Művészi nyelvészkedés
A Rétegződés című csoportos kiállítás elé
Martos Gábor
Egy kérdéssel kezdem: hogyan hívunk valakit, akit kromoszómái alapján a női nembe tartozónak tudunk, és festészettel foglalkozik? A válasz könnyű: nyilván „festőnő”. És hogyan hívunk egy ugyanilyen foglalkozást űzőt, akit kromoszómái alapján a másik nembe, vagyis a férfiak közé sorolunk? „Festőférfi”? Nem, egyszerűen csak „festő”. Vagyis a foglalkozást jelölő szót automatikusan a foglalkozást végző férfire vonatkoztatjuk, és csak ha az illető történetesen nem férfi, akkor azt jelöljük külön a „nő” hozzátoldásával.
Ugyanez vonatkozik a festő mellett mondjuk az orvos, a mérnök, a tanár, a pilóta, a költő, az író, a színész és még egy sor más foglakozást jelölő szavunkra is. Ha azt halljuk, „Bejött a terembe a tanár” (orvos, mérnök, énekes stb.), egyértelmű, hogy egy férfi érkezett; ha ugyanis nem így lenne, azt kellene hallanunk, hogy „bejött a terembe a tanárnő” (stb.); ebben az esetben ugyanis az illető foglakozása mellett nyelvileg is külön ki kell emelnünk a nemét is. Vagyis pontosan úgy járunk el ezekkel a megnevezésekkel, mint ahogyan azt Simone de Beauvoir francia írónő, filozófus, a 20. század egyik legmeghatározóbb feminista gondolkodója fogalmazta meg már 1949-ben a nőkről szóló legfontosabb könyvében, A második nemben. „A nőt a férfihez képest szokták meghatározni és jellemezni, a férfit nem a nőhöz viszonyítva; ő a lényeges, a nő a lényegtelen. A férfi a Szubjektum és az Abszolútum, a nő a Másik.”
Kiállítási enteriőr ╱ Három Hét Galéria ╱ 2024
Méghozzá egy olyan „másik”, akit a beauvoiri gondolattal nyelvileg szoros összefüggésben még megszólítani sem tudunk ugyanúgy, mint egy férfit. Ha egy a családtagomat kezelő orvoshoz lépek a kórházfolyosón, azt mondom neki: „Bocsánat, doktorúr”. Ha azonban az illető történetesen nem férfi, hanem nő, akkor nem a tiszteletemet kifejező, az ő társadalmi rangját jelző szót fogom a foglalkozása után tenni, tehát nem azt mondom neki, hogy „Bocsánat, doktorhölgy”, hanem egyszerűen csak a nemét jelző szót: „Bocsánat, doktornő”. És ráadásul nem is érezzük a kétféle megszólítás közötti megkülönböztetés sértően differenciáló viszonyrendszerét.

Kóródi Zsuzsanna: Vurstli ╱ 2023 ╱ ragasztott, csiszolt üveg, UV-festék ╱ 31×60 cm
De ha már egy galériában, egy tárlat megnyitásán vagyunk, beszéljünk a művészetről! Ha egy kiállításba adott esetben valamilyen koncepció alapján – vagy ha éppen az maga a koncepció – kizárólag nőnemű alkotók műveit válogatják be, akkor az arról szóló összes híradásban az fog megjelenni, hogy „festőnők tárlata”, „női festők kiállítása”; miközben azt soha nem olvassuk, hogy „férfi festők kiállítása”, hiszen az egyszerűen csak „kiállítás”. Ezzel azonban nem egyszerűen csak az a baj, hogy a női alkotókat – lásd Beauvoir – nyelvileg is kifejezetten hozzájuk viszonyítva különítjük el a férfi alkotóktól, hanem az, hogy ezt ugyanúgy tudjuk csak megtenni, ahogyan mondjuk egy foglalkozási vagy társadalmi csoport művésztagjainak a bemutatkozását illetnénk: „Rendőralkotók képei”, „Festő operaénekesek tárlata”, „Hajléktalan művészek kiállítása”. Vagyis eszerint a nyelvi logika szerint a „nők” ugyanolyan (csak éppen nemi alapon, a férfiakhoz viszonyított) „kisebbség”, az általánosságban vett „emberek”-től elhatárolt csoport lenne, mint a fent idézett, valamilyen más (foglalkozási, társadalmi helyzet) alapon körülhatárolt többieké.
Esther Stocker: Untitled ╱ 2023 ╱ vinylnyomat ╱ Ø 50 cm

Esther Stocker: Untitled ╱ 2023 ╱ vinylnyomat ╱ Ø 50 cm
Mindezt a kis „nyelvészkedést” pedig csak azért tartottam fontosnak előrebocsátani, merthogy most éppen egy olyan kiállításról van szó, ahol a kiállított munkák alkotói egytől egyig nők. Mit mondjunk tehát akkor, amikor róluk beszélünk? Művésznőt? Festőnőt? Van nekem egy komoly állami díjakkal elismert, sokkötetes magyar költő ismerősöm, aki történetesen nő; ő például minden alkalommal kikéri magának, ha költőnőnek titulálják, mondván, ő a foglalkozása szerint ugyanolyan „költő”, mint ugyancsak verseket író férfitársai, miért kellene velük szemben az ő nőiségét minden alkalommal külön is hangsúlyozni. De hát akkor mit mondjunk? „Női művész”? „Női alkotó”? Ahogyan például az átlagosan elfogadott „labdarúgáshoz” képest kifejezetten nemileg elkülönített „női labdarúgás”-ban például a játékos „női futballista”, és nem „futballistanő”?
Közbevetőleg jegyzem meg, hogy van még egy, ma már sokfelé elfogadott (és persze sokfelé még ma is ellenérzésekkel kísért) fogalom, a „nőművész”. Csakhogy ez a kifejezés nem pontosan azonos a „női művész”-szel, ez ugyanis nem a nemi alapon a férfi művésztől történő elkülönítést takarja, hanem olyan (persze az esetek túlnyomó többségében valóban női kromoszómákkal rendelkező) alkotót jelöl, akinek a munkásságában jelentős hangsúllyal szerepelnek a nőkkel, a női léttel, a társadalmi szerepekkel, a saját (női) testtel, identitással kapcsolatos kérdések képzőművészeti megjelenései. (Erre a fogalomra az angol szakirodalom a „women artist” szóösszetételt használja, szemben a nemi alapon történő „male/female artist” megkülönböztetéssel.)
Szóval hogy bajban vagyunk itten a megszólításokkal, a megnevezésekkel, úgyhogy engedelmükkel és nem is foglalkoznék ezzel tovább, hanem csak szépen sorban elmondom, hogy kik állítanak ki most itt ezen a kiállításon: Linda Arts, Beti Bricelj, Haász Katalin, José Heerkens, Barbara Höller, Martina Klein, Kontra Ágnes, Kóródi Zsuzsanna, Robitz Anikó, Rita Rohlfing, Esther Stocker. Öt országból jöttek a Három Hét Galériába, Bódis Andrea hívására, és valamennyien művészek. Jó művészek, ez látszik a munkáikon. Hogy férfi vagy nő készítette-e őket, az nem látszik; ez ugyanis önmagában semmilyen műalkotáson nem látszik. Egy műalkotáson csak az látszik, ha jó. És akkor meg a kromoszómák tulajdonképpen mindegyek is.
▬▬▬▬
Három Hét Galéria
2024. október 5. – november 1.