ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator
Megnyílt az 59. Velencei Képzőművészeti Biennálé. Pontosabban dehogyis nyílt meg, az előzetes megtekintés tart most három napig, bennfenteseknek és szakmabelieknek. Normál esetben elég szarul hangzik, de ez itt más. Velencével elfogult vagyok ezerféle szempontból és okból, de ez itt tényleg más, igazi olasz kavalkád, sokféle életörömmel.
Amerikai pavilon ╱ Fotó: Jankó Judit
Az amerikai pavilonban először állít ki fekete női művész, Simone Leigh, aki 1967-ben Chicagóban született, de New Yorkban él és alkot ╱ Fotó: Jankó Judit
Minden sarkon megnyitó, és persze az összes nyitóbeszéd első szava a covid, de a város ismét tele van, és tele volt már a Biennálét megelőző húsvéti hétvégén is, úgyhogy megint az a hír, hogy belépőjegyet fognak szedni a turistáktól. Hideg van, ami nem akadályoz meg senkit semmiben. Minden terasz tele, folyik a Prosecco és az Aperol Spritz, hihetetlen ruhák és figurák, percenként hallatszik a nicetomeetyou.

Az idei főkurátor, Cecilia Alemani, milánói születésű, de a High Line művészeti projektjeinek főkurátora New Yorkban. 2017-ben a Velencei Biennálén ő kurálta az olasz pavilont Il mondo magico címmel, és már ott is a képzelet világot átalakító erejét ragadta meg, sok utalást használva a varázslatokra, mesékre, fantasztikumra. A mostani központi téma is hasonlatos az akkori ötlet világához, The Milk of Dreams / Il latte dei sogni / Az álmok teje címet Leonora Carringtontól kölcsönözték. A brit születésű mexikói művész szürrealista festő és novellaíró az egyik legtovább élő tagja volt a harmincas évek szürrealista mozgalmának, 2011-ben hunyt el. Észak-Angliában született 1917-ben és ott is nevelkedett egy kastélyban, és ír nagymamájától ismerte a kelta meséket. Kalandos élete volt, a szürrealistákkal mozgott Párizsban, Max Ernsttel élt együtt, a nácik elől menekülve Madridban idegösszeomlást kapott, pszichiátriára került, elektrosokk kezeléseket kapott, végül sikerült Mexikóba szöknie és ott letelepednie. Férje és két gyerekének apja egyébként Robert Capa, a magyar származású Weisz „Czicky” Imre volt.
A Milk of Dreams című könyvében Leonora Carrington varázslatos világot ír le, ahol az életet a képzelet prizmáján keresztül folyamatosan újragondolják. Mindenki megváltozhat, átalakulhat, válhat valamivé vagy valaki mássá; ez egy felszabadult világ, tele lehetőségekkel.

Amerikai pavilon ╱ Fotó: Jankó Judit
A 2022-es Biennálé minden szürrealizmus és lebegés ellenére ennél felhősebb világot tár elénk, amikor azt gondolja át, hogy most, mikor az ember túlélése veszélyben, mit is gondolunk az emberi testről, mi különbözteti meg az embert más élőlényektől, és főként mi a gépektől. Mi a felelősségünk a bolygóval, a többi emberrel és a más életformákkal szemben? És milyen lenne az élet nélkülünk a Földön? Szóval a Biennalé három fő témája a testi metamorfózisok, a technológia intenzív nyomása az életünkre, valamint testünk kapcsolata a Földünkkel.

A központi kiállítást én holnapra szánom, ma a nemzeti pavilonokat és a Giardinit járva igyekeztem valódi első benyomást szerezni. A következőre jutottam: lecsengett az absztrakt világ, figuralitás van, még ha amorf figurák is többnyire. A szürrealizmus jött újra elő, nemcsak itt, hanem mindenhol, nyilván történelmi Festményt egyet sem láttam, holnap majd keresek, de nem lesz könnyű. Installatív művészet van, totális, helyspecifikus, téralakító, vizes, koncept, minimalista stb. Pár éve a hosszú életük végén járó, de némiképp elfeledett, főként női művészek újrafelfedezése volt revelatív, most viszont a mindenféle marginalitásban élők világa felé fordultunk, a kirekesztettek hangja hallatszik. Tudom, fura ezt egy VIP-partiról írni, luxusyachtok mellől, majd meglátjuk mi lesz belőle. A trend ez.

Amerikai pavilon ╱ Fotó: Jankó Judit
Az amerikai pavilonban először állít ki fekete női művész, Simone Leigh, aki 1967-ben Chicagóban született, de New Yorkban él és alkot. Az elmúlt két évtizedben szobor, videó- és performanszműveket hozott létre, a fekete női lét alapkérdéseivel foglalkozik, illetve kiegészíti a fekete nők élettörténeteiből hiányzó láncszemeket. Sovereignty / Szuverenitás projekt központi gondolata a fekete női test tárgyiasítása. Ezeket az asszonyokat használták háztartási munkákra, de szoptató dajkának és szeretőnek is. Leigh alkotásai az önrendelkezésről szólnak mind az egyén, mind a közösség szempontjából. Szuverénnek lenni annyit tesz, hogy nem vagyunk alávetve mások tekintélyének, vágyainak vagy tekintetének, de ami a legfontosabb gondolata Leighnek, hogy akkor vagyunk szuverének, ha a saját történetünket mi írjuk, és nem engedjük át ezt másoknak. Ezért ha kell, kiegészíti a hiányzó múltbéli történeteket saját fabulációval, és azt is ő szeretné meghatározni, hogy mi mekkora, nagy-e vagy kicsi, mármint a saját nézőpontjából milyen méretű. Ő maga is igyekszik kreatívan kiegészíteni a fekete nők hiányzó hagyományait, mindazt, ami kimaradt a történelemből, és hiányzik az archívumokból. Mindig fekete nők a főszereplői a munkáinak, még ha időnként a kerámiáiban a női formák konyhai eszközök, pl. kancsók formáival vagy természeti formákkal, pl. kagylókkal keverednek. Női alakot ábrázoló szobrai nyugodtak, titokzatosak, kifejezéstelen arcúak, gyakran nincs szemük vagy csukva van. Nem tudjuk mi van belül, mindez a túléléshez kell. A szuverenitás megőrzésének módja, hogy nem mutatom meg, ami belül van, nem adom oda, nem lehet elvenni, nem lehet gyarmatosítani. Lehet fölöttem bárki, de nem igáz le, mert nem fér hozzá ahhoz, amit belül érzek és gondolok.
A román pavilon bátor és szép anyagában minden belső érzést kimondanak, megmutatnak a szereplők, egy meleg pár, egy fogyatékkal élő aktivista és egy transznemű szexmunkás, hogy így fejezzék ki, nem lehet őket semmibe venni ╱ Fotó: Jankó Judit
A You Are Another Me — A Cathedral of the Body / Te egy másik én vagy – a test katedrálisa című 45 perces videoinstallációt Adina Pintilie készítette ╱ Fotó: Jankó Judit
Nem így a román pavilon bátor és szép anyagában, ahol minden belső érzést kimondanak, megmutatnak a szereplők, egy meleg pár, egy fogyatékkal élő aktivista és egy transznemű szexmunkás, hogy így fejezzék ki, nem lehet őket semmibe venni. A You Are Another Me — A Cathedral of the Body / Te egy másik én vagy – a test katedrálisa című 45 perces videoinstallációt Adina Pintilie készítette. A hatalmas kivetítőkön az ágyban fekvő párok meztelenül beszélgetnek szexről, testről, intimitásról, traumákról, miközben érintik, simogatják egymást, mozognak, táncolnak, mosakodnak. Mély és kényelmetlen élmény lehetne a videóinstalláció önmagában, zavarba ejtő, hogy ilyen közel engednek az intimitásukhoz, ám még ennél is erősebb volt, mikor a román pavilon előtt a bejutásra várva, sorbanállás közben, miközben magyarul csacsogtunk, egyszercsak megkérdezte tőlünk egy lengyel férfi, hogy „Maguk Orbanisztánból érkeztek?”
A lengyel pavilon különleges világot rejt. A világ újjávarázslása / Re-enchanting the World címen egy roma női képzőművész Małgorzata Mirga-Tas 12 varrott tablóképe borítja a falak teljes felületét ╱ Fotó: Jankó Judit
A lengyel pavilon különleges világot rejt. A világ újjávarázslása / Re-enchanting the World címen egy roma női képzőművész Małgorzata Mirga-Tas 12 varrott tablóképe borítja a falak teljes felületét. Egy ferrarai reneszánsz palota freskóinak a mintájára készült, az év 12 hónapja, de itt a nekünk is ismerős kelet-európai roma élet került a textilekre. Małgorzata Mirga-Tas 1978-ban született Zakopanéban, a krakkói Képzőművészeti Akadémia szobrász szakán szerzett diplomát 2004-ben. Művész és aktivista egyben, aki a cigányellenes sztereotípiákat vizsgálja, és a roma közösséget megerősítő ikonográfia felépítésével foglalkozik a kisebbségi feminizmus szemszögéből.
Elgondolkodtató és megejtő volt nekem a belga pavilon a különböző népek gyerekjátékait bemutató videókkal ╱ Fotó: Jankó Judit
Elgondolkodtató és megejtő volt nekem a belga pavilon a különböző népek gyerekjátékait bemutató videókkal ╱ Fotó: Jankó Judit
Elgondolkodtató és megejtő volt nekem a belga pavilon a különböző népek gyerekjátékait bemutató videókkal, és most jut eszembe, itt voltak festmények is. Kis méretű, képeslap nagyságú, tiszta, világos tónusú képecskék. Francis Alÿs The Nature of the Game címet viselő kiállítása közterületen játszó gyerekeket mutat be, s a játékok nagy része megegyezik azokkal, amelyeket Brueghel 17. századi festménye ábrázol. A képet Alÿs gyerekkorában látta először, és nagy hatást tett rá. A gyerekjátékok filmezésével azonban nemcsak Brueghel előtt tiszteleg, és szeretné megörökíteni ezeket a játékokat, mielőtt eltűnnének, hanem úgy fogja fel azokat, mint szociokulturális kódot, amin keresztül az adott közösség megérthető. Alÿs kamerájával rögzíti a kulturális hagyományok erejét és a gyerekek laza, szabad, autonóm attitűdjét. A gyerekjátékokon keresztül fedezi fel és értelmezi a világunk működési paneljeit. Mi meg ugyanezt tesszük most itt Velencében, csak a művészeten keresztül.