A személyiségről leváló kép
Hegedűs 2 László Az eltűnt expozíciós idő nyomában című kiállítása

Csanádi-Bognár Szilvia

Borítókép
Hegedűs 2 László: 1964 ╱ digitális fotómontázs ╱ 2022 ╱ 37×50cm 

Azt lehet mondani, a fotográfia a feltalálása óta egyre fokozódó lendülettel vette át a kultúra alapvető hordozójának szerepét, és mára a digitális képek és videók használatával majdnem egészen kitöltötte az ismerettovábbítás terét. Ha tehát akár képzőművészként, akár fotósként, akár elméleti szakemberként a fotó természetére kérdezünk rá, a kultúránk alapjait kutatjuk.

Hegedűs 2 László Az eltűnt expozíciós idő nyomában című sorozata minden kétséget kizáróan ilyen kutatás. Nem akarom ezzel a sorozat erőteljes líraiságát és finomságát zárójelbe tenni, mert nagyon érzékeny és érzelmes mindaz, ami a kiállított anyagban elénk kerül. Hegedűs 2 egy talált tárgyat, egy családi fotóalbumot szerkeszt tovább vizuálisan. A gyűjtemény középpontjában egy nő élettörténete áll egészen apró gyerekkorától érett, felnőtt koráig. Ott megszakad az élettörténet rögzítése, és üres képsarkok jelzik csupán, hogy folytatás volt még. Csak találgathatunk, mi történhetett.

Mindenesetre előttünk áll egy dokumentumsor precízen időrendbe állítva, évszámokkal ellátva, de mégsem mondhatjuk, hogy ismerjük a történetet. Ahogyan az ismerőseink történeteit is csupán néhány tényből állítjuk össze, adatokból, amelyek valójában nem alkotnak láncolatot. Még ha rendelkezésünkre áll is mások elbeszélése, a történetet összetartó ok-okozati viszonyokat, a történet részleteinek megítélését minden közlő más értelmezésben, lényegében egy másik élettörténet elbeszéléseként állítja össze, noha a tények, a rendelkezésre álló dokumentumok ugyanazok. Szóval a talált album helyzete nem sokban különbözik akármelyikünk élettörténetének elbeszélhetőségétől. Mindenféle dokumentumon, iratokon, adatokon, fényképeken, videókon keresztül nyomot hagyunk a történelemben, a hiteles történet végső soron mégis megfejthetetlen. Odo Marquard az egyetlen történet hiányát egyenesen szükségletként értékelte, ami megment az egyetlen elbeszélésből adódó kiszolgáltatottságtól.

Hegedűs 2 sem alkot új történetet. Nem akarja megfejteni a főszereplő nő életét, és e mögött az a bölcsesség rejlik, hogy tudja, nem is lehet. Viszont alkotásával a részévé válik annak az időtérnek, ahová a fotók visznek bennünket. Így kerülnek a képekre apró színes kiegészítők: virágok fejei, amelyeken keresztül illatok, színek szivárognak át, és ezzel az élettelen teret kitöltik; a tücsök a rétre, hogy a kirándulásnak hangja legyen; bárány a mezőre, hogy a gyerekek örvendezzenek, vagy dominó a játék metaforájaként. Az érzetek és érzelmek szimbólumai mind rétegeződnek a családi emlékeken. Így kerül installáció formájában egy menyasszonyi ruha is a kiállítótérbe, mint a fotósorozat hiányának pótlása, egy olyan elem, ami a családi fotóalbumok kötelező témái közé tartozna, ám az albumban mégsem találkozunk vele. Talán azért, mert épp ez az elem az élettörténet fájó hiánya.

A hangok, színek, illatok, érzelmek képekbe illesztése valóban azt a technikát követi, amit az elbeszélő irodalom klasszikusa, a kiállítás címével megidézett Marcel Proust is alkalmazott Az eltűnt idő nyomában című regényében. Ott színek, illatok, érzelmek nyitják az elbeszélés újabb fonalait. Proust könyve az emlékezet bizonytalan rezdülései alapján állítja össze az elbeszélő múltját, itt pedig utólag elképzelt érzetek és érzelmek montírozása történik, ami vonzza a néző képzeletét.

A fénykép természetéhez tartozik, hogy a rögzített pillanat valójában nem az „egykor volt” hiteles lenyomata. Az arcunk, a gesztusaink szerepet játszanak, megszerkesztjük a dokumentumot már a születése pillanatában. Vagyis az elbeszélés, az önértelmezés, a történet mondása már a kép készítésekor elkezdődik. Ezt a tapasztalatunkat erősítik a kiállított képeken a személyek fejére illesztett gombok – a mosolygó arc sematikus megjelenítései, lényegében tovább egyszerűsítve azt a sémát, ahogyan a fotómosolyunkat tudatosan alakítjuk. A gombokat összekötő fonalak részben a kompozíció erősítései, részben a kapcsolati háló jelei. Különösen a kisgyerekek, feltehetően testvérek képein – ahol a kötelékek hálózata erős kapcsolatot feltélez.

A fotóalbum képrészleteinek transzformálása, vagy a kiegészítők applikálása háttérbe szorítja a szereplőket az egyetlen főszereplővel szemben. Nem is ő maga, nem a személye a képek hőse, inkább az arca, és az idő előrehaladtával arcának változásai, ahogyan csecsemőből felnőtté érik. Az expozíció ugyanis (szomorú tapasztalat) vajmi keveset őriz a személyiségből. Szeretnénk, ha őrizne. Ahogy Barthes mondja az édesanyja fotóit rendezgetve: „Én csak az ábrázoltat, az óhajtott tárgyat, a kedves testet láttam (…).” Szeretnénk a személyt, a személyiséget őrizni a képben. Előhívni, hogy halhatatlanná tegyük. Az eltűnt idő drámáján azonban a fotó sem tud túllépni, sőt inkább rögzíti a mulandóság visszavonhatatlanságát. Ha pedig nem is ismertük a személyt, tényleg csupán az arc áll előttünk. Méghozzá úgy, ahogyan azt a kép készítője megkomponálta. Ez a komponálás pedig voltaképpen azt mutatja, ahogyan a fényképész az alanyt látta, amilyen szálak hozzá fűzték, ahogyan hozzá érzelmileg viszonyult. Nem tudjuk, hogy kik készítették ezeket a családi fotókat. De az utolsó képek alapján egyértelmű, hogy a főszereplő nőt valaki nagyon szépnek látta, úgy örökítette meg, hogy a szépsége töltse be a képeket. Az eltűnt expozíciós idő ezt az esztétikai és érzelmi kapcsolódást őrzi meg, felülírja a rideg történeti tényt vagy a dokumentum objektivitását.

Úgy kezdtem, hogy a fotográfia természetéről szóló kutatás részesei lehetünk e képek láttán. De mi minden sejlik fel itt a fotó természetéről? Az világos, hogy az egykor volt pillanatnyisága szegmentálja a történetet, ám ezáltal a vizuálisan tapasztalhatót le is választja a folyamatról, arról, amit valaki történetének nevezünk. Másrészt elkülöníti az alany megjelenését személyiségétől. Nem a feledést számolja fel, hanem csupán alapanyagot biztosít az újabb narratívaalkotás számára, modelljét adja az egykor volt együttállásoknak, amelyek belehelyezkedést igényelnek, az empátia magas fokát, ha érteni akarjuk őket. A mulandóság vizuálisan is érzékelhető ténye esztétikai felülírásban mutatható meg, fotós és modellje, a dokumentum és értelmezője, valamint a képek és nézőik közötti viszonyulásokban. A nézőben exponált képek történeteket generálnak, melynek lehetséges verzióit a művész a szemlélőre bízza. Hegedűs 2 így fogalmaz: „Szemtanúi lehetünk, ahogyan egy családi fotóalbum időbe zárt koporsója vizuálisan feltárul.”

▬▬▬▬

Öreghegyi Közösségi Ház, Székesfehérvár

2023. október 14. – november 4.