Megjelent az április-májusi lapszámunk

TARTALOM

START THE GAME
4 ╱ Tayler Patrick: My favourite game. Utóirat a Skurc Group kiállításához
8 ╱ Fülöp Tímea: Platón és Ikea. Kortárs festészeti kis színes

ESENDŐ TESTÜNK
10 ╱ Jankó Judit: Felvállalt sebezhetőség. Francis Bacon Londonban, Adrian Ghenie Bécsben
14 ╱ Tolnay Imre: Testtörténetek. Bálint Norbert-László Délibáb című kiállítása

MÍTOSZOK CSENDRŐL ÉS IDŐRŐL
18 ╱ Cserhalmi Luca: Nem kellenek nagy szavak. Bill Viola budapesti kiállításáról
20 ╱ Tatai Erzsébet: A töredék melankóliája. Hosszú lábjegyzet Zoltai Bea Megtartás – Elengedés című kiállításához
22 ╱ Takáts Fábián: Most és mindig. Dobos Tamás tárlata
24 ╱ Vojnits-Purcsár Vító: Keletről Nyugatra. Fukui Yusuke kiállítása
26 ╱ Lóska Lajos: Aktuális mítoszok. Lipcsey György kiállítása

KOLLEKCIÓ
30 ╱ Ébli Gábor: Kettős évforduló. Egy artist-run space és egy mecenatúraprogram közös születésnapja
35 ╱ Bendig-Zsilinszky Zsófia: Kahnweiler és Rupf. Egy barátság története Párizs és Bern között
38 ╱ Vékony Délia: Eredet. Kortárs képzőművészeti gyűjtemény és kiállítás
42 ╱ Schneller János: A tudomány művészete, a művészet tudománya. Szubjektív tárlatvezetés a Szférák között… című kiállításon

HELYEK ÉS HELYSZÍNEK
46 ╱ Bizzer I. Mátyás: MOME FRONT… Hol is kezdjük?
50 ╱ Sinkó István: Egy grafikai kabinet születése. Beszélgetés Soós Évával, a Kálmán Makláry Fine Arts Galéria művészeti vezetőjével

SAVLEKÖTŐ
54 ╱ Gerber Pál: Lyuk a koncepción, avagy a koncepció lyuka. Szegény hazám! – sóhajt a költő… Ha nem ő, akkor én
56 ╱ Pár mondat a Techno Zenről. Válaszok a körkérdésre

OLVASÓ
58 ╱ Lóska Lajos: Égi és földi tárgyak. Pataki Gábor – Szücs György: Stefanovits

KÜLFÖLDI IZGALMAK
60 ╱ Sípos László: A francia kapcsolat. Duchamp Philadelphiában
64 ╱ Bordács Andrea: Algoritmus generálta természet. Refik Anadol: Gleccserálmok
69 ╱ Pataki Gábor – Tayler Patrick: Egy szomorkás Superman. Kettős olvasat Mike Kelley Ghost and Spirit című kiállításáról

4╱

Újra a Szerkesztőségben járunk, egy hivatalosan nonprofit, ám mégis a krachok, a COVID-éra és a későkapitalista krízisképletek viszontagságai közepette mocorgó helyszínen, ahol azért gyűltünk össze a multikolor hajléktalanszobor és az éteri, falba préselt, karambolos print között, hogy végre valahára megvitassuk (és megoldjuk, LOL) a képzőművészeti színtér megannyi nyűgét. A kedélyes Lorenzo di Grandacasa (Nagyházi Lőrinc) – ócskás, autóversenyző és TV-celeb –, valamint a talizmánszemű Bánki Ákos – képzőművész, szerkesztő és galériatárstulajdonos – öleli közre Leitner Levente képzőművészt, Fülöp Tímea kritikust, a Chicken Game című kiállítás rendezőjét és engem.

Bár a pályakezdésről szóló beszélgetés tanulságos, leginkább az informális „after” során bontakozik ki a várt savazós hangulat. A részben megelőlegezhető tanulságok a cigiszünet előtt a következők: a piaci alapú és a szakmai pályakezdés nem ugyanaz. A galériák összefogása utópisztikus, a művészeké viszont kívánatos. Nincs elég for-profit galéria, az ingyenmunka elegáns bevállalása révén lassacskán kimúlik a nonprofit színtér (pedig óriási szükség lenne rá). A reményteli önmenedzselés jelszava pedig bármi lehet, mert annyi a változó az egyenletben, hogy végső soron mindegy is, mi a mantra. Akár a fiktív, a megnyitón szónokló sikerkovács Kerekes Patriktól is kölcsönözhetünk némi feldmári lelkesítést: „Ha nem most, akkor mikor?” (Tayler Patrick: My favourite game. Utóirat a Skurc Group kiállításához)

10╱

Nagyjából egy időben lehetett látni Londonban Francis Bacon és Bécsben Adrian Ghenie kiállítását, s ez lehetőséget nyújtott érzékelni a hasonlóságokat a két művész festészetében. Ami az első, felületes pillantásra is látszik: képeiken eltorzítják és deformálják az emberi testet, ezáltal érnek el erős érzelmi hatásokat. De érdemes sorra venni, melyek azok a tényezők, amelyek kapcsolatot teremtenek a két életmű között. Francis Bacon és Adrian Ghenie festészetében több hasonlóság is felfedezhető, bár más-más korszakban és stílusban alkottak. Mindkét művész pszichológiai mélyrétegekbe ás le, az emberi lélek árnyoldalát, sötét részét vizsgálják. (Jankó Judit: Felvállalt sebezhetőség. Francis Bacon Londonban, Adrian Ghenie Bécsben)

18╱

A három mű némasága hasonló hatást ér el, mint a művészettörténeti remekművek csendje, melyet az emberi képzelet egészít ki. Ahogy egyes képzőművészeti alkotások szinte megelevenednek a néző szeme előtt, miközben a műveken megjelenő mozdulatok következő stádiumára következtetünk, úgy telnek meg Bill Viola néma videói is hanggal. A hanghatás egyesek szerint segít fókuszálni, ugyanakkor gyakran túl domináns szerep jut számára. Viola egy zajos világban a vallásos csendgyakorlatokhoz hasonló élményben részesíti a befogadókat, akik három mű előtt tölthetnek el másfél órát. Petrányi Zsolt, a kiállítás kurátora merész döntést hozott, amikor szembement a gyakorlattal, miszerint a múzeumlátogatók átlagosan fél percet szánnak egy műalkotás befogadására. Bill Viola budapesti kiállításán az eseménytelennek tűnő séták és az érzelmek tűzijátékában végre megpihenhettünk. (Cserhalmi Luca: Nem kellenek nagy szavak. Bill Viola budapesti kiállításáról)

69╱

Az eklektika szurdokával szemben, az információátadás tekintetében a kiállítás azonban kissé diszfunkcionális: „Apa, apa, ezzel mit lehet csinálni?” – vallatja a szisztematikusan infantilizált látogató a falszövegeket, de a kielégítő válasz elmarad. A textuális fater, az „intézményszülőként” eligazító szövegtest morog valamit a bajusza alatt a konceptuális művészetről és a performanszok szociokulturális szubverzivitásáról, de akkor sem értjük meg igazán, hogy miért fetreng a földön pink parókában a bácsi. És akkor ez vicces vagy komoly? Rossz neki? A művek „unhinged”, megtébolyodott energiája és a falakon suttogó intézményi narratíva között tátongó rés nem párbeszédet teremt, hanem egyfajta nyugtalanító elcsúszást. A művek biztonságos befogadása helyett (Adrian Searle kritikus kiemeli recenziójában, hogy a kiállításon nincsenek „safe space”-ek vagy rekonstruálható ártatlanság) a személy mindent átható jelenléte diadalmaskodik. (Pataki Gábor – Tayler Patrick: Egy szomorkás Superman. Kettős olvasat Mike Kelley Ghost and Spirit című kiállításáról)