„Menekülök, de még visszakiáltok”
Szabó Ádám Outlet című kiállításáról

Tayler Patrick 

Borító- és ikonkép:
Szabó Ádám: VIEW FROM THE RAILWAY STATION! ╱ 2023 ╱ akril, vászon ╱ 110×150 cm ╱ fotó a művész jóvoltából

Nincsen viccesebb annál, mint amikor valaki úgy csapja rá az ajtót a disztópiára, hogy az egész apparátus beleremeg, de a portál másik oldalán is a dögletes káosz várja. A felrobbantott benzinkúttól elsétálva is csak egy újabb lángoló benzinkútig jutunk el, a játéktér újragenerálja magát. Mint egy igazi békebeli tőzsdekrach, zombiapokalipszis vagy atomvihar idején: a struktúrák már összeomlottak, de a panelek továbbra is működnek, épp csak a valóság nem tölt be rendesen. Talán a szolgáltatóval van gebasz. Vagy mi is csak egy Blackmirror epizódja vagyunk valakinek, ugye, Neo? A boomer kétely laggolva próbál becsatlakozni a beszélgetésbe.

Amúgy – így btw, ha már metázgatunk – az meg már mekkora überpofátlanság, hogy – az egyébiránt üdítően jókedvű – Szabó Ádám a maszkolószalagfetisiszta geometrikus absztraktok foltmentesre polírozott színmezőiből többek között pacek kukabúvárokat fakít? Az pedig csak vektorgrafikusan kikeményített hab a torta tetején, hogy mindezt az oszlatóecset koronázatlan királyának a cribjében állítja ki, ugyanis a biedermeier boss villájában egynemű ragyogásra késztetett foltokkal bejelentkezni nem más, mint megkísérteni az „elefántcsont stíl” nagymesterét, versenyre hívni a piktort a saját terepén a „smooth vizuális asmr” olimpiai számában. Itt nem csupán festészeti modorok ütköznek, hanem a médiumhoz fűződő tradíciók is. Miért is ne? Van itt bőven riszpekt.

Terelésképpen, mert miért is érdekelné a festőt pusztán a festészet maga, sztori módba váltunk. A dehumanizált – a South Park ikonográfiája alapján „kanadaivá” avanzsált, azaz arctalanított, kilapított cut-out figurák egy szögletes univerzum lakóiként pattannak elénk, slapstick történeteikkel szórakoztatva a nagyérdeműt. Míg Szécsi Pál úgy danolászik egy nyugdíjas Facebook-falán, hogy „Gyönyörű így este Budapest…”, egy lomtalanításon egymás mellé sodródik a törött kijelző és egy hányattatott sorsú szexuális segédeszköz. Minden együttállásban van valami abszurd, van itt online vásárlásos high-speed akciórinya, ún. „first-world problem”, heroikus ipari alpinizmus a hipermaszkulinitást egymásnak feszítve a madárszar nonhumán átkával, emelkedett, rémálomszerű disztópiasztillek és banálisan hétköznapi kínlódásösszegzések is, digiballadák, ahol a balladai homályt kivágták a hatékonyság optimalizálása érdekében, hogy Nick Land is élvezze a guggoló szlávok által népszerűsített ritmusát az elbeszélésnek. A szcénák egyszerre idézik a játékipar 8-bites korának grafikai esetlenségét, bizonyos flash-animációk „flat designos” logikáját és a kortárs vizuális kultúra túltelített sterilizáltságát. A képépítés így lavíroz a kettő között: egyszerre nosztalgikus és cinikusan éber. Incoming call, #bosslife, bocsi, tartsad! A formalizmus makacs szelleme hív, azt akarja, hogy emeljem ki, hogy minden szögletes, kivétel a mindenkori baj forrása: kunkorodik az atomrobbanás felhője, ível a lángcsóva, hullámzik a vértócsa, organikus a madárszar. Wölfflin puszil! Ami bosszantó és pusztító, ami az irritáció és a megsemmisülés között pozícionálható, az nem hajlandó a szögletesség varázsköpenyét magára hajtogatni. Oké, köszi! Trú. Mondhatnánk, hogy egymásnak feszül az organikus és a szögletes, az urbánus és a megszelídíthetetlen, de hagyjuk meg a dichotómiákat a libikókázás szerelmeseinek. Zsamó van.

Az alacsony poligonszámra kalibrált érzések, a sokszögekbe formatált, stresszírozott és passzírozott szürkeállomány, a brat girlökkel és incel boyokkal díszített évszakok irritációjának kitett elme így summáz: kocka vagyok, egyidejűleg lapos és egydimenziós, de príma a pigment, ami kitölt, felület, űrtartalom, felület, űrtartalom, valami darkos massza, valamiféle glow-down: mint a lemerülőfélben pislákoló mobilképernyőn az internet utolsó üzenetmorzsái, vagy az 1%-os hattyúdalát éneklő tablet feketéllő portálja. Végül minden kiég, minden szín visszahullik az alakok árnyvilágába. Mint egy nyáron öltözködési malőrként magunkra öltött fekete póló hevített szövetébe, mi is magunkba zuhanunk, de a trip jó, mert miközben „eldúrjuk” magunkat a chillben, a személy titokzatos fekete dobozába gyűjtjük össze a valóság színes szilánkjait. Mert a disztópia rég nem az ideális állam lehetetlenségéről szól, hanem arról, hogy a bingelhető nyomasztás és a frissen rendelt pizza puha sajtpárnái kibalanszírozzák a látványt a mindennapok fragmentált kaleidoszkópjában.