SUBLIMES 2.0
Csoportos kiállítás a Bakáts Bunkerben

Máté Zsófia

A fenséges történetének egyik kiindulópontja az ókorig, a Pseudo-Longinusnak tulajdonított A fenségesről című értekezésig vezethető vissza. Itt még elsősorban a beszéd és a költői nyelv erejéről van szó: arról, ami nem egyszerűen meggyőz bennünket, hanem mintegy kiemel önmagunkból. A 18. században aztán Burke és Kant számára a fenséges egyre inkább a félelem, a nagyság, a határtalanság és az emberi képességek korlátozottságának tapasztalatává válik.

Kantnál különösen fontos, hogy a fenséges valójában nem magában a tárgyban található. Akkor beszélhetünk róla, amikor képzeletünk nem képes befogadni vagy egységbe rendezni azt, amivel szembesülünk. Valami túl nagy, túl összetett vagy túl erőteljes ahhoz, hogy egyetlen képben vagy fogalomban megragadható legyen. A fenséges ezért egyszerre jelent kudarcot és lehetőséget: annak felismerését, hogy vannak határai a megértésünknek, és azt a különös pillanatot is, amikor éppen ezekkel a határokkal szembesülve válik érzékelhetővé valami, ami túlmutat rajtunk.

A 20. században ez a kérdés újra különös jelentőséget kapott. A fenséges fokozatosan elszakadt a monumentális természeti látványtól, és a művészetben egyre inkább ahhoz a kérdéshez kapcsolódott, hogyan lehet formát adni annak, ami ellenáll a megjelenítésnek. Jean-François Lyotard értelmezésében a modern művészet egyik tétje éppen az, hogy miként lehet „megjeleníteni a megjeleníthetetlent”: jelezni valamit, aminek nincs megfelelő képe, amely nem engedi magát teljesen jelenvalóvá tenni.

Talán innen érdemes közelítenünk a Sublimes 2.0 című kiállítás anyagához is. Nem azért, mert valamennyi mű a klasszikus értelemben vett fenséges élményt kívánná létrehozni. Sokkal inkább azért, mert különböző módokon találkozunk bennük azokkal a határhelyzetekkel, ahol valami már nem fér el a megszokott kategóriáinkban.

Horváth Rita munkái ismerős építészeti formákat ábrázolnak, mintha egy elhagyatott, nehezen megközelíthető világba vezetnének. A sötét nyílások mögött nem tárul fel semmi, és éppen ez a lezártság teszi őket különösen nyugtalanítóvá: olyan terek képzetét keltik, amelyeknek nincs jól meghatározható határa, és amelyek egyszerre vonzzák és tartják bizonytalanságban a tekintetet.

Bánhidi-Rózsa Bence Bontás című performanszának videódokumentációjában az építés és a rombolás egymást feltételező folyamattá válik. A művész maga épít fel egy téglafalat, majd kalapáccsal szétrombolja azt, miközben a fal létrejöttének folyamatát rögzítő videó vetül a felületére. A létrehozás és a megsemmisítés ismétlődő gesztusa a romok kettős természetére irányítja a figyelmet, arra a feszültségre, amelyben a stabilitás és az összeomlás, a keletkezés és az elmúlás egyszerre van jelen.

Mézes Tünde Evergreen című installációjában a természetes és a mesterséges, a vizuális és a verbális jelrendszerek kerülnek párbeszédbe. A kidőlt fa törzsén megjelenő szövegtöredékek költői módon beszélnek a növekedés végéről, az irányváltásról és az idő tágasságáról, mintha magának a fának a megküzdési stratégiáját próbálnák megszólaltatni. A gipszöntvények ipari csövekből kialakított formáin fakéreg lenyomatok és a korhadás nyomai a biológiai idő múlását teszik láthatóvá a mesterséges anyagon. A mesterséges szabályosság és a természet esetlegessége közötti átmenetiségben a fa egyszerre válik tárggyá, jellé és érző élőlénnyé egy olyan határhelyzetben, ahol a növekedés és az elmúlás nem egymás ellentétei, hanem egyazon folyamatnak a részei.

Jakab Borbála Róza a személyes családtörténet tárgyain keresztül egy egész történelmi korszak politikai és társadalmi törésvonalai válnak láthatóvá. A magánemlékezet itt túlnyúlik önmagán, és a tárgyak egy nagyobb, közösségi emlékezet hordozóivá válnak. A We love Budapest fotósorozat pedig a város fizikai pusztulását kapcsolja össze történelmi, politikai és ökológiai időrétegekkel: a romantikus városkép mögött fokozatosan feltárul annak anyagi és társadalmi törékenysége. Perosa Renáta és Magyar Eperke munkájában ugyanez már nem történelmi, hanem anyagi szinten jelenik meg: egyetlen egészként érzékelt struktúra több száz különálló töredékre bomlik. Nem tudjuk eldönteni, szétesést vagy éppen egy új egység születését látjuk. 

Lentovits Laura installációjában a múlt válik egyszerre jelenlévővé és hozzáférhetetlenné: egy egykor élő otthon az emlékezetben már csak ablakok, növényi maradványok és egy alaprajz által rekonstruálható hiányként létezik.

Csipke Izabella Ottani tájak című sorozata absztrakt, vegyes technikával készült papírmunkákból és kollázsokból áll. Töredékes kompozícióiban tájstruktúrák, építészeti elemek, kísérteties, elhagyatott tájak és monokróm színmezők egyaránt megjelennek. A művek emlékekből, benyomásokból és pillanatnyi élményekből táplálkoznak: olyan nehezen megragadható, villanásszerű tapasztalatokat próbálnak rögzíteni, amelyek éppen töredékességükben őrzik meg a megélt pillanat bizonytalanságát és intenzitását.

Novák Havaska munkái a festészet és a relief, a képiség és a tárgyiság határán helyezkednek el. A művész ipari anyagokkal dolgozik: a képmezőt a gipszkarton visszabontásával, roncsolásával hozza létre, majd a bomló struktúrát hálóval rögzíti. Így a képfelület nem pusztán egy ábrázolt teret jelenít meg, hanem maga is valóságos, háromdimenziós térként tárul fel előttünk. A rétegek, törések és hiányok egyszerre idéznek fel romokat és tájképszerű struktúrákat. 

Horváth Dániel Szublimálni egy traumát című művében a rom esztétikája személyes emlékezettel és a klasszikus szobrászati hagyománnyal kapcsolódik össze. A lépcsőn elhelyezett fotón a művész egy szoborfejet tart, míg az alsóbb fokokon maga a szoborfej, kőtörmelékek és egy képernyő jelenik meg, amelyen villódzó, pislákoló fények ismétlődnek. A szobortöredék egyszerre idézi meg a klasszikus művészet eszményét és annak törékenységét, miközben a romok és a digitális kép egymás mellé helyezése a múlt és a jelen, az anyagi maradvány és a múló fény közötti feszültséget teremti meg. A címben jelzett átalakulás így nem a trauma eltüntetését jelenti, hanem annak esztétikai formává alakítását: a töredékekből egy bizonytalan, mégis intenzív egész rajzolódik ki. A kiállítás kontextusát figyelembe véve egyszerre lehet a címbe belehallani a fenségest mint határélményt és a szublimációt mint átalakítási folyamatot.

A kiállítás művei különböző módokon közelítenek ahhoz a ponthoz, ahol valami meghaladja a megszokott léptékünket, ellenáll a teljes megértésnek, és éppen ezáltal válik intenzíven érzékelhetővé. A fenséges tehát nem feltétlenül a monumentalitásban vagy a nagyságban jelenik meg, hanem a bizonytalanságban, a töredékben, a hiányban, a pusztulásban vagy éppen a túláradó jelenlétben. Talán ezért nem is az a kérdés, hogy ezek a művek fenségesek-e. Hanem az, hogy képesek-e létrehozni azt a megkülönböztetett tapasztalatot, amelyben egy pillanatra elveszítjük a biztos viszonyítási pontjainkat. Amikor valami egyszerre vonz és zavarba ejt, ismerősnek tűnik, mégis kikezdi az ismert fogalmainkat. A fenséges talán éppen ebben a feszültségben születik meg: ott, ahol már nem tudjuk teljesen megragadni, amit látunk, de még nem tudunk elfordulni tőle.

Kiállítók: BÁNHIDI-RÓZSA Bence, CSIPKE Izabella, HORVÁTH Dániel, HORVÁTH Rita, JAKAB Borbála Róza, LENTOVITS Laura, MÉZES Tünde, NOVÁK Havaska, PEROSA Renáta × MAGYAR Eperke

Kurátor: HORVÁTH Dániel

Bakáts Bunker, 

2026. szeptember 9. – október 2.