valami csöndbe, puha végtelenbe
Makkai-Kovács Beatrix kiállítása

Makkai-Kovács Beatrix legújabb festményei és korábban még nem látott, kis méretű kollázsai szerepelnek a Hybridart Space-ben megrendezett önálló kiállításán, amelynek címe Szabó Lőrinc Valami örök című verséből származik. Az alkotót az egyetemi évek alatt is foglalkoztatta a tájkép és az absztrakt művészek kapcsolata, a mostani kiállításon pedig a tőle megszokott, rétegekből intuitívan összeálló festmények mellett a festő konstruktív képépítési gyakorlata is teret nyer a kollázsain keresztül, amelyek a táblaképek líraiságával szemben inkább a konkrétságot képviselik.

A festményeken megelevenedő belső tájak, a gyors gesztusokból összeálló kompozíciók az alkotó aktuális hangulatait rögzítik, azok rezgései azonban ránk, befogadókra is átragadnak, és érezzük, ahogy lassan mi magunk is lecsendesedünk, bekerülünk egy olyan kontemplatív állapotba, amelyben intenzívebben tudunk figyelni a saját érzéseinkre és percepcióinkra. Az atmoszférikus könnyedségű festmények nyugalmat és békét árasztanak, mozdulatlan természeti tájak vagy épp nyugvó és rezzenéstelen urbánus világok asszociációját keltik. Vagy ahogy Vékony Délia fogalmaz: „a művek bepillantások egy határtalan, végtelen mélységű és összetettségű valóságba.”

És bár csendet és harmóniát észlelünk, a sebesen és puhán felvitt rétegek mégis időbelivé teszik ezeket a festményeket, az egymásra rakott gesztusok olyanok, mint a múlt darabkái, amelyek olykor felszínre kerülnek, máskor átíródnak, olykor pedig teljesen lefedik őket a másféle megéléseket szimbolizáló foltok. Azután ezek a gesztusok végül lassan mégis egymásba érnek, lágyan egyesülnek, a tudatunkban pedig egy absztrakt, belső tájjá állnak össze, ahová szívesen bekuckóznánk magunkat. Makkai-Kovács Beatrix kompozíciói ugyanis békét sugároznak, a festő olyan harmonikus világokat, safe space-eket hoz létre, amelyekbe visszahúzódhatunk, amikor a valóság túlságosan sokká, agresszívvé vagy éppen gyorssá válik.

A műveket nézve érzékeljük, hogy a festő által megteremtett világok lágyan körülölelnek, puhán beburkolnak, védelmeznek, miközben úgy tűnik, hogy ezek a lírai, belső szférák bebarangolhatók, hiszen a színfoltok a kép terébe vezető útvonalakat rajzolnak ki a szemnek, amelyek szemlélése során a saját belső világunkon is elmerenghetünk. Impressziók elevenednek meg ezeken a műveken, amelyek az érzelmeinkre hatnak, a kompozíciók atmoszferikussága pedig a szemünkre, a retinánkat hozza lázba.

Makkai-Kovács Beatrix e képein a levegőt materializálja, a közeget festi, a sűrűséggel-ritkasággal, valamint a transzparenciával-telítettséggel való játék pedig vitálissá teszi ezeket a képeket. A gazdagon rétegzett részletek, az efemernek és tünékenynek ható foltok, valamint a nagyobb kiterjedésű homogén felületek izgalmas vizuális feszültséget teremtenek, a fények és az árnyékok lüktetése, az elmosódó részek és a foltok játéka pulzáló érzetet keltenek, így a befogadás ideje is kitágul.