ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator

Kiállításformában megtett vallomás
Menyhárt Marcell kiállítása

Jankó Judit

Menyhárt Marcellnek, a pécsi Művészeti Kar végzős szobrászhallgatójának első önálló kiállítása a pécsi Nick Galleryben június közepéig látható. Az idén tízéves galériának Menyhárt az első művésze, akinek felvállalta a teljes körű képviseletét. A MACROPOP címet viselő, pályakezdő és identitáskereső tárlatról beszélgettünk a fiatal szobrásszal, aki a munkáiból is érezékelhető őszinteséggel válaszolt a kérdésekre.

Menyhárt Marcell: Tomars ╱ 2023 ╱ acélcső, pla, mdf, akrilspray és Window ╱ 2023 ╱ acélcső, pla, mdf, akrilspray ╱ 152×92 cm ╱ Fotó: Körtvélyesi László

JJ: Ahogy az egy fiatal művésztől „elvárható”, a munkáid sokat hordoznak a korszellemből. De mielőtt ebbe belevágnánk, először az érdekel, hogyan és miért választottad a művészpályát?

Menyhárt Marcell: Nagyjából egy „miért ne?” élmény volt nálam. Tudtam, hogy szeretek kreálni. Építészeti maketteket készítettem, sokat rajzoltam, festettem, a pécsi kisképzőbe jártam, de először építésznek akartam jelentkezni. Végül a szüleim javaslatára megpróbáltam a művészeti kart, és bejött. Most fogom befejezni a PTE-t, kicsit csúsztam az eredeti tantervhez képest. Nyugdíjazása előtt Colin Foster volt a mesterem, aztán Mészáros Gergővel konzultáltam sokat elméleti kérdésekről.

JJ: Mit gondolsz a saját munkáidról, mivel és kivel rokoníthatók? Mik voltak az inspirációs forrásaid?

MM: A gyerekkori élményeim nagyon benne vannak ezekben a melókban, de felfedezhető bennük egy sor kortárs vonatkozás is. A legújabb trend, a cute-izmus abszolút közrejátszik. A pályakezdő művészek előtt sokféle lehetőség áll, mindenkinek meg kell találnia a maga útját. Én kicsit szorongósabb, befeszülősebb arc voltam az egyetemen, próbáltam megfelelni mindenkinek, és ez azt eredményezte, hogy nem tudok lazán dolgozni, könnyedén alkotni. Bozó Szabolcs és Nemes Márton példája ösztönzött arra, hogy ne gondoljam túl a melókat, legyek egy kicsit őszintébb. Igyekszem megszabadulni a szorongástól.

JJ: A macropop cím a nagymamádtól minden látogatásod alkalmával megkapott „micropop” pattogatott kukoricára utal a kurátori leírás szerint. Mesélnél erről?

MM: A cím tényleg sokrétegű metafora – azon túl, hogy felnőttem, és a micróból macro lett. Benne vannak az anyagban az erős gyerekkori hatások, a legelső vizuális élményeim. A műtárgyak három fizikai rétegből épülnek fel: egy hátsó fatábla, a tábla előtt egy acélhegesztett csőrendszer és a csőrendszerben 3D nyomtatott elemek. A csőrendszer azokat a műanyag kereteket idézi, amikből a fröccsöntött játékokat ki lehetett pattintani. Fontos szimbólum a számomra, mert a bátyámmal sokat játszottunk ezekkel – a bátyám már nem él, sok ilyen üres keret maradt utána. De attól, hogy vidám, popkulturális ízzel ruházom fel, az egésznek lesz egy pozitív, életigenlő felhangja. A gyász is átfordítható – persze rengeteg idő után.

JJ: Eszembe jutott a Pán Péter-generáció is, hogy most nehéz felnőni és kilépni a világba, te pedig éppen végzés előtt állsz. A művész társadalmi szerepe is zavarosabb, mint korábban. Mit gondolsz erről?

MM: Nem tudom, mi a művész szerepe és azt sem, hogy valaha fogom-e tudni, de azt fontosnak gondolom, hogy egy képzőművész csatlakozzon a korához. Nagyon szerettem Chillidát, sok kezdeti munkámon érződik is a hatása, de hamar rájöttem, hogy ezt egyszerűen le kell vetkőzni, mert nem ilyen a jelenlegi világ. Az utánérzéseket nem érzem érvényeseknek, erről a korról kell valamit elmondani. Ez egy hibrid korszak, így a munkák is hibrid munkák, se nem szobor, se nem festmény, valahol a kettő között. A képzőművészet társadalomban betöltött szerepéről pedig az a véleményem, hogy tarthatatlan, hogy ez ennyire perifériás és elitista dolog legyen. Feladatomnak érzem, hogy valahogy visszaadjam a hétköznapi emberek számára is az élvezhetőségét. A pályám elején állok, ezért tartottam szükségesnek magam előtt is tisztázni, hogy igazából ki is vagyok. Ez a kiállítás bizonyos értelemben egy alapkő lerakása.

Menyhárt Marcell: Fatato ╱ 2023 ╱ acélcső, pla, mdf, akrilspray ╱ 110×100 cm╱ Fotó: Körtvélyesi László

JJ: Az identitáskeresésnek pályakezdőként természetesen itt az ideje, de most, a 3D-nyomtatás és a mesterséges intelligencia korában ez minden művészgenerációt érintő kérdés. Te mit gondolsz erről?

MM: A mesterséges intelligencia exponenciálisan fejlődik, és el tudom képzelni, hogy 5 éven belül nagyjából a ma létező állások 90 százalékát fel fogja tudni váltani. Egy egészen más társadalmat kell elképzelnünk, ha a jövőre gondolunk. De azt nem hiszem, hogy ez az intelligencia kultúrát tudna teremteni, a kultúra mindenképpen emberi termék. Valószínűleg ezekkel az eszközökkel könnyebb lesz műtárgyat létrehozni, és egyre több energiát tudunk kreatív folyamatokra fordítani.

JJ: A technika egyfelől könnyít, de az elmélyülést megnehezíti, a kreativitás áradásához pedig éppen az kell, hogy beleengedd magad valamibe mélyen. A digitális bennszülötteknek – akik közé te is tartozol, hiszen 1997-ben születtél – könnyebb?

MM: Nem biztos. Tény, hogy minden kicsit instantabb és gyorsabb, látványosabb, ami miatt nehezebb jó képzőművészeti alkotást létrehozni. Az elmélyülés mindenképp szükséges hozzá. Nekem viszonylag jól megy, mert olyan családban nőttem fel, amelyben mindig része volt a mindennapi életnek a spiritualitás, és elég sokat foglalkoztam kínai harcművészetekkel, Taj-chi-val, kung-fuval, amik szintén erre tanítanak.

JJ: Az identitáskeresés, a „ki vagyok én” után a következő téma az, hogy mit akarok mondani, miről akarok nektek beszélni.

MM: A kiállításmegnyitó óta máson sem gondolkozok, csak azon, hogy mi a következő lépés, de konkrétan nem tudom megmondani, sok téma érdekel. Az aktuális kérdések, a gender, az ökológiai problémák és a többi. Abban biztos vagyok, hogy lesz mondanivalóm. Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy mi alapján válasszak témát. Azt keresem, mi az, ami zsigerből, őszintén, lényegileg érdekel, amiről akár van saját tapasztalatom. Azon dolgozom, hogy rátaláljak arra a metszetre, hogy ne feszüljek rá semmire, de közben legyen kielégítő intellektuális tartalom.

Kiállítási enteriőr ╱ Nick Galéria ╱ 2023

JJ: Szerinted a szorongás generációs tünet? Úgy érzed, hogy a ti művészgenerációtok jobban szorong, mint a korábbiak? Vagy csak jobban felvállalja?

MM: Ez megint összetett kérdés. Azt gondolom, hogy jobban is felvállaljuk, és jobban is szorongunk. Korábban, az egyetem után voltak biztosabb, jobban kikövezett utak. Most is vannak lehetőségek, viszont sokkal több a művész, és durvább a verseny. Ezen segíthet, ha létrejön egy kis közösség, valamiféle társulás, ahol a tagok segítik egymást. Tavaly nyáron Tállyán olyan intenzív időt töltöttünk együtt páran, pécsi kötődésű művészek, hogy alapítottunk egy egyesületet.

JJ: Kik vannak benne és mi az egyesület célja?

MM: Nyári Flóra, Fonyó Rebeka, Udvari Boglárka, Farkas Laura, Gettó József, Gettó Márton, Ódor Bence, Fleisz Tamás, Sárkány Balázs, Sápi Márton és én. Jól érezzük magunkat együtt, és ez pozitív hatást gyakorol az alkotói folyamatokra, ugyanakkor rákényszerít az alkotásra még olyankor is, amikor az a mókuskerék forgásától nem volna annyira magától értetődő. Tematikai szempontból nehéz lenne egy véka alá venni minket; inkább kiállítási témák felütésében és az arra adott – csoportot is beleszámoló – egyéni válaszokban lesz tetten érhető az egyesület tevékenysége. De ez egyelőre csak spekuláció, még fiatalok vagyunk.

JJ: Azt mondtad a pécsiség is fontos szál neked, maradsz Pécsett? Elég-e ott az inspiráció, és van-e megtartó közeg?

MM: Most egy évre leszerződtem a Nick Galleryvel, megnézzük, hogy megy a közös munka, úgyhogy most mindenképp maradok. Nem zárom ki, hogy kipróbálom magam másutt, esetleg külföldön, de ettől még messze vagyok. A megtartó közeg nehéz ügy. Pécsett jó művészeti képzés van, értékes kiállítások, viszont nincsenek kurátorok, kevés a műgyűjtő. Viszont az Instagrammal kinyílt a világ, gyakorlatilag ez lett az elsődleges platformja az art worldnek, itt mindenki lát mindenkit. Így már én sem érzem annyira bátortalannak meglépni azt, hogy beküldöm a portfóliómat egy fontos külföldi galériának.

JJ: Te kiket követsz az Instagramon, ki az, aki neked fontos referenciapont?

MM: Igyekszem mindenkire figyelni, itthon és külföldön is, azokat keresem, akik megtalálták a lazaság és az intellektuális tartalom közt a jó köztes állapotot. Szeretem azokat, akik hozzám hasonlóan keverik a műfajokat és hibrid képeket csinálnak. A külföldiek közt jó referencia Mark Whalen, Jeremy Demester, aki egyébként nagyban inspirálta ezt a kiállítást, mert ugyan festő, viszont nagy, belógatott autógumik vannak a képei előtt, ami technikai szempontból érdekes volt nekem. És persze a nagy klasszikusok, Anthony Gormley, Tony Cragg vagy a fiatalok közül Oli Epp, Carl Kortyal galériájának a művésze. Sok időt töltök az Instagrammon való keresgéléssel, mert képben szeretnék lenni.

▬▬▬▬

Nick Galéria, Pécs
2023. 06. 10-ig