelenségig.