A világ egy abszurd hely
Interjú Weiler Péterrel

Sirbik Attila

SA A Kár lett volna disszidálni a kétség és bizonyosság határán mozgó művészi folyamat lenyomata?

Weiler Péter Szerintem minden művészi folyamat óhatatlanul a kétség és a bizonyosság határán lebeg. Jó esetben a bizonyossággal, azzal a belső meggyőződéssel zárul, hogy a művet érdemes volt létrehozni. A kétség adja az erőt, hogy a művész egyre tovább akarja fejleszteni, tökéletesíteni az alkotást. Ezen a kiállításon két évig dolgoztam és szándékosan minden teremben más vizuális technikát és történetmesélési megközelítést alkalmaztam. Azt akartam, hogy egy óriás kereszteződés közepén álljak, ahol már látszanak a lehetséges irányok a jövőre nézve, és legközelebb akár hat-nyolc irányba el tudjak onnan indulni. A tárlat témája a disszidálás. Ehhez is jól passzol, hogy az egész projekt útkeresés és tapogatózás, hogy merre menjek tovább. Harminc éve az analóg, akril és vászon technikából indultam, és a digitális nyomtatási technológia fejlődésével áttértem a számítógépre, hogy most újra olajjal és akvarellel dolgozzak. Mondják, hogy akkor kell váltani, amikor már az ember nagyon jó valamiben. Talán ez is szerepet játszott, hogy többet kísérletezzek, és pont a digitális művészet térnyerésekor forduljak az analóg felé.

SA Mit jelent disszidálni, vagyis inkább úgy kérdezem, mit jelentett egykor és mit jelent vajon ma?

WP A disszidálni szó borzalmas. Olyan, mint egy végzetes betegség, amit el lehet kapni. Semmi jót nem sugall, de túl lehet élni. Van, aki legyőzi, és megtalálja a békéjét benne. Rengeteg horrorsztorit ismerek a környezetemből, és egyszer mi is majdnem megkíséreltük. Az első bécsi utunkon elmentünk szüleimmel Traiskirchenig. Megláttuk a menekülttábor épületét, egymásra néztünk, és tudtuk, hogy ezt nem akarjuk. Ennél már a 80-as években jobban éltünk. De mindig ott van a kétely, hogy „mi lett volna, ha?”. Mint művészi téma, a kétely és a bizonytalanság tetszik benne. Aki egyszer fejben lefuttatja ezt az egyenletet, soha nem lehet biztos benne, hogy jól döntött. Ahogy minden döntésünk befolyásolja a jövőt. Ijesztő és szép, hogy az élet tényleg folyamatosan általunk alakítható folyamat. Azt hiszem, hogy a természetes halál nem más, mint hogy nem tudjuk az emlékek terhét többé viselni. Annak a tudata, hogy a jövő már nem ad olyan új emlékeket, mint amit egyszer már átéltünk. Szülőnek lenni, látni a gyerekeket felnőni nagyon ilyen. Jönnek majd az unokák, és jön majd a csend és a magány. Az öregkor – bár ezt szerencsére csak a nagyszüleimen keresztül tudom, nekem még messze van – a múlttal és a nosztalgiával való folyamatos birkózás. Újra és újrajátszása a szép és a régen elmúlt emlékeknek. Egyre csak a szépre emlékszünk, a rosszak törlődnek. És ebbe kell belehalni. A művészet nekem nagy ajándék, mert ebben az elvont rendszerben mindig van lehetőség, hogy a múltat rendezzem, átértékeljem, és kiadjam magamból a fájdalmat. Szóval disszidálás talán az egész életünk, visszafordíthatatlan döntések sorozata. Aki nem hoz visszafordíthatatlan döntéseket, talán nem is élt igazán.

SA Van benned is egy adag nosztalgia, amivel meg kell birkóznod?

WP A nosztalgia veszélyes érzés, mert azt üzeni, hogy régen minden jobb volt. De ez nem igaz. Voltak jó dolgok, amiket akkor utáltunk, csak az idő szépítette meg. Mondjuk a LEO jégkrém íze, ahogy beroppan a fogunk alatt a csokiborítás. Bár a Magnum biztosan finomabb, mégis az volt a gyerekkorunk jégkréme. A közös íz a szűk közös élményrepertoárból az egyik. Szerintem lehet bennünk nosztalgia politikai kontextus nélkül az elmúlt idők iránt. A Trabantot is azért használom szimbólumként, mert az akkor gyűlölt autó mára megszépült. Most vicces és értékes korlenyomat lett egy bukott gazdasági rendszer selejtes termékéből. De akinek volt, az is másra vágyott. Ki akart volna Trabantban ülni? Akinek az jutott, mégsem érezte magát szerencsétlennek, mert volt kocsija. A maga nemében működött. Nagyon sok élményem van, mert elég jó megfigyelő vagyok. Balatonlellén lehetett követni, merre fut a postától a telefonzsinór, és kinek jutott az a kiváltság, hogy a nyaralójában csörgött a telefon. Nevettünk rajta, és persze tudtuk, hogy nincsenek véletlenek. Párttag, mondták. A világ sajnos mégsem változik, csak a léptékek szaladtak el nagyon.

SA Sokat foglalkoztat a hasonlóságban rejlő különbség, illetve a különbségekben rejlő hasonlóság?

WP A kérdésre úgy tudok igazán válaszolni, hogy mi az, ami nem foglalkoztat egyáltalán. Az egyértelműség, a magyarázatot és gondolkodást nem igénylő témák nem izgatnak. Én magamat történetmesélő művésznek tartom, és az izgat igazán, ami kimarad a történetből. Ami nincs a vásznon, és a néző maga keresi meg, találja ki és értelmezi. Olyan képeket csinálok, melyekben a lényeg úgy van ott, hogy az láthatatlan.

SA A „menni vagy maradni” kérdése szerinted egy sajátos kelet-közép-európai specialitás – az legalábbis, hogy a mindennapok részét képezi, és fel-fel merül bennünk?

WP Szerintem ez minden ország lakójának sajátja, csak például az amerikaiak úgy élik meg, hogy maradjanak-e Texasban, vagy költözzenek Pennsylvaniába. Ők nagyon mobilisak, szinte senki nem jár a szülővárosában egyetemre, és nem ott dolgozik, ahol diplomát kapott. A jobb lehetőségek reményében költözik mindenki, de a nyelv és a kultúrkör mégis ad egy biztos védelmet. A gyerekeimen én már ugyanezt látom; az EU-ban nagyon sokan választanak külföldi egyetemet, és innen már megjósolhatatlan, hogy dolgozni hol fognak. Versenyben van az összes világváros, beleértve persze Budapestet is. De pontosan tudjuk, hogy Kelet-Európában a disszidálás nem csak országok közötti költözés volt, politikai okból kellett menekülni. Látjuk milyen ez most is. A szomszédban háború van, és az ember egy pillanat alatt veszít el mindent, amit addig felépített. Egzisztencia, barátok, ház, munka, vállalkozás, karrier. Sajnos ez a téma örökkön aktuális. Az én személyes viszonyom a disszidáláshoz az Amerikába költözött családtagokon keresztül a legélőbb. Ők a 80-as években egy jobb élet reményében orvosként indultak el Amerikába. Az élet őket igazolta, de pont rajtuk keresztül azt is látom, hogy milyen nehéz eldönteni és megcsinálni. Mennyire nehéz ebben élni a sikerek ellenére is. Minden küzdelem magunkkal zajlik, és ez ugyanaz minden országban, városban vagy faluban.

SA A blokklánc-technológia nyomán kialakulóban lévő metaverzum szerinted csak tovább bonyolítja majd ezeket a kérdéseket?

WP A múltkor beragadtam a liftbe a Metaverzumban. Szürreális élmény, hogy milyen banális az egész. A parkra néző telkek drágábbak, mint a külvárosi autópályákra nézők. Imádom, annyira nevetséges. Ki ücsörög a teraszon a Metaverzumban, és dühöng az autó forgalom miatt? Abszurd az egész megközelítés, még nagyon gyerekcipőben van ez a világ. Szerintem az igazán félelmetes metaverzum, amin nem vesszük észre, hogy ez már az. A social media beszippantó ereje, a click-bait hírek böngészése naphosszat, aminek soha nem érünk a végére. Ha veszek egy telket majd a Metaverzumban, nyitok egy nyilvános wc-t rajta, hátha azzal is lehet valamit keresni. Duchamp piszoárját szerelem majd a falra. A Metaverzumról mindig ez ugrik be elsőnek.

SA Mit jelent ma a globális világban a fizikai lokáció, és az mennyire része az identitásunknak?

WP Szeretném azt hinni, hogy a fizikai lokáció nem olyan fontos, de ez nem igaz. Az élet azért lokálisan történik. Egy jó barátom ma este futott össze Hydra szigetén Jeff Koonsszal egy kiállításmegnyitón. A fotóit látom az Instagramon, de én nem vagyok ott. Senki ne akarja azt bemesélni, hogy elég virtuálisan ott lenni valahol. Most jelent meg egy kutatás a Nature-ben arról, hogy a virtuális csapatmunka mennyire lekorlátozza a kreativitást. Azok a csapatok, akik a való életben találkoztak és dolgoztak együtt, kétszer kreatívabbak voltak. Jó dolog a Zoom és az internet, de ne keverjük össze a valósággal. Élni és tapasztalni lokálisan kell, és nem mindegy, hogy hol és kikkel.

SA Könnyen hozol döntéseket?

WP Döntéseket hozni könnyen tudok, de nem ez a nehéz, hanem kitartani a már meghozott döntések mellett. Nem elbizonytalanodni és átértékelni a döntéseinket. Kell hozzá nagy adag kognitív disszonancia is, hogy mindig az legyen a legjobb döntés, amit már meghoztunk. Nem mentem el, maradtam. Jól döntöttem. Jól döntöttem? Szerencsére az emberi agy kémiája kisegít ilyenkor is.

SA Szereted a különleges, sajátos helyszíneket, ambienteket?

WP Elképesztő ereje van a térnek, az épületnek. A Kincsem varázslatos palota. Esik szét, mállik az összes fala, de pont így gyönyörű. Benne van az összes rendszer és a történelem rétegződése. Ilyen helyszín csak egy van, és mindig azt mondogattam magamban, hogy kár lett volna disszidálni, mert ezt a kiállítást csak most és csak Budapesten tudtam így megrendezni. Kényelmesebb lett volna egy hagyományos galéria falai között megcsinálni, de összehasonlíthatatlanul nagyobb élmény volt így nekem és a közönségnek is.

SA A rendszerváltást a múlt feldolgozásának és a mindenkori jelen megértésének összefüggéseit vizsgálva érthetjük csak meg?

WP A rendszerváltás volt az én generációmnak az egyik legnagyobb élménye. A meglepően gyorsan összeomló rendszer kinyitotta azt az ajtót, amiről csak álmodtak a szüleim. Én 16 évet éltem a szocializmusban, és mire észhez tértem, vége is volt. Jött a világútlevél. Először a pecsétes verzió, aztán maga a valódi nyomtatott. Már az elnevezés is csak úgy értelmezhető, hogy ismertük a korábbi pirosat és kéket. A történelem hányattatásai nélkül, amit nyilván a családunk idősebb tagjain keresztül ismertem, nem tudnám a jelent sem értelmezni.

SA A nosztalgia és az irónia hogyan kapcsolódik egymáshoz az alkotásaid terében?

WP A humor és az irónia nekem nagyon fontos. Ironikusan gondolkodom, és talán ez illik legjobban a történetmeséléshez is. Mert a világ abszurd hely, banális és megejtő az ember, ahogy bolyong és keresi a maga kis boldogságát ebben a szűk néhány évtizedben. Mennyire felfoghatatlan a halál és az egyenlőtlenség, az esélyek, ahogy azokat a véletlen is alakítja. Születhettünk volna Ukrajnába a háború közepébe, vagy ennyi erővel Új-Zélandra is. Vagy megőrülni lehet, vagy nevetni. Kierkegarddal együtt nevetünk, mert ez a legjobb, amit tehetünk. És valljuk be, ez sem olyan könnyű.

▬▬▬▬
Weiler Péter: Kár lett volna disszidálni
Kincsem palota
2022. május 12. – június 5.