Egy könnycsepp letöltése
Kádár Emese: not_found

Tayler Patrick

Ikonkép
Kádár Emese: NOT_FOUND VII. (részlet)╱ 2024 ╱ kézi szőttes, vegyes technika ╱ 75×80 cm ╱ Fotó: Simon Zsuzsi

Borítókép
Kiállítási enteriőr ╱ Kádár Emese: not_found ╱ 2024 ╱ The Space ╱ Fotó: Simon Zsuzsi

Mindezt múlt időben írom, hiszen a – Sárai Vanda kurátor által rendezett – not_found című kiállítás június 14-én egyszer csak bezárt, és már semmilyen savegame-fájl nem tud minket visszarepíteni ebbe a dimenzióba. Az installációs fotók az emlékezet hömpölygő anyagába gyúródtak, és más kiállítások írták felül azóta a hely merevlemezét. Mi lehetne romantikusabb egy örökké bezárult alternatív valóságnál, mely éppen az elmúlás praxisára nyitott ablakot?

A szorgos jelen a múlt néma gyárosa: a szem örök tanúja e rendületlen munkának. A milleniál pasztellben tündöklő vetett árnyakat így nem csak a szemével mérhette fel a magányos felhasználó/befogadó, e napórákban elmúlásának tükörképére ismerhetett. A megidézett márványidomok és műkő költemények hűvös felszínén édeskés, posztdigitális fény játszott, de mi tereltünk. Makacs dolog ez. Mint amikor kicsit sírunk egy Mijazaki-rajzfilm kulisszáiban felvillanó sorházmintán és a „kiégettségre” vagy valami generációs dilemmára fogjuk. Pedig éppen a valóság prózaisága zökkent ki, a részletek jólfésültségében rejlő közömbös dallamocska.

Olykor ugyanis váratlanul friss és üde díszletek veszik körbe a mindennapokba merítkező öngyászolót: a dramaturgiai szempontból „korrektnek” tetsző gótikus víziók drabális, göcsörtös ódonsága helyett jól polírozott álfenyő lapokon nyugszik sokat tűrt tekintetünk: minden olyan méltatlanul vidám és decens.

Nem minden színpad alkalmas önmagunk megsiratására, sőt. (Legtöbb nem az.) Kádár Emese a digitális éra gyászolási rítusainak diszfunkcionalitásával és programhibáival foglalkozik, pontosabban a laggolásban rejlő költészettel. Érzelgésre fogékony „gépezeteivel” kimutatja a gyászmunka hamisabb szólamaiban is az elengedés nagyvonalú perspektíváit. A kutyajátékként elterülő tubicák éppen annyira nevetségesek, mint amennyire megindítóak, a lakatot ostromló kurzornyilak ügyetlenkedése szórakoztató és elkeserítő. Keserédes mémmé válik a szomorú mappa is: átmásolt, kitörölt, átnevezett, elvesztett, visszaállított és megosztott traumatöredékek kaspójává.

A humor által kilazított koporsószegek mozgásterében a halál körüli konvenciók és érzelmi tartományok lendülnek mozgásba, függetlenítve magukat a testtől, az embertől, egyfajta emberen túli, minden létezőre egyaránt érvényes feloldozási vágyódássá alakulva. Mintha a kereszténység egyik fő ígéretére is utalnának a kiállítás ikonográfiai „találkozásai”, miszerint a dolgok végén Isten „Letöröl [majd a] szemükről minden könnyet” (Jelenések könyve), miközben jól tudjuk, hogy „Van a tárgyaknak [is] könnyük”. Sír az egész világ, elpityeredett a kollektív tudat, az archetípusok az orrukat fújják. A feledés repedései és borostyánindái által megroppantott emlékek tömbszerű súlyában mind osztozunk. Érzéseinket az efemer felhőkben frissítjük.

▬▬▬▬

Kádár Emese: not_found
The Space,
2024. május 3. – június 14.