Gesztusok sűrűjében
Sipos Aliz Menta Define Aura című kiállításához

Tillmann Ármin

Borítókép
Sipos Aliz Menta: Egymozdulatos gesztusok (One-Step Gestures)╱ 2019–2024 ╱ zománcfesték, papír ╱ A3 ╱ Fotó a művész jóvoltából

Ikonkép
Sipos Aliz Menta: Fekete Utazás (Black Trip) III. ╱ 2022 ╱ vegyes technika ╱ 40×20 cm ╱ fotó: Hegyháti Réka, a Nagyházi Contemporary jóvoltából

[1] Benedictus de Spinoza: Etika. III. rész, 3. definíció. Fordította: Boros Gábor. Budapest: Osiris, 1997 [1677], 251.

A gesztus a mozdulat érzékisége, amely még kimerevített formájában is érzelmeket vált ki belőlünk. Ennélfogva nem választható szét az affektusoktól. Az affektus fogalma az antikvitásra, ezen belül is az ókori görögségre vezethető vissza. Míg Platón négy kategóriára osztja az affektusokat (gyönyör, szenvedés, vágy, félelem), addig Arisztotelész Retorikájában már tizenöt érzelmet különböztet meg egymástól, melyek a szónok meggyőzőerejének hatékony eszközei. A filozófus szerint egy ékes beszédű rétor hallgatóságában a harag, a szelídség, a szeretet, a gyűlölet, a félelem, a bizakodás, a szégyen, a jótett, a hála, a szánalom, a jogos felháborodás, az irigység és a versengés érzelmeit ébreszti fel, a teljesség és rendszerezés igénye nélkül. Az affektust nevezi πάθος-nak (pathosz), amely egyszerre foglalja magában a szenvedélyt és a szenvedést is. Hogy csak néhány példát említsek: a barokk zene tele van affektusokkal, amelyek bizonyos indulatokat, felindulásokat váltanak ki a zenén keresztül. A racionalizmus jeles képviselője, Baruch Spinoza Etikájában az affektust ekképp határozza meg: az „elme szenvedése”, az a „zavaros idea, amellyel az elme testének vagy teste valamely részének a korábbinál nagyobb vagy kisebb léterejét állítja”.[1] A fentebbi példákból kitűnik, hogy az affektus minden esetben valamire való eszköz, amely esztétikai, etikai és politikai funkciót tölt be.

Ám mi van a „célszerűtlen célszerűséggel”, a racionalitás megkérdőjelezésével, a tudatalatti felszabadításával vagy a véletlen, az esetleges játékba hozásával? A gesztusfestészet épp a célorientált racionalitás ellenkezője: a kontroll elvesztése cselekvés által, amely meghaladja a jó és rossz affektusok szembenállását, és feloldódik a tevékenységben. A gesztus ereje a művészetben a kéz lendületes mozgásának sokrétű kivetülése, ami származhat derűből, életigenlő örömből, elragadtatottságból, de éppúgy dacból, dühből, felháborodásból vagy abból az indíttatásból, hogy a bennünk lévő indulatokat, teremtő módon, egy műalkotásba csatornázzuk.

A gesztus festészete szemben áll a kompozíció előre tervezettségével, a képlogika szabályrendszerével; ellentmond a szabályozottságának, felülírja a kereteket, kitolja a határokat; rést üt a nyugati episztemológia, a racionalitás, a helyes gondolkodás erődítményének ostromfalán – megnyitja az ösztönös, a szakrális és az archaikus üledékrétegek tárnáit, majd átjárást teremt köztük; a gesztus révén megjelenik a vallásos elragadtatottság és az ősközösségek rítusai, ahol a képzelőerő előre megformálja és alakítja a valóságot. Ám a gesztus nem isteni adomány, hanem profanáció: feltárása, megmutatása annak, hogy egy mozdulat, a cselekvés, a kultúra valójában mindenkié. A gesztus az értelem felfüggesztése új szimbólumok és jelentések megképződésének jegyében. A gesztusfestészet a kontroll tudatos elvesztése egy fizikailag behatárolt térben.

Ebben a vonatkozásban élhetünk a járás hasonlatával is: járni, lépéseinket egymás elé helyezni egyet jelent egyensúlyunk állandó elvesztésével és annak rendre ismétlődő visszanyerésével. A gesztusfestészetre tekinthetünk úgy is, mint a járás mintájára, a kéz előrelendüléseire és az azt követő lendületvesztésekre vagy megtorpanásokra. Ám a gesztust nemcsak az érzelmek és indulatok mozgása teszi ki, hanem ugyanúgy azok megakadása is. A gesztus a lehetetlen megkísértése – lendületbe hozza a testet és az érzelmeket, aminek nyomhagyása maga a kép; e mozgást mégsem képes megragadni, hovatovább ábrázolni, mert az már mozgáskép, mozgókép lenne. A gesztus kérészéletű, nem továbbgondolható és megismételhetetlen – a tiszta lendület fantáziadokumentuma.

Ennek okán, a kortárs olasz filozófussal, Giorgio Agambennel szólva, mintha a művészettörténetből egy néma felhívás érkezne felénk, hogy szabadítsuk fel a képek konkrétságát, és formáljuk át a gesztusok meghatározatlansági zónájává.[2] Talán azért is gondolhatja ezt Agamben, mert a mindennapok túltelítődtek társadalmilag meghatározott gesztusokkal, míg egyre kevésbé használunk egyéni gesztusokat, vagy ilyenek már nincsenek is. Valamennyien ismerünk formális gesztusokat, hiszen a formalitásoknak rendszeresen eleget kell tennünk: mind ismerjük a tisztelgést vagy főhajtást az elöljárók előtt, az életről és halálról döntő fel- vagy lefelé mutató hüvelykujjat a gladiátorjátékok végén; mind ismerjük a polgári személyesség gesztusainak véget nem érő sokaságát: az üdvözlés és elköszönés intéseit, a baráti kezet rázást és az udvarias kézfogást, a szerető ölelést és a búcsúcsókot, a bizalmaskodó vállon veregetést, de az óvatosságra intést is. Mindemellett ott vannak még a vallásos gesztusok is: az imát mondók összekulcsolt keze, a keresztvetés, a leborulás, a térdeplő fohászkodás, és bizony ott vannak a konformitást felülíró gesztusok is, a lázadás kinyújtott középső ujja vagy a forradalmiság emblematikus ökle. A formális és informális gesztusok a közösség (etikai) és a társadalom (politikai) szabályrendszerét erősítik, vagy szándékosan rúgják fel annak konvencióit. Ami e gesztusfajtákban mégis közös, az az, hogy meghatározott jelentéseket társítunk hozzájuk, konkrét funkcióval bírnak.

A gesztusfestészet viszont „cél nélküli eszköz”; ha van is célja, az a célszerűség felfüggesztésében keresendő. A gesztus – küszöb. Akár egy ház küszöbén, átléphetünk a külvilág ellenségességéből a ház(tartás) gazdájának vendégszeretetébe. A gesztusfestészet aurája pontosan ezt jelenti: hatásköre vagy még inkább erőtere maga a meghatározatlanság zónája – ide belépve hirtelen a köztes létben találjuk magunkat; abban a légüres térben, amelyből el fogunk mozdulni valamilyen irányba. Ezt az irányt még nem ismerjük. Éppen ezért újabb gesztusokat teszünk. Ez lehet a döntéskényszer elodázása, de éppígy, a sűrűn ismételt gesztusok révén, egy út kirajzolódása is.

Sipos Aliz Menta gesztusfestményei kiemelnek minket önnön világba vetettségünkből, majd belemerítenek a köztes létbe. A köztes lét a szemlélődés tere. Életeseményeinktől való túltelítettségünk vagy letaglózottságunk, izgatottságunk vagy unalmunk feloldódik, majd szétporlad a képek előtt állva. Így a világnak kitett létből átzsilipelhetünk a köztes lét menedékébe. A küszöbön átlépve megszűnik a kellés, a kérlelhetetlen felszólítás, hogy gondolatokat szüljünk, hogy éljük meg az érzéseinket vagy szüntelenül fordítsuk termőre a cselekvést.

Aliz képeinek, vagyis cselekvéslenyomatainak ritmusait a fröcskölés, a csöpögtetés, a folyatás, az öntés, az ecsettel suhintás vagy a kalligrafikus söprés adják. Festményciklusai, az Egymozdulatos gesztusok (One-Step Gestures, 2020–2024) és a Monotipizált gesztusok az elevenség, a szertelenség és a folytonos dinamizmus gesztusaival sodornak minket magukkal. Az Anyagkutatás (Material Research, 2020–2021) és a Fekete utazás (Black Trip II., IV., 2022) című sorozataiban nem tudni, hogy a „bennünk létben” időzünk-e, hogy saját lelkivilágunkba szállunk-e alá, vagy egy kénköves, szüntelen izzásban lévő, gejzírkitörésektől fortyogó vulkanikus táj anyagcsere-folyamatait szemléljük madártávlatból.

Aliz gesztusfestményei úgy idézik meg a teljességet, hogy azt minduntalan befejezetlenül hagyják. Munkái mindig felkeltik a vágyat, hogy e hiányt képzeletünkkel töltsük ki. E töredékesség aurája – a teljesség megközelítése. Ám most elhallgatok. Nem kívánok több értelmezést adni, mert a képek amúgy is magukért beszélnek.

╱╱

Sipos Aliz Menta: Define Aura
Barta Gyula Galéria, Párkány
2024. december 5. – 2025. január 2.