Minden kattogó tudás, s minden erő magától működik…
Képgyakorlatok. Kortárs művészet a Magyar Nemzeti Bank gyűjteményéből

Muladi Brigitta

Ikonkép, Borítókép:
Kis Róka Csaba: Bad And Naughty ╱ 2021 ╱ olaj, zománc, vászon ╱ 100×99,5 cm ╱ Képgyakorlatok, MNB, Q Contemporary

A Képgyakorlatok című kiállítás az MNB Arts and Culture szervezésében a Q Contemporary Andrássy úti épületében pop-up bemutatkozásként kapott helyet. A kortárs kollekció a magyar kortárs művészet egyik erőteljes vonulatát, az Y generáció kép- és tárgyalkotási felvetéseit mutatja be, amely egészének mintegy programadójaként a kiállítás nyitó fejezete Huxley disztópiája után a Szép új világ címet kapta. Aldous Huxley utópisztikus, jövőprognosztizáló regénye a Kozmosz kiadásában 1982-ben Bergyajev fenti, megelevenedni látszó ajánlásával jelent meg magyar nyelven. Bár Huxley jóslata nem vált be, és a művészet élőbb, mint valaha, de a társadalom mintha valóban többszintű, önirányító rezervátum(ai)ba szorult volna, mintha művelői egzotikusak lennének, maga a tevékenység pedig – ami a kimondott társadalmi elvárást illeti – egyfajta támogatást igénylő, spektakuláris szórakoztatóipar jelleget kapott volna.

Ha már irodalmi párhuzamoknál tartunk, megemlíthetnénk Ray Bradbury több írását is, de leghíresebb regényét, a nagyot futott Fahrenheit 451-et különösen, ahol a televízió, a technika lép a könyvek helyébe, amire igen erősen rímel a televízió (a közösségi médiákkal karöltve) mindenható szerepére. Rátérve jelen tárgyunkra, Fabényi Julia, a Ludwig Múzeum igazgatója és a kiállítás kurátora így vázolja koncepcióját: „huszonnégy Y generációs alkotó közel ötéves periódusa alatt született munkáiból válogatott műveket látunk azzal a céllal, hogy az alkotásokon keresztül alkalmat adjunk beletekinteni a hazai táblaképfestészet (és tárgyalkotás) aktuális trendjébe. A kiállítás anyaga így tulajdonképpen a posztmodern utáni digitális és manuális képalkotási módokat egybeolvasztó stratégiákat térképezi fel.”

A termekbe lépve valóban a komputerizált világ hibrid képi adatbázisából merítő, de láthatóan egyedi algoritmusokkal irányított, részben önrendeződő elemekből felépült, végtelenbe nyitott fragmentum-együttállásokat és ezeket ellenpontozó, analóg gesztusokkal tarkított színorgiákat, motívumhalmazokat látunk négyzetes keretbe zárva, a teret néhány objekttel tagolva. A műveken végigtekintve meglehetősen egységes az összkép. De tévedünk, ha azt várjuk, hogy a szabadon áramló, játékos képfutamok néhány pillantással befogadhatóak lesznek, és a termeken gyors léptekkel pásztázhatjuk végig őket.

Homogenitásukat a random szerveződő struktúrák nyomán született, hasonló vizuális megjelenés adja, így hiába keresnénk közöttük mélyen zengő, meditatív munkákat, amelyek előtt hosszan elmélkedve titkos világok tárulhatnak fel bennünk, mégis igényünk támad több időt szánni rájuk. Nyugodtan kiereszthetjük a gőzt, és eldobhatjuk eddig mantrázott, konvencionális befogadói szokásainkat, mit sem érnek. Befogadni a műveket azonban mindenkinek sikerülhet, és ha a hazai neoavantgárd generáció tagjainak művészete az utolsó eleven emlékünk, ezek egyenes folytatásában járunk. Maurer Dóra, Nádler István, Keserü Ilona, Hencze Tamás vagy Bak Imre köreibe a részt vevő fiatal alkotók szinte mindegyike beterelhető. Ha netán Korniss Dezső, Hantai Simon, Lakner László nyomdokain haladnánk, akkor se aggódjunk, jó helyen járunk. A kiállító művészek egy része az ő szellemiségükön nevelkedett. Ha alkalmunk adódik kézbe venni a Q Contemporary pultjánál az MNB Zoom 100 remekbe szabott formátumú (nem 10 kilós, bokacsont törő), eleganciával tervezett, kézhez álló, tavaly kiadott könyvét, abban a még ritkábban felbukkanó, példaadó nagyjaink, Rákóczy Gizella vagy Molnár Vera műveivel is találkozhatunk.

A kétemeletnyi kollekcióba – ha általánosítani egyáltalán érdemes – igen felszabadult, szorongásmentes, az alkotásban nem menekülő útvonalat kereső, hanem az alkotás szellemi és szenzuális élvezetét megtaláló művészek kerültek be. A számos áthallást felkínáló, hat karakteres kategóriába besorolt festők programadói Csató József, Kis Róka Csaba, Nemes Márton és Szinyova Gergő, a rangidős derékhad. Mellettük a legfiatalabbak, az akkurátus Pintér Dia és a könnyed Dóra Ádám (neve trükkös, így magyaros) a „felszámolt vagy megszűnni készülő valóság helyett” vagy annak fragmentumait magába úsztató képeivel vázolja fel a képzőművészet dinamikusan át- meg átrendeződő Szép új világnak az Utópia – disztópia jellemezte birodalmát. Megjegyzem, személyes kedvencem Csató a prehisztorikus bálványaival és Kis Róka, aki abszurd, groteszk, atavisztikus festőiségét egy az AI/MI generálta idők képsémáiból kivigyorgó plazmagomolyok formájában mentette át, mintegy fémjelezve mai, a kiüresedett jelhasználatot kigúnyoló nyelvezetének állandóját, és aki így szerintem a posztmodern utáni mai kortárs festészet egyik következetes, legadekvátabb festői nyelvén szólal meg.

A Robotika / Nem egerek – kacsák cím alatt futó művek manuálisan előállított grafikai ábráit, mintáit festőgéppel a vászonra hordó Batykó Róbert és a számítógépes játékok világát festői gesztusokkal meghekkelő Góth Martin jegyzi. Ugyan a Pixellátás szekcióban a kurátor csak Szabó Lobot Balázs munkáját említi, de ide tartozhat Felsmann István is, aki ugyan legóból építi elmés mozaikjait, de a digitális képi szisztéma felől érkezett. Rögtön érzékelt áthallása tagadhatatlan, ami textuálisan érhető csak tetten Szabó Lobotnál, aki pontozással készíti az amúgy egységes festői megjelenésű képeit. Itt jobban megtalálná a helyét a pixeles technikai képet vászonra transzformáló Kusovszky Bea is. Szintén favoritom Melkovics Tamás, aki a saját maga gyártotta különböző anyagú modulokból hatalmas, Max Ernst képfantáziáit megelevenítő szoborobjekteket épít. Az utóbbi két alkotó véleményem szerint nem illeszkedik a Színobszessziók jelölte, legnépesebb csoportba, ahol helyet kaptak Barabás Zsófi, Baráth Áron, Bernáth Dániel, Bóbics Dia, Tivadar Andrea, Tóth Anna Eszter és Vető Orsolya Lia meglehetősen divergens, de kétségtelenül Keserü Ilona „absztrakt kolorizmusából merítkező” művei mellett.

Az amerikai Pattern & Decoration „szikár konceptuális” felvetéseit írják felül a Mintázatok alkotói – a modern és a biedermeyer színes és túláradó bútorszöveteinek designmintáit megörökítő Hajgató Terézia vagy az elementáris gesztusokkal operáló Szőke Gáspár. A konceptuális gondolkodás tiszta formáinak utóformáit sem hagyja figyelmen kívül a kurátor: az Emlékezési gyakorlatok csoportot Fogarasi Andreas és Koszorús Rita anyagközpontú munkái fémjelezik, és a kiállításvezető füzet reprodukcióinak sereghajtójaként Balázs Nikolett, aki egy fontos irányba tereli tovább a történetet; „maternális metamorfózisai, az önarcképszerű testi reprezentációi” kapcsán, és ezzel egyik egyenes folytatója Keserü Ilona feminizmustól sem mentes szenzuális, önreflektív, kulturális mintákat használó stratégiájának.

Hogy hova fut ki, vagy lesz-e jövője a művészek által előállított KÉP-nek, az a művészeti formák társadalmi életképességén is múlik, de ha az idei Velencei Biennálé kurátora, Adriano Pedrosa2 felvetését tekintjük prognosztikusnak, akkor a kulturális mélyfúrások, illetve a kezdetekhez, a természetes emberi igényekhez való visszatérés lesz talán majd a nevében szinte erre predesztinált Alfa generáció új szép világa.

A kiállításon felvázolt merítésben alig körülírhatóan, a „posztmediális művészet utáni képi stratégiáknak” nevezhető tendenciáknak megfelelően, már csak nyomokban vagy csak egyes alkotói praxisokban azonosíthatóak a hagyományosan ecsettel-festékkel végzett és egyéb manuális képalkotási folyamatok, pedig az időben legközelebb álló törekvések között feltűnően sok hagyományos kép- és tárgyalkotó technikákat látunk magunk körül. A kordokumentum jelleget, ha erre volt is kurátori szándék, a tiszta koncepció szerint kialakított, karakteres vonulatot leíró kiállítás nem teljesíthette be. Tekintve hogy a tisztán analóg, a humán realitásból merített, a valóság tapintható elemeire épített és a neoavantgárd jellegzetes társadalomtudatos nyomvonalán működő alkotások a koncepció szerint a válogatásból szinte teljesen kimaradtak, míg a gyűjtemény egyes szegmenseiben tudomásom szerint szerepelnek.
A frissen megalakult, kortárs fókuszú, banki gyűjteményt kezelő MNB Arts and Culture elsőszámú programja, mint Hamvai Kinga a bevezetőben említi, hogy az elmúlt évtizedek hazai művészetének aktuális stratégiáit egységes arculattal, külföld felé is kommunikálhatóvá tegye (biztonságos, kanonizált terepen maradva, a megbízott intézményesült szakemberei által kiválasztott) kortárs magyar alkotások alapján, ezt a Képgyakorlatok című kiállítás messzemenőkig lehetővé tette.

A kiállítás és a kísérő programok ingyenesek, az információkért érdemes ellátogatni az MNB Arts and Culture oldalára.

▬▬▬▬
Q Contemporary
2024. augusztus 17. – szeptember 15.