TakeOff
Kun Éva kiállítása

Szabó Ádám

A fény szerepéről az athéni iskola fennállásának utolsó szakaszában értekeztek sokat. A neoplatonikusok – persze ők magukat egyszerűen platonikusnak nevezték, csak az utókor nevezte el őket így – Platón tanai alapján próbáltak egységes rendszert alkotni. Bizonyos értelemben Platónt épp ők tették elfogadhatóvá a művészetekben is. Platón ugyanis meglehetősen elítélően nyilatkozott az ábrázoló (mimetikus) művészetekről, mert a minket körülvevő valóság az ideák tökéletes világának tökéletlen leképezése, így ezeknek az ábrázolása nemcsak felesleges, hanem egyenesen káros is, hiszen a létrejövő kép vagy szobor még messzebb kerül a tökéletes eredetitől. A fény szerepe már Platónnál is megjelenik a híres barlanghasonlatban: kivezetni a barlang falán az árnyékokat néző, leláncolt embert a fényre. Ezen az úton képletesen továbbmenve, a neoplatonikusok szerint minden dolog részesül az isteni fény kiáradásából, illetve valamilyen mértékben minden létező dolog vissza is tükrözi azt. A különféle gnosztikus tanokkal szemben tehát az anyag nem rossz, nem a bűn forrása, hiszen magában hordozza az isteni fényt.

Plótinosznál így már az érzéki szép sem tisztán a külső formában, a részek arányában áll, hanem a benne levő szellemi valóság, az idea mint belső forma alakítja széppé az érzéki dolgot. Nem az anyagból, hanem a művész lelkében hordozott ideából ered egy szobor szépsége. A szobor szépnek talált formája külső képmása a művész lelkében élő formának, mely az anyag ellenállása miatt tökéletesen soha ki nem fejezhető.”[2] Ezáltal ki is békítette a platóni ideák világát a képi ábrázolással.

E gondolatok a fény természetéről, az isteni fény szerepének jelentőségéről később a keresztény gondolkodók számára is használhatónak bizonyultak. A középkori keresztény gondolkodás felé a Pszeudo-Dionüsziosz Aeropagitész néven ismert, V–VI. században élt, ismeretlen görög teológus közvetítette a neoplatonikus tanokat. A mennyei hierarchiáról írott, Hierarchia Caelestia című műve szerint Istentől, a Fények Atyjától származik minden sugárzás. A testi lényeket vonzó fizikai fény az isteni immanenciát és transzcendenciát szimbolizálja, mert áthatol minden dolgon, miközben maga tiszta marad. A fény az emberben rejlő, formáló erő is, amely felfelé vezeti és egyesíti őt a Fények Atyjával.

Suger apát kis túlzással ugyanezt az elképzelést igyekezett a gyakorlatba átültetni a Saint Denis átépítésekor, ahol a korai gótikus építőművészet gyakorlatának megfelelően nagy méretű, színes üvegablakokon keresztül árad be a fény. Platón filozófiája így talált utat később a XV. századi Firenzében a Marsilio Ficino pap és teológus által alapított platóni akadémiára, ami a quattrocento szellemi alapjává vált. A fény, az isteni fény kiáradása – akár tudatosan, akár öntudatlanul – így jelenik meg Bernini Szent Teréz extázisánál, ahol a kápolna hátfalán kialakított ablakon keresztül aranyozott sugarakon érkezik be a fény, illetve Tadao Ando Osaka–Ibaraki-i Fény-templománál, ahol a szentély falán vágott, egyetlen, kereszt alakú nyílás világítja be a teret. A keresztény vallástól függetlenül James Turrell műveiben is hasonlóan misztikus, spirituális jelentőséggel bír maga a fény, legyen az természetes vagy mesterséges.

Ez a rövid kis összefoglaló csupán bevezetésként szolgált Kun Éva helyspecifikus installációjához, amelynek központi témája a Parthenón-fríz Terem mennyezeti ablaka által kirajzolt tér, illetve az azon beáramló fény. Kun Éva munkáival először egy pályázat zsűrijén találkoztam, s mivel nem ismertem korábban, azt tettem, amit ilyenkor szokás, rákerestem az interneten. Így derült ki számomra, és ezért nem ismertem korábban, hogy Lengyelországban, Varsóban majd Wroclawban tanult, és 1980 óta Norvégiában él és alkot. Művei leggyakrabban helyspecifikus installációk, és a témájuk nagyon gyakran a fény, pontosabban a fény az adott tér összefüggésében. Teret és testet ad a fénynek, mintegy megjeleníti a fényt, annak az útját, vagy képletesen vezeti azt. A teret közben különböző pontokon elhatárolja, átalakítja, ezáltal a nézőt is aktív részvételre, mozgásra készteti, és mindig az adott térhez választja meg a használt anyagokat is.

A Parthenón-fríz Terem világítását a XIX. századi kiállítóterek kedvelt építészeti megoldásaként a kettős tetőablak biztosítja. Ez a szobrászoknak kifejezetten előnyös, mert a kettős üvegtető egyenletes szórt fényt ad, emiatt viszont nem is igazán beszélhetünk beeső fényről ebben a térben. Az installáció nem a fényt vezeti, inkább a nézőt magát és annak tekintetét vezeti felfelé. A cél a tér és a fény megtapasztalása által olyan vallástól független szellemi vagy spirituális élmény átadása, ami korábban idézett gondolatokkal rokon: a fizikai fény érzékelése, ami áthatol minden dolgon, miközben maga tiszta marad.

Nem egyszerű ebben a térben helyspecifikus művet létrehozni, mégis szinte minden évben van egy-két ilyen jellegű kiállítás, de az összes eddigi közül talán ez a legnagyobb szabású, aminek a létrehozásában nélkülözhetetlen segítséget nyújtott a művésznek Erős Ágost Koppány, Berkes Ádám Csanád és Berkes Áron Kolos. A címe TakeOff, ami egyszerre jelentheti például egy repülőgép felszállását, ebben az esetben a tekintet felszállását, felfelé irányulását, másfelől kiindulási pontot is jelent, s ez lehet a néző térben való mozgásának a kiindulópontja vagy áttételesen a tanév első kiállításaként a kiállítási program vagy a tanév kezdete.

Kun Éva: TakeOff
Parthenón-fríz Terem, Budapest
2024. szeptember 18. – október 04.
Fotó: Nyíri Julianna, a Magyar Képzőművészeti Egyetem jóvoltából