Töréspontok
Hajgató Terézia kiállítása

Bordács Andrea

1 Az adat az Unicef oldaláról való. https://unicef.hu/hogylehet/

2 Hercsel Adél: Láthatatlan pokol. Túléléstörténetek a családon belüli erőszak hőseiről. Partvonal Könyvkiadó, 2018.

Mindez a gyerekkori meséinkben is tetten érhető – bár inkább a népmesékben, mesegyűjtésekben –, igaz, azok nem is feltétlenül gyerekmesék voltak, pontosabban nem volt különbség gyerek-, illetve felnőttmese között. Számos gyerekkori mesénk tele van bántalmazó történettel. Gondoljunk csak a felnőttek által bántalmazottakra, mint például Jancsira és Juliskára (mely a szülői elhanyagolás példája), Hamupipőkére (mostoha és annak gyerekeinek viszonya a házastárs gyerekéhez), Hófehérkére (szintén a mostoha viszonya, sőt azzal az abszurd helyzettel tetézve, hogy annak szépsége miatt féltékeny a mostohalányra). Szóval a meseszereplők és a bántalmazás egyáltalán nem áll távol egymástól. Erről a témáról Hercsel Adél a Láthatatlan pokol[2] című könyvében is sokat lehet olvasni.

Miért is ez a felvezető? Hajgató Teréz kiállítása is ezekről a nem látható és látható bántalmazásokról szól. Mivel ezek jórészt gyermekkori bántalmazások, így a művek nagy része is a gyerekkori vizualitáshoz kapcsolódik. A kiállítás címe Töréspontok. „A töréspont egy olyan kritikus pillanat, helyzet vagy fizikai pont, ahol egy folyamat, állapot vagy tárgy alapvetően megváltozik, megszakad, és az addigitól eltérő irányt vesz. Átvitt értelemben fordulópontot, válsághelyzetet vagy döntési helyzetet jelöl, míg fizikai értelemben a törés helyét vagy a szerkezeti teherbírás határát.” A művek története ilyen töréspontokról szól. A főszereplői jórészt a babák. A babáknak elég széles asszociációs holdudvara van: baba hol kedves, hol ijesztő – játékbaba, bábú, báb, emberhelyettesítő stb. Nem véletlenül a szürrealizmus kedvelt motívuma is.

Az Én nem tehetek róla című festmények esetében egy látszólag bájos, gyerekmotívumokat idéző sorozatot láthatunk, és már-már a „cukiságfaktor” újabb példányait sejtenénk, amíg jobban el nem mélyedünk a képekben. Ahogy gyakran az állatmesék esetében az emberi cselekvések metaforája jelenik meg, itt is egy ilyen áttételről van szó. Ugyanis, itt egyáltalán nem egy bájos történetet látunk, hanem egy háromszereplős, visszatérő motívumos eseménysorozatot, amelyben a szereplők mindig hasonló helyzetben vannak, ismétlődő sémáknak lehetünk tanúi. Melyek is ezek a sémák? Az egyik főszereplő egy kutya, aki egy erőszakos, domináns személyiséget testesíti meg, aki egy kapcsolatban az agresszív erőket képviseli, míg a madár, cica, nyúl… a kiszolgáltatott entitások, akik elnyomásnak, érzelmi és fizikai kihasználásnak vannak kitéve. Harmadik a szereplő a Böbe baba, aki széttárt karjával mindenhez megengedően, tehetetlenül áll hozzá, közömbösen szemléli a történteket, mintegy lepecsételi azok megtörténtét, mindenféle ellenvetés nélkül. Ő társadalmunk beletörődő, megengedő, empátiát nem gyakorló, elforduló, az agressziónak utat hagyó embereket szimbolizálja. Ezen a sorozaton különösen nagy ellentmondás van az első benyomás képi világa és a kép történetei közt. Ugyanehhez a szereplőkhöz, történetekhez kapcsolódik a Tettlegesség-sorozat, ahol a fekete-fehér alakok által jelennek meg a hasonló történetek, és a tragédiát egyértelműsíti a vörössel azt, hogy már a vér is folyik. Azaz egyáltalán nem egyszerű játékról van szó, ahogy gondolhatnánk még a színes festményeknél, hanem megtörténik, amit a festmény sorozaton csak sejteni véltünk és titokban reméltük, hogy elkerülhető.

A kiállítás többi darabja szintén a bántalmazás témáját járja körbe. Ha már az előbb a mesékről írtam, nem említettem a Piroska és a farkast, amit több szempontból is a bántalmazás metaforájának tekintenek. Részben kannibalizmusként elemzik, részben szexuális erőszakként, mivel a piros a vér színe. Tehát a Kislány-fotósorozatban Piroska archetípusa látható mintegy a gyermekkor ártatlan szereplőjeként. Míg a szereplőt körülvevő rózsák – a szerelem szimbólumai – és elhelyezkedésük, kettős jelentést hordoznak. Nem csupán a szerelem és az érzelmi kötődés szépségét, hanem a szexualitás nyers, akár erőszakos oldalát is. A gyermekfigurához társított virágok nem pusztán dekoratív elemek, hanem egyfajta rejtett szexuális aktusok vizuális kódjait hordozzák. Ez a kettősség a gyermekkor egyszerre idealizált, ugyanakkor kiszolgáltatott állapotára reflektál. A kislány arca, tágra nyitott szeme nem tudja értelmezni a helyzetet, a bizalommal való visszaélés eseményét nem tudja hova tenni. A gyerek bízik a felnőttben, aki általában jót akar neki, ráadásul azt tanítják, hogy a jó gyerek engedelmes. Ezért is tehetetlen. Kihez is fordulhatna, ha attól kapja a bántást, akiben megbízott?

Szintén gyerekjáték, baba, pontosabban a Barbie baba a szereplője a Unikornis-sorozatnak. Az unikornis a szüzesség és tisztaság középkori jelképe azáltal, hogy a vadságát egyedül egy tiszta, szűzlány tudja megszelídíteni. A másik szereplő egy szépségideál, a Barbie baba, ami jelen esetben meztelen és megkötözött,[3] tehát bajban van. Megmentője egy fiktív lény, egy unikornis, mely most a modern fogyasztói kultúra szereplője, megsegítésére indul. Az unikornis mint védelmező igyekszik a lányt megmenteni, mert jelenléte a tisztaság megtartását jelentené. Az eredmény nyitva marad a műben. Feltehetően nem sikerül, és már az sokat mond, hogy a segítséget nem valós személyektől, hanem egy fiktív lénytől várjuk. A kimenetel bizonytalanságát fokozzák a sejtelmesen átfestett felületek, a csak felvillanó részletek.

Ugyanez a vizuális megoldás jellemzi a szintén a gyerekjátékkal (legóval) operáló művet, mely a babavonalat viszi tovább, ez a Lokális színtér installáció. A szereplői legófigurák, egy azokból álló család, melynek az életébe a néző mintegy voyeurként les be, s feltárulnak előtte a család legmélyebb titkai. A konfliktusok során a „maradjon a családban” hozzáállás egyszerre védi a kis közösséget, de védtelenné is teszi, ha valakit bántalmazás ér, mivel ez a külvilág számára láthatatlan marad. A mű központi kérdése azt feszegeti, hogy meddig tart a családi magánélet joga, vagy éppen mi az, ami már nem tartozik a magánszféra védelmébe, amikor a családon belüli erőszakról van szó.

A fekvő rendőr figura ábrázolása szintén a tehetetlenséget jeleníti meg – akárcsak az első sorozatnál Böbe baba széttárt karja –, aki csak akkor intézkedik, amikor már vér folyik. Így ez a sorozat erőteljes kritikát fogalmaz meg a társadalmi intézményekkel szemben is. A családon belüli visszaélést ábrázolja, ami mögött gyakran egy elhanyagolt vagy akár aktív társadalmi felelőtlenség húzódhat meg. A bántalmazás többnyire gyerekek vagy nők ellen történik, bár olykor (8-9 százalékban) férfiak ellen is, de az még inkább láthatatlan marad, mivel ez a férfiak számára kifejezetten szégyen, így nem is jelentik. 2024-ben az év szava a „femminicidio” (azaz nőgyilkosság) lett. Olaszországban 2025-ben külön büntetőjogi kategória lett a nőgyilkosság. Ma Magyarországon kb. 275 ezer nő él bántalmazó kapcsolatban.[4] „Az ENSZ szerint 2022-ben legalább 89 ezer lányt és nőt gyilkoltak meg a világon. Nagy részüket közeli hozzátartozójuk, partnerük vagy korábbi partnerük ölte meg, de a gyilkosságok egy jelentős része szexuális bűncselekményekhez, a prostitúciós iparhoz vagy olyan, túlnyomó többségben nőket érintő erőszakformákhoz kapcsolódott, mint a nemiszervcsonkítás, vagy az úgynevezett »becsület nevében« elkövetett emberölések.” Ezért is végtelenül kártékony a „maradjon a családban” szemlélet.[5]

A következő műcsoport, a Vállalt babák-sorozat, a gyerekvállalás kérdését feszegeti. Bizonyos kor után nagyon erős társadalmi nyomás nehezedik a nőkre a gyerekvállalás tekintetében. A közeli és távoli ismerősök folytonos tolakodó érdeklődése frusztrálóan hathat. A tudatos döntésnek számos szempontja van, és az is respektálható, felelősségteljes döntés, ha valaki úgy dönt, hogy nem szeretne gyereket. A fotósorozatnak két szereplője van, egy plüssmacska és egy baba. A macska mint a szaporodás szimbóluma jelenik meg, a baba meg a gyerekvállalásé. Az alakjukat az éles és homályos hatásjátékon túl egy pirosan villogó nyakörv köti össze, mely a kötöttség és a szabályozás kelléke. Az elmosódott képek a homályos emlékfragmentumok nyomai. A mű egyértelműen felhívja rá a figyelmet, hogy a nem belső meggyőződésből vállalt gyermekek, a nem kívánt gyermekek sokat szenvedhetnek érzelmi és fizikai értelemben egyaránt.

A végére két kicsit másfajta műcsoportról lesz szó. Az egyik kapcsolódik az eddigi témához, de a médiuma más. A Rossz mondatok egy interaktív installáció, amely számos bántó, sértő feliratot, azaz verbális bántalmazást tartalmaz, a trauma és az emlékezés kérdéskörét járja körül. A feliratok kis méretű gipsz téglalapokon olvashatók, néhány darab üresen van hagyva a verbális kapcsolat megvonásának, a csenddel büntetésnek a szemléltetése képpen. A gipsz mint anyag törékenységet, de egyben merevséget is sugall, egyszerre utal a sebezhetőségre és a szavak időtálló erejére. A darabok fal felőli részének piros színe a fájdalmat, a dühöt és a belső sérüléseket szimbolizálja, míg a fekete szöveg a mondatok súlyosságát és drámaiságát erősíti.  Amúgy az a szomorú, hogy ilyen bántásokat sokat mondunk, még a nem bántalmazó kapcsolatokban is. Sokszor bele sem gondolunk, hogy ezek milyen mély sebeket tudnak okozni főleg a tőlünk függő gyerekeknek. A nézők számára a mű nem csupán szemlélhető, hanem aktív cselekvésre is ösztönző, mivel a műhöz tartozó kalapáccsal ellátott posztamens és a rajta szereplő invitáló szöveg bevonja a nézőt azon mondatok széttörésére, amelyekkel bánthatták őt. A gipszelemek széttörésével a mű nem csupán a bántalmazásra hívja fel a figyelmet, hanem lehetőséget ad az elszenvedőknek arra is, hogy szimbolikusan feldolgozzák a múltbéli sérelmeiket. A destrukció aktusa itt nem csupán rombolás, hanem egyben egy felszabadító és gyógyító aktus is.

Végül szólnék a régebbi, székes munkáihoz kapcsolódó műcsoportról, bár az emlékezés motívuma átfogja az egész tárlatot. Ez az Emlékszelekció. Régi bútorokról készült, firkált, széttépett, befestékezett fotók felhasználásával készült. Ezek a vizuális elemek, játékok olyan attitűdöt idéznek elő, amelyben a múlt egyszerre élénk és elmosódott, mintha a személyes élmények fényes pillanatai mellett fájdalmas emlékek is megjelennének. Az erős emlékekhez erős érzelmek, meghatározó események kapcsolhatók. Vagy csak színek, hangok, ízek és illatok. A spontán emlékezés szempontjából az érzékek hierarchiájában hátrébb álló érzékszervek (ízlelés, szaglás, testtartás) erőteljesebbek, jobban hordozzák az emlékeket. Gondoljunk csak Proust híres Madeleine-keksz jelenetére, ahol az íz egy egész emlékezésfolyam elindítójává válik.

2B Galéria

2026. február 3–20.