Miért épp Benin?
Restitúciós kérdések a múzeumi gyűjteményekkel kapcsolatban

Bordács Andrea

[1] MTI https://kultura.hu/a-benini-bronzok-egy-resze-nemet-sargarezbol-keszult/ 2023. április 9.

[2] A benini bronzok nagy része nem is bronz, hanem német sárgaréz, melyek Köln környéki sárgaréz karkötők beolvasztásából készült. https://kultura.hu/a-benini-bronzok-egy-resze-nemet-sargarezbol-keszult/

[3] szn. Spártai módra képeztek gyilkológépekké a Dahomey amazonokat. https://mult-kor.hu/spartai-modra-kepeztek-gyilkologepekke-a-dahomey-amazonokat-20181012?fbrkMR=desktop&openImage=19758 2018. október 12.

[4] szn. Spártai módra képezték gyilkológépekké a Dahomey amazonokat.

https://mult-kor.hu/spartai-modra-kepeztek-gyilkologepekke-a-dahomey-amazonokat-20181012?fbrkMR=desktop&openImage=19758 2018. október 12.

[5] Állítólag az utolsó dahomeyi amazon 1979-ben, százéves korában hunyt el. A harcos asszonyok emléke még ma is élénken él a nyugat-afrikai országokban, ahol a függetlenségért vívott háború jelképeként tekintenek rájuk.

Benini bronzok

A mai Nigéria területén található Benini Királyság (Dahomey királyság) a 15. század óta az északi országokkal való hosszú csere- és emberkereskedelem-történettel rendelkezik. A Dahomey királyság 17–19. században Nyugat-Afrika egyik legjelentősebb állama volt. Az ország egyik fő bevételi forrása a rabszolgakereskedelem. Dahomey a szomszédaival vívott folyamatos harcok során elejtett hadifoglyokat jó pénzért vagy különböző kincsekért[2] adták tovább az európai és amerikai rabszolgakereskedőknek. A királyságban a hatalmat egy jól szervezett közigazgatás, hatékony adórendszer és egy ütőképes hadsereg biztosította, melynek az elitosztagait szokatlan módon nők alkották. A dahomey amazonok – pontosabban a N’Nonmiton („Anyáink”) – hosszú történelemre tekintenek vissza. Valószínűleg a 17. század folyamán alakultak meg, de eltérő elméletek születtek róluk. Az egyik hagyomány szerint eredetileg egy asszonyokból álló elefántvadász-alakulat volt, amely elnyerte a dahomey király tetszését, míg a másik elmélet szerint azért töltötték fel az uralkodói testőrséget nőkkel, mert a törvények szerint napszálltát követően férfiak nem léphettek be a királyi palotába.[3]

Mindenesetre a N’Nonmiton közel kétszáz éven keresztül a térség legfélelmetesebb haderejének számított. Fénypontján becslések szerint sorai mintegy hatezer főt számláltak, mely az egész Dahomey hadsereg egyharmadát tették ki. Mindezt egy kőkemény, az ókori Spártához hasonlítható kiképzési rendszerrel érték el. A fizikailag alkalmas lányokat nyolcéves korukban sorozták be, s a kezdetektől arra készítették fel őket, hogy gyors, erős és könyörtelen gyilkológépekké váljanak. Nagy hangsúlyt fektettek arra is, hogy minden testi fájdalmat elviseljenek, és időnként tíz teljes napra kirakták őket a vadonba, mindenféle ellátmány nélkül, egy szál macsetével a kezükben.[4]

Az önálló Dahomey Királyság történetének a franciák gyarmati terjeszkedés vetett véget 1892-ben. Az amazonok nagy része 1894-re elesett a harcokban.[5] Majd 1897-ben a fővárost, Benint brit gyarmati csapatok támadták meg, a király palotáját pedig kifosztották, felgyújtották, és csaknem ötezer tárgyat loptak el a palotából. Ezek később a műkereskedelem révén úgynevezett „benini bronzokként” kerültek magán- és közgyűjteményekbe világszerte. Az európai recepció történetében a tárgyakat naturalista esztétikájuk és művészi előállítási módjuk miatt már korán műalkotásként csodálták. 2022 novemberében elkészült egy digitális katalógus, a Digital Benin, a benini bronztárgyak első átfogó adatbázisa kb. négyezer műtárggyal. A katalógus létrehozása felgyorsíthatja az ősi afrikai műtárgyak hazatelepítését a világ gyűjteményeiből.

Restitúciós törekvések

A 2010-es évek második felétől aktívvá vált a műkincs-visszaszolgáltatások ügye. Elsőnek Emanuel Macron tett javaslatot egy olyan bizottság felállítására, mely megvizsgálná a francia múzeumok gyűjteményének anyagát, hogy szabályosan kerültek-e a műtárgyak az országba, s ehhez törvényjavaslatot is beterjesztettek. „Az új törvényjavaslat lehetővé tenné a műtárgyak kormányrendelettel történő visszaadását anélkül, hogy minden alkalommal teljes parlamenti szavazásra lenne szükség. A törvény a származási országukból »tiltottnak« minősített körülmények között elvitt tárgyakra vonatkozna.”[6]

Ennek az előzménye volt, hogy a francia köztársasági elnök még 2017-ben Burkina Faso fővárosa, Ougadougou egyetemén kijelentette: „nem tudom elfogadni, hogy számos afrikai országból a kulturális örökség egy nagy része Franciaországban van. Megvan erre a történelmi magyarázat, de nincs jogos indok, amely fenntartás nélküli és tartós lenne. Az afrikai örökségnek nem lehet helye európai magángyűjteményekben és múzeumokban. Be kell mutatni azt Párizsban, de Dakarban, Lagosban és Cotonouban is”.[7] A törvényjavaslat egyértelmű szabályokat határozna meg arra vonatkozóan, hogy mi minősül zsákmánynak, és az 1815 és 1972 között szerzett tárgyakra is kiterjedne. A visszaadás okaként a lopást, a fosztogatást vagy az erőszakos átruházást említi.[8]

A franciaországi múzeumok a restitúció irányelvei meghatározása után megkezdték a gyűjteményeik felülvizsgálatát, amely még folyamatban van. Csak a párizsi Quai Branly múzeumban több mint 70 ezer tárgyat őriznek, amelyek a Szaharától délre fekvő afrikai országokból származnak. 2021-ben megtörténet huszonhat műtárgy átadása Beninnek (Nigériának). Erről készült a Dahomey: Kik vagyunk? című film, melyről később lesz szó. A Quai Branly Múzeum (ami az egyik legnagyszerűbb múzeum, amit valaha láttam) honlapján megtalálható PDF-ben az átadott műtárgyak listája, fotója és információ az adott tárgyakról.[9]

Németországban egy 2022-ben született egyezmény során a benini tárgyak tulajdonjogát az Ethnologische Museum gyűjteményétől Nigériára ruházták át. A szerződés 512 műtárgyra vonatkozott.[10] Ez a gyarmati környezetből származó gyűjteményi tárgyak tulajdonjogának eddigi legnagyobb mértékű átruházása. Az első tétel, huszonegy műtárgy 2022 végén érkezett Nigériába.[11] A benini bronzok közt található egy sárgaréz oba- (király-) fejet, egy ünnepi adát és egy feltekeredett pitont ábrázoló trón, melyek az 1897-es brit büntetőexpedíció során hozták el a kifosztott városból, majd később német múzeumoknak adták el Berlinben, Hamburgban, Stuttgartban és Kölnben. A huszonegyből tíz tárgyat a berlini Etnográfiai Múzeumból adtak át. A nigériai tulajdonba került tárgyak körülbelül egyharmada továbbra is látható lesz a berlini Humboldt Fórumon, de kölcsönben, egyelőre tíz évig. A fennmaradó tárgyakat fokozatosan visszajuttatják Nigériába a helyi képviselőkkel konzultálva.[12] Szintén 2022 őszén jelentette be a stuttgarti Linden Museum a nála lévő benini műtárgyak visszaadását.

Amerikából ugyancsak ebben az évben a Smithsonian Nemzeti Afrikai Művészeti Múzeum kuratóriuma megszavazta huszonkilenc benini bronzszobor tulajdonjogának átruházását a Nigériai Múzeumok és Műemlékek Nemzeti Bizottságára. 2022 őszén jelentette be Rhode Island-i School of Design Museum is, hogy a gyűjteményeikből visszaadják Nigériának a benini palotából zsákmányolt régiségeket.[13]

Nagy-Britannia elég ellentmondásosan viszonyul a restitúció kérdéséhez. A British Múzeum, noha elismeri a bronzok kulturális jelentőségét, és tárgyalásokat folytat azok nigériai megosztásáról és kiállításáról, az 1963-as British Museum törvényre hivatkozva megakadályozza ezen tárgyak teljes visszaszolgáltatását. Ugyanakkor időközben, talán a korhangulat miatt, egyre több szakértő úgy véli, hogy a műtárgyakat vissza kellene juttatni származási helyükre. Miután a londoni Horniman Múzeum 2022 augusztusában bejelentette, hogy átadja hetvenkét bronzszobrának tulajdonjogát Nigériának, a repatriálások hulláma előtti kapuk már valóban megnyíltak. Bár valójában csak hat mű került Nigériába, a többi maradt kölcsönben a múzeumban. A Horniman Múzeum után a Cambridge-i Egyetem is száztizenhat művet ajánlott fel. Ezek a műtárgyak addig az intézmény Régészeti és Antropológiai Múzeumának gyűjteményében szerepeltek.

2024-ben Svájc vizsgálta felül a múzeumi gyűjteményeit, és adott vissza műtárgyakat. Ezt mutatta be a zürichi Rietberg Múzeum Párbeszéd Beninnel című kiállítása is. Erről később hosszabban írok. Legutóbb, 2025. június 21-én viszont Hollandia visszaszolgáltatott száztizenkilenc bronz műtárgyat Nigériának – ez a legnagyobb egyetlen alkalommal történő visszaadás 1897-ből származó leletekből. A műtárgyakat a nigériai kulturális és múzeumi hatóságok őrzik.[14]

[15] Rietberg Museum, Bernisches Historisches Museum, Kulturmuseum St. Gallen, Musée d’ethnographie Genève, Musée d’ethnographie Neuchâtel, Museum der Kulturen Basel, Museum Schluss Burgdorf és Völkerkundemuseum der Universität Zürich.

[16] szn. https://rietberg.ch/en/research/the-swiss-benin-initiative

[17] szn. https://rietberg.ch/en/research/the-swiss-benin-initiative

A zürichi Rietberg Múzeum kiállítása

Párbeszéd Beninnel – Művészet, gyarmatosítás és kárpótlás (2024–2025)

A nemzetközi műtárgyfelülvizsgálati tendencia, kiemelve a benini műtárgyakat, Svájcot is elérte. Nyolc svájci múzeum[15] fogott össze a Rietberg Múzeum vezetésével, hogy megvizsgálják állományaik eredetét a történelmi Benin Királyságból Nigériában. A Benin Initiative Switzerland célja, hogy teljes átláthatósággal vizsgálja a benini tárgyak eredetét és életrajzát, ez kb. száz műtárgyat érintett.

Míg az első, 2021–2022-es szakaszban a nigériai kollégákkal közösen kutatták és dokumentálták a műtárgyak származását, addig 2023–2024-ben további összefüggések feltárása, a kutatás eredményeinek közlése és a módszerek értékelése volt a cél. A két szakasz között 2023 elején rendezték meg a Benini Fórumot, amelynek során mintegy harminc szakértő fejezte ki hajlandóságát a kifosztott és nagy valószínűséggel elrabolt művek tulajdonjogának átruházására, valamint a restitúcióra, a tartós kölcsönökre vagy a forgalomban lévő tárgyakra vonatkozó tárgyalásokra.[16] A második szakasz végén restitúciós fórumot szerveznek a tulajdonjog átruházásának, a visszaszolgáltatásnak és az együttműködésnek a megvitatására.

A Rietberg Múzeum kiállítása a gyarmati kontextusú gyűjtemények múltját, jelenét és jövőjét mutatta be. Benin művészeti örökségét először tárták a közönség elé történelmi és összehasonlító kulturális perspektívából. Ennek érdekében a Rietberg Múzeum nigériai és svájci diaszpórájából származó partnerekkel működött együtt. Ez az együttműködésen alapuló megközelítés nemcsak maguknak a tárgyaknak a tanulmányozását foglalja magában, hanem eredetük kutatását és a kiállítás kurátori munkáját is. A kihívás minden résztvevő számára – mind Svájcban, mind Nigériában – az volt, hogy hogyan kezeljék a gyarmati igazságtalansággal és kárpótlással, a tudásarchiválással és az identitással, valamint az emlékezéssel és a gyógyítással kapcsolatos kérdéseket. Ezekről videók is készültek, amelyeket a tárlaton is meghallgathattuk.

A kiállítás mintegy negyven benini és szomszédos művészeti régióiból származó műalkotást, valamint azok háttértörténetét, a műkereskedelmet és a művek fogadtatását mutatta be. Történeti dokumentumok, fényképek és multimédiás állomások segítették a látogatókat a téma mélyebb megértésében. A kiállítás érdekessége volt, hogy viszonylag kevés műtárgy szerepelt, a tárlat fókuszát a háttérkutatás bemutatása, kutatók-kurátorok szempontjai, beszélgetései adták.

A gyűjtemény egyik legértékesebb darabja az a portré volt, mely 1926-tól 1952-ig Eduard von der Heydt tulajdonában volt, aki a Rietberg Múzeumnak ajándékozta azt. A műtárgy a brit művekkel együtt került Európába; feltehetően egy ősi oltár része lehetett, amelyet Oba Osemwende tiszteletére építettek, akinek uralkodása a 19. század második évtizedének közepén kezdődött. Az ilyen emlékfejeket egy új Oba bízta meg, hogy tiszteljék apját, a néhai királyt. Ez egy emlékmegőrzési folyamat volt, ahol ez az öntött sárgaréz szobor egy oba idealizált képét ábrázolja, készítője egy elefántcsont agyarra ügyesen faragott képeket és szimbólumokat, amelyek az elhunyt Oba uralkodásának fontos eseményeit dokumentálják. Ez a portré minden bizonnyal Oba Osemwende 1848-as uralkodása után készült.[17]A másik fontos mű egy elefántcsont maszk, amelyet valószínűleg a 16. század elején készítettek Esigie obának (Benin királyának) anyja, Idia tiszteletére. A maszkot az oba viselhette az anyja emlékére rendezett szertartásokon, bár ma már ilyen medálokat viselnek az éves spirituális megújulási és megtisztulási szertartásokon. Az Idia maszk a leghíresebb Benin királyi gyűjteményéből, amelyet brit katonák zsákmányoltak Ovanramwẹn oba palotájából 1897-ben. Két szinte azonos másolat található a londoni British Museumban és egy másik a New York-i Metropolitan Museum of Artban. Az elefántcsontból készült Benin-műalkotásokat az oba főként rituális célokra használta. A maszkokat olyan szertartásokon is használhatták, mint az Ugie Iyoba, az oba anyjának emlékére rendezett ünnepség, valamint az Emobo tisztító szertartás, amelynek célja a rossz szellemek kiűzése a földről.

Dahomey: kik vagyunk? A film

(Rendezte Mati Diop, 2024, 68 perc)

2021-ben huszonhat mű visszakerült Franciaországból Nigériába. Ebből az alkalomból készült egy 68 perces francia–szenegáli film, mely tavaly jelent meg, és ami 2025-ben Aranymedve-díjat kapott a 74. Berlini Filmfesztiválon dokumentumfilm kategóriában. Már maga ez a tény is érdekes, mert valójában az alkkotás nem dokumentumfilm, igen sok része teljes fikció. Ráadásul, ha előtte a benini kiállítás miatt nem foglalkoztam volna Beninnel, nem sokat értettem volna belőle, mert az egész történet nem igazán áll össze. A filmnek két fókusza van, az egyik magát a visszaszállítást láttatja, a másik Nigériában az Abomey-Calavi Egyetem hallgatóit, akik a kulturális javak visszaszerzéséről alkotott nézeteiket ismertetik. Néhány diák bírálja a párizsi múzeumot, amiért a világszerte őrzött hétezer etnográfiai tárgyból csak huszonhatot adott vissza. De olyan problémák is felvetődtek, hogy a saját történelmüket nem a saját, joruba nyelvükön tanulják, hanem angolul.

A visszaküldött művek között Dahomey két királyának, Glelének és Béhanzinnek a szobrai is szerepeltek. Trónjukat, amelyet 1892-ben francia katonák foglaltak el, szintén visszaadták. A műalkotások ma Abomey múzeumában vannak kiállítva, a régi királyi városban. A filmben kiemelkedő szerepet kap a huszonhatodik hazatelepített műtárgy, egy szobor, amely Gézo királyt ábrázolja, aki 1818 és 1859 között uralkodott, és amelyet alább láthatunk. A haiti író, Makenzy Orcel (a forgatókönyv ezen részének írója) törzsi, mágikus szinkronhangja (amely a tárgyat alakítja) mesél a párizsi múzeumban töltött raktári időszakról, az afrikai emlékeiről és a hazájába való visszatérésről. Mondjuk, számomra ez végtelenül nevetséges és erőltetett volt.

Ugyanakkor ez egy eleve hibás hozzáállás a műtárgyakhoz. Igaz, hogy az uralkodó tárgyainak lehet szakrális jellege, de a visszakerült műkincsek státusa nem egyértelmű. Voltak olyan múzeumok, ahol a benini tárgyakat etnográfiai, volt, ahol iparművészeti, művészettörténeti, máshol vallási-mágikus szekcióban helyezik el. Noha a műkincsek státusa ennyire bonyolult, a film szerzője a mágikus tárgyak közé sorolja őket, miközben a szakembereknek ez egyáltalán nem egyértelmű. Erről az egyetemisták is beszélnek, hogy mi is a pozíciójuk ezeknek a műtárgyaknak, mágikus vagy múzeumi tárgyak, s ezzel a nyugati elveket követik. Azt gondolom, hogy ezt a közepes, de inkább gyenge filmet csak a témája tette Arany medve-díjassá.

Problémafelvetések a – különösen a benini – restitúcióval kapcsolatban

A benini műtárgyvisszaadási ügy számos kérdést vet fel. Persze igazságtalan és elítélendő egy ország egy másik kirablásáért. De a benini királyság hatalma is a környező birodalmak kifosztásából származott, az ottani lakosokat adták el rabszolgának a gyarmatosítóknak. Szóval gyakorlatilag ugyanazt csinálták, amit velük a gyarmatosítók. Így felmerül a kérdés, hogy időben meddig visszamenve számít ez kártérítésre méltónak. Mi az az időpont, ameddig tudomásul vesszük a múlt kegyetlen birodalomépítését, és mi az az időpont, ami után az ilyen események egyértelműen szégyenteljesnek, bűnnek számítanak? A franciák egyértelműsítették, hogy 1815–1972 közötti időszak tárgyait vizsgálják felül.

A gyarmatosító országok, kezdve a 15–16. századi spanyol gyarmatosításokkal, a 20. század első feléig elég sok országot fosztottak ki. Miért épp a benini műkincsek kapnak ilyen meghatározó szerepet a restitúció során? A különböző indián törzsektől és számos más afrikai országoktól elrabolt kincsek visszaszolgáltatására messze nincs ilyen törekvés. A benini tárgyak ügye talán azért is kiemelt, mert Nigéria következetesen kéri vissza ezeket a műtárgyakat, s elég korán viszonylag jól összeszedett listát nyújtottak be az európai múzeumoknak. Azóta ezt a műtárgylistát digitalizálták is, és nyilvános a Benin Digital. De akár a háború alatt a Magyarországról elrabolt műkincsekre is gondolhatunk! Szóval a többieknek is visszajár? Mikor?

Az is fontos kérdés, amiről a film kapcsán is írtam, hogy az sem tisztázott, mi is ezeknek a tárgyaknak a státusa: mágikus-szakrális tárgyak, etnográfiai jellegű tárgyak, iparművészeti vagy képzőművészeti alkotások?

2026-ra a „benini bronzok” jó része örök otthonra lel Benin City Edo Nyugat-afrikai Művészeti Múzeumában (EMOWAA). A ghánai-brit építész, Sir David Adjaye által tervezett, új központban megtekinthető a valaha összeállított legátfogóbb benini bronzkiállítás. Időközben a hornimani bronzok legalább egy részét átszállítják a Benin City Nemzeti Múzeumába, lehetővé téve a helyi lakosok számára, hogy most először állandó hozzáférésük legyen azokhoz.[18]

Párbeszéd Beninnel, Rietberg Múzeum, 2024–2025
Dahomey: Kik vagyunk? Rendezte Mati Diop, 67 perc, 2024
Hollandia műtárgyvisszaadása, 2025