Piackomform térérzések
Változó organizmusok a fővárosban és vidéken

Torma Tamás

Mert az én piacom még pogány és érzéki egyszerre, keretek közé nem szorított, mindenféle piac – olyan, amiből egyre kevesebb van. A piac élete pulzál, szagok vannak és hangoskodás, sokszínűség, az emberi kapcsolatoktól intenzív a tér, a piactér egyszerre szól savanyúságról, lángosról, friss húsról és igen, a gyomorról. A háztáji frissességről, a környékről, a környék vidékéről, tájról és településről. Építészeti szempontból a piacnak egyszerre kell nyitottnak maradnia és szabályozottnak lennie – halála lehet a túltervezett üzemszerűség.
Már a 20. század sem az ilyen piacokról szólt, a 21. pedig még annyira sem. A 19. század végi Budapesten még házaló hentesek és tejes kofák (akkori nevükön mirimárik) kínálták kosarukból, targoncáikról a húst vagy a tejet, de sok tradicionális piac létezett a Duna-parton is. (A mai Batthyány és Szilágyi Dezső tér helyén például külön húsos és zöldségpiac.) Mindez együtt járt az állandó fertőzésveszéllyel, ezért a kormány központosítani igyekezett: ekkor épült meg az azóta már lebontott Közvágóhíd (lakópark lesz a helyén) és a vásárcsarnokok hálózata a Központitól egészen a Rákóczi tériig.
A BORD Építész Stúdió néhány éve indította el DECODE díját, ami az építészeti alkotásokba beépülő tervezéstörténetek visszafejtésére fókuszál – kiemelt szempontként kezelve a kreativitást és a vizualitást.(A mindennapokban az építésziroda úgy dolgozik, hogy minden projektjét egy-egy történet köré építi fel – és azt meg is képesíti.) 2020-ban a DECODE Építészet kategóriájában egy debreceni egyetemista csapat, az Inverz lett az első – bár a nagyváradi Körös partjára tervezett Vízi Piac természetesen soha nem épült meg. Az Inverz tagja volt viszont Kocsmár Bianka is, aki engem a Buherplacc című diplomamunkájával bűvölt el. Már a címe is jelez valamit: saját személyes élményeiből merítve ő a nyíregyházi, volt KGST-piac bádogrengetegének meglévő struktúráját folytatva hozott volna létre új pavilonsort.

A nyíregyházi Tokaji úti vásártér a helyiek számára máig a KGST-piac egykori helye, egy tízhektáros burjánzó bádogrengeteg a Tokaji út és a Tokaj felé vezető vasútvonal kereszteződésében, ami maga volt a buheraépítészet – más néven, ahogy a néhai Janáky István, a spontán építészet hazai szerelmese mondta volna, az állandóan változó organizmus. Szerinte mindezt egy nyitott tervezési módszerként is nézhetjük, ahol a meglévő szövetbe egy félkész épület kerül, majd a befejezését rábízza az időre, pontosabban a használat révén keletkező tapasztalatokra.
Nyíregyházán is állandó gond volt az időjárással, kevés volt a vizesblokk és gyakran rossz, de a silány burkolatok és az állandó beázás ellenére is „lelke” volt helynek – a bazárszerű atmoszféra tömegeket vonzott. A labirintusjelleg ellenére logikus rendszert alkotott, a hasonló árucikkekben utazók egy-egy blokkba tömörültek, az ilyen passzázsok között pedig gumipókkal kifeszített ponyvákkal, vásznakkal próbáltak védekezni az esők ellen.
Bianka a buherálás gyarló szépségét építette volna tovább, ami nem egyedülálló jelenség: mindannyian személyesen is jól ismerjük a sufnituningot. Ő úgy alakította volna tovább a meglévő struktúrát, hogy a terület keleti bővítésébe – egy meglévő betonkerítés vonalát követve – nagyobb, hagyományos épületet telepített volna (magasabb igényű, bérelhető üzlethelyiségekkel, büfékkel, vizesblokkal és az elárusító pavilonok helyének kijelölésével). A nagy truváj pedig egy összefüggő tető lett volna, ami mindezt egységbe fogja. Előképként ehhez is egy meglévő spontán jelenség, a sorok között kifeszített vászon szolgált. Kocsmár Bianka óriás esernyője egy trapézlemez fedésű acélvázra állítva, a kifeszített ponyvák képének sokszorosításából állt. Mint egy éppen használt zongora leütött és szabadon álló billentyűi, különböző magasságokkal és hajlásszögekkel, de szabályos raszterben fedte volna le a teljes területet. Baromi izgalmasan nézett ki, miközben a lemezcsíkok egymásra ejtik, végül el is vezetik az esővizet. (Persze, hogy ez is csak terv maradt…)
És piac-e még az, ami inkább vásárcsarnok? Utóbbi nyilvánvalóan sokkal városibb jelenség, ellenőrzött, üzemszerű zárt csarnok, miközben nosztalgiáink inkább a nyitott piacok szabad áramlását keresik. Miskolctól az erzsébetvárosi Garay térig már 20–30 éve épülnek át/zárulnak be a piacok, a régi csupán mint terület, hely és jobb-rosszabb lehetőségként mint ingatlanfejlesztés merül fel, az átalakuló piaci placcok mindig sokkal jövedelmezőbb épületrészek közé zárva térnek vissza. Így állunk ma az új és még újabb piacberuházások és nosztalgiáink közé szorítva – régi és új térérzésekkel.

2009-ben Debrecenben még egy új városközpontban gondolkoztak színházzal, bevásárlócentrummal, aztán jött a válság. Új környezet nélkül, de nagy betonfalak közé, plázaszerűen megépült viszont a piac ingatlangazdálkodásilag (a korábbi, 1976-os, erősen lepusztult piac helyére). Miskolcon ugyanekkor az 1926-ban emelt csarnokot bővítették mindkét oldalán. Az egykori nagyvásártér, a Búza tér közelében még mindig agóra ez – a legnagyobb válság közepette is erős kocsmafelhozatallal (a Búzavirágtól a Zöld Ászig), placcokkal. A bővített csarnok ehhez a kétarcúsághoz tett hozzá a KÖJÁL-kompatibilisabb korszerűség jegyében: a régitől teret foglalt vissza, de bölcsen hagyott is neki.
Ugrunk tíz évet, a válság már mögöttünk. Nagykőrös nem Miskolc, és nem is Debrecen. A régi városi piac korábban megszűnt, a Kiss Gyula–Járomi Irén-tervezőpáros viszont szakított a hagyományos háromhajós vagy a csapott tetejű, későbbi csarnokszerkezetekkel – kissé a piactervezés műfaját is újratervezték egy vidéki, kisvárosias környezetben. (Az alapos helyismeret hátterében Tényi András főépítész és a Szent István Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Kara közötti együttműködés állt – itt tanít Kiss Gyula, aki diákjaival rendszeresen gyakorlatozik vidéki helyszíneken alternatív vizsgaterveikhez felmérve a hely építészettörténeti, gyakorlati jellemzőit. Ez történt Nagykőrösön is.) A páros nyolc évvel korábban már tervezett egy új szellemű piaccsarnokot Dabason – ebből is tanulva lett a nagykőrösi már egy kifejezetten elegáns épület, aminek főszereplője a homlokzat csipkeszerűen lyuggatott fémfelülete. Olyan, mint egy ipari csarnok és egy üvegház szerencsés találkozása: a nagy felületű belső üvegdoboz és a tetőgerinc átszellőztető ablaksorán át fény önti el az épületet, de nem melegszik túl, mert délről ezt egy már meglévő kőház akadályozza.
Így érünk egyre közelebb Budapesthez, ahol a belvárosban nyilván legfeljebb a meglévő, századfordulós vásárcsarnokok felújítására (lásd Rákóczi tér, Hunyadi tér) vagy újrapozícionálására (lásd Batthyány tér, Hold utca) volt korábban szükség – a külvárosok viszont egyre inkább saját életet élő városok. Újpesten például úgy szüntették meg a korábbi piacot és csarnokot, hogy mellé az Újpesti Új Vásárcsarnokot egy Kulturális Rendezvényközponttal együtt építették meg a Szent István téren. Ettől az egész főtér átalakult, az alulra helyezett piac fekvő lepényén dinamikusan emelkedik a felső és a rendezvényszint napsütésben csillogó üvegkubusa.

Nagyratörő stratégia itt, védekezés az Aldi/Lidl ellen ott. Talán nem véletlenül vagyunk 2019-ben, az önkormányzati választások évében, amikor Újpest mellett Óbuda, pontosabban Békásmegyer is piaccsarnokot épített. Az új békásmegyeri piac formai megjelenését persze csak én vizslatom, a helyi nyugdíjasok ezzel szemben figyelő tekintetüket sokkal inkább a leárazott kínai papucsokra vagy a görög/magyar eper áringadozásaira vetik. Békásmegyer valaha büszke sváb falu volt, aztán 1971-től épülni kezdett a lakótelep. Házgyári panelekből készült anno a régi vásárcsarnok is, ezt az új átadásával párhuzamosan bontották el. Hasonlóan, mint Újpesten, mert nem elég már egy új csarnok, köré leülős, pihengetős közösségi tér (kortárs magyar nevén agóra) is kell.
Az elmúlt évtized piacépítkezéseiből három dolog biztosan tudható. Egyrészt a régi, félnomád piacokat egyre jobban kiszorítják a steril és fedett vásárcsarnokok, a nyitott piacok zabolátlan áramlása helyett több viszont a kézmosó, a pelenkázóasztal meg a belső árnyékolás – a komfortosság ellenőrizhetőbb lesz. (Most persze a horizontot megszépítve kitakarom az állandósítva ideiglenes pavilonvilágot, ami, ugye, örök.) Az új békásmegyeri lepényt félig oszlopsoros árkád veszi körbe, belül a piac, itt, kívül kisebb boltok sorjáznak – félúton a különböző bevásárló központok között. Egy ilyen piac összfelhozatala az autó nélküli vásárlókat és a nehezebben mozgó nyugdíjasokat szolgálja ki.
És végül jöjjön a gyorsvárosok Pest megyei agglomerációs gyűrűje, ahol minden gyorsan és meglehetősen esetlegesen alakult ki. A túlnőtt családi házas települések közül minden negyedik város lett, komoly EU-s fejlesztési pénzekért pályázhattak, így a friss városközpontokba piacok is kerültek. 2022-ben háromról is tudunk. Ezek piacabb piacok, nem feltétlenül bevásárlócentrumok, hiszen azok már léteznek – éppen az őstermelők által kínált friss áruk iránti kereslet mutatja a legújabb irányt. A termelői piacok építésére vissza nem térítendő állami támogatás is jár, Üllőn például, közel a településközpontot meghatározó két főútvonal kereszteződéséhez, egy kisebb településre méretezett termelői piac elképzelése kapott plasztikus formát. Itt már nem egy teljes csarnok volt a vágykép, hanem egy sokkal rugalmasabb tér, ahol heti két-három alkalommal komfortosan lehet fogadni az árusokat és vásárlókat. A piac legfőbb építészeti motívumát egy hatalmas, terebélyes tölgyfa ihlette – ez „Üllő fája”. A félig nyitott, félig zárt piacteret egy hosszában befutó, L alakú építménytető jelöli ki illeszkedve a tölgyhöz és a néhány éves Városházát övező közösségi térteremtéshez.

Zsámbékon a keddi és pénteki piacoknak kellett megfelelő – tehát rugalmas – helyet találni. Nem egy fix csarnokot képzeltek el, hiszen Budapest közelsége az ilyen kisebb településeken időről időre felveti a megfelelő méretek kérdését: mi lenne itt a kicsi, és mi a kihasználhatatlanul nagy? A történelmi Zárdakert és a nagy forgalmú, agglomerációs buszmegálló közötti keskeny mezsgyén valójában csak egy apró, félig fedett épület készült el a Zárdakert műemlékileg védett kőfalát folytatva, miközben a jövőnek nyitva hagyta a telek egészét.
Budakeszi Városi Piaca is hasonlóan nyitott, de sokkal látványosabban. Itt is eltávolodunk a hosszanti település hagyományos központjától – ha egyáltalán építészetileg van ilyen. Természetesen most is a Fő utcán maradunk, ami pár éve még csak spontán parkolóterület volt, aztán lassan intézmények (okmányiroda, rendőrség), illetve ABC is települt oda. A piactervezés nem feltétlenül csak hasznos fedett négyzetméterek előállítása, hanem egy terület térkapcsolatainak a meg- és beépítése is. A Budakeszi Fő utca végén a hétvégi piac árusai és vásárlói számára látványos pitypangtetők épültek – az egyedi, 3,5–4 méter magas, filigrán acél ernyőszerkezetek védik a szabad standokat a naptól és az esőtől. Az új városi piacot egy látszóbeton körítőfal választja el a forgalomtól, mégis autentikus piactér alakult ki két kisebb épülettel. (És persze a tetők alatt átjárhatóan vécékkel és összesen két zárt üzlethelyiséggel.) A piac tehát új és látványos kisvárosi teresedés is lett, az óriás pitypangtetők alatt összesen 30 asztal áll az árusok rendelkezésére a régi piac újrahasznosított utcabútoraiból átalakítva.

▬▬▬▬
A szöveg először az Új Művészet Ez Nem Kunszt című elméleti mellékletében jelent meg (2022/2)