Egy hajdúváros emlékezete
Nyomot hagyunk – A Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep kiállítása

Áfra János

A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének elhunyt elnöke, Aknay számos elismerés mellett a Káplár Miklós-díjat is megkapta, amellyel a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep aktuális résztvevői közül ismernek el egy-egy kimagasló alkotót, rendszerint a zárókiállítások alkalmával. Egy díj rangját két dolog teremti meg, egyfelől az, ki és milyen szellemben ítéli oda, másfelől pedig az, hogy akik megkapják, miféle minőséget képviselnek saját munkásságukkal. Sok olyan művész állít ki most Hajdúszoboszlón, a Kovács Gábor Galériában is, aki ennek a birtokosaként jó hírét viszik a művésztelepnek, illetve az annak helyet adó Hajdúböszörménynek. A válogatott tárlat apropóján arra is érdemes utalni, miféle értékválasztás határozza meg az itt zajló munkát, és milyen tradíció képviseletét jelzi a díj elnevezése.

Káplár Miklós a szintén hajdúböszörményi Maghy Zoltánnal, valamint a Nagybányán nevelkedett, a plein air irányzat hazai meghonosításában szerepet vállaló Boromisza Tiborral közösen alapított kolóniát a Hortobágyon 1928-ban. A közeget meghatározó atmoszféra analízisével, a puszta fényhatásaira és a horizontális távlatokra figyelemmel dolgoztak itt. A pusztai táj sajátosságai, például az ég hangsúlyos kompozíciós szerepe vagy az erős fényhatások, a festői eszköztár letisztulását segítették elő esetükben, és egy jellegzetes, a lokális miliő megörökítésében érdekelt festészet vált meghatározóvá a két böszörményi művésznél. Az általuk megkezdett út aztán a következő generációk képviselői számára is járhatónak mutatkozott.

Ehhez az örökséghez kapcsolódik a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep, amely 1963 óta folyamatosan működik, így a legrégibb megszakítás nélkül fennálló magyar alkotótáborok egyike. 1977-től az UNESCO által jóváhagyva viseli a „nemzetközi” jelzőt, és az elmúlt fél évszázadban a világ minden tájáról megfordultak itt művészek – a Hajdúböszörményben készült és örökül hagyott munkáik a helyi gyűjteményt gazdagítják. Ezek közül most persze csak néhány látható, köztük az orosz Anastasia Vdovkina egyik applikált tűzzománca, amely a totemisztikus-animisztikus hitvilágú közösségek rituális tárgyait idézi fel rá jellemző módon. A Fogyatkozás (2023) cím egy égi jelenségre is utalást tesz, azt sugallva, a világok közti kapcsolat fenntartását a sámánok helyébe lépve talán a művészek is szolgálhatják.

Ha az ide érkező külföldieket a hajdúsági táj közvetlenebb módon is megérinti, annak karakteres formanyelvüket alkalmazva adják tanújelét, mint látjuk azt a brazil Vando Figueiredo A Nagy Anya hite (2024) című festményén, amelyet a helyi fürdőélet inspirált. Ezt jelzi a „Bocskai Gyógyfürdő” felirat ismétlődése a szabadon komponált képtérben, és a nagyvonalú ecsetvonásokkal megformált alakok lenge öltözete is. A cím a „grandmother” (nagymama) felirattal kísért központi alakot, egy valójában kortalan arcú nőt emel metafizikus távlatba. Gesztusa felhívja a figyelmet arra, hogy a természetes melegvizek, források a megtisztulás és a gyógyulás helyeiként kiemelt szerepűek a világ különféle kultúráiban, és gyakran isteni jelenléthez kötik őket, a víz pedig általában véve is a női princípiumhoz kapcsolódó jelentéskörrel bír, gyakran utal a születésre vagy épp az újjászületésre.

A válogatáson erősen érezhető, hogy a gyűjteményben domináns az alföldi tájképfestészet témakultúrája. Az előző századon átívelően aktív böszörményi művész, Maghy Zoltán, aki a hortobágyi kolónia és a telep közt hidat képez, a Hídfeljáró a Hortobágyon (d. n.) című képpel szerepel itt, megidézve a nagy pusztaságot. A telep alapítói közül a jellegzetes, pontozásos ecsetkezeléséről ismert hajdúhadházi Égerházi Imre képére is utalhatunk, aki viszont a Gyergyószárhegyi tájon (1993) az Alföldtől elütő, hegyek uralta erdélyi közeget láttatja, előtérben a falusi miliőbe ágyazott feszülettel. A saját festői világában a káplári örökséggel tudatosan dolgozó, az alföldi tradíciót ironikus éllel újragondoló Ferenczy Zsolt A vidámság parkjain (2005) ugyancsak egy hegyes vidéket idéz elénk, ahol a szürrealisztikusan zárt, ablaktalan kubusokként tűnnek fel az oda nem illő Kádár-kockák, részletek nélküli, gúlaszerű tetővel. A tárlaton szereplő kevés grafikai munka egyike Durucskó Zsolté, amely szintén humoros hatást kelt formai megoldásaival. A frottázsolt Számos házon (2024) az épületek belső terének díszítésére szolgáló tapétaminta és egy házszám tölti ki a sziluettszerű épületképmás belsejét.

Szotyory László olajfestménye a böszörményi Kálvin-tér egyik monumentumát idézi fel annak alulnézeti perspektíváját hangsúlyozva, miközben az alakok felismerhetőségét minimálisra redukálja. Gách István Lipót alkotása a két világháború közti emlékműszobrászat egyik jellegzetes, klasszicizáló darabja. A kétalakos, Pietà-szerű kompozíción egy idősebb férfi tartja karjaiban a haldokló vagy összeroskadó fiatal katonát. Szotyory expresszív színkezelésű képén, az I. világháborús emlékművön (2022) az alakok elvesztik anatómiai stabilitásukat, nemi jegyeiket, és a testek festői felületként válnak hangsúlyossá, a stabil kontúrokkal ábrázolt talpazat fölött deformált tagjaik összekuszálódnak. Az art brut eszköztárát idézi meg laza, szakadozott vonalvezetésével Fátyol Zoltán Böszörményi lapok II-je (2002). Gyermeki játékossággal rajzolódnak ki a színes pasztellvonalakból és -foltokból a művésztelepi mindennapok. Egy életkép emlékszerű életlenséggel.

Az érzékletes szín- és fényárnyékkontrasztok, valamint a nézőpont különlegessége teszik elevenné Bereznay András Az utolsó pillanatát (2025), amelyen keresztül mintegy régi, félig nyitott, árnyékos ajtóból tekinthetünk rá egy napfényben úszó kapualjra. Elek Ágnes textilje eközben egy Böszörményi kapupajzsként (2023) értelmeződik – de a rajta megjelenő alak előképeit akár egy-egy Aknay-festményen is felfedezhetnék.

Még a tárlat félfiguratív vagy épp absztrakt művein is gyakran érezni a táj- vagy városképi inspirációt, ahogy arra a Böszörményi fák I (2011) cím ráerősít Fekete János festménye esetén, Láng Eszter Fázisokja (2018) pedig a viruló természet színeinek organikusan absztrakt rendszerezésével utal a természet rendjét meghatározó ciklikusságra. A letisztult sejtelmesség miatt rokon szemléletmódról tanúskodik H. Fülöp Éva Suhanás (vonat ablakából) (2018) című fotószériája, amelynek földszínek uralta darabjain kvázi absztrakt felületekké oldódnak a részletek.

A hagyományos perspektívától ellépő madártávlati ábrázolás ad lehetőséget arra, hogy a téma helyett az anyagszerűségre terelődjön figyelmünk Hézső Ferenc Zónáját (1990) látva. A különböző színű, ívelt vonalak keresztezése egy vibráló színmezőt eredményez. Az aszimmetrikus kompozíció elevenségét növelik a törésvonalszerű fekete indák, valamint a füves talajból kiemelkedő, azonosíthatatlan objektum is, amely mintegy a kép nonfiguratívként értelmezése irányába terel, és szintén a határképzésben érdekelt. A vajdasági származású, élete utolsó időszakát viszont Debrecenben töltő Torok Sándor Kompozíció I-e (1992) a rá jellemző módon nyit kozmikus távlatokat, a dinamikus képi struktúrák mozgalmassága mögött mintha mégis ott munkálna valamiféle tájélmény. A művésztelep jelenlegi vezetője, Rácz Imre által jegyzett Épülő város (2025) sem törekszik az épített környezet közvetlen felidézésére, inkább csak a vertikális hangsúlyok, az égi-földi szféra kontrasztos fény-árnyékhatásokkal való megkülönböztetése tesznek tanúságot a városképi inspirációról, amelyhez az ecsetkezelés mozgékonysága társul.

Ez a mostani, körülbelül félszáz munkát bemutató, sűrűn elrendezett válogatás persze csak felvillantani képes a Hajdúböszörményben évről évre zajló művésztelepi munkának a jelentőségét, az évtizedeknek a szellemi-tárgyi hozadékát, a mára hatalmasra nőtt kollekció gazdagságát. Sok-sok neves alkotó nem kaphatott helyt a tárlaton, és ez az összeállítás mégis képet ad a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelepet meghatározó szellemiségről, amelyet a hagyományfolytonosság igénye határoz meg, ugyanakkor szép számmal villannak fel a témakultúra újszerűbb megközelítései és a figuratív tájábrázolás hagyományos eszköztárán túli technikai lehetőségek is. A táblaképek kizárólagos jelenléte most egy statikus műeszményt jelez, de remélhetőleg a lehatárolt kereteken túlmutató műfajoknak is egyre inkább szerep jut majd a telep életében, ez vezethet el a tájról, illetve a városi térről való gondolkodás korszerű újragondolásához.

Kovács Máté Városi Művelődési Központ és Könyvtár

Kovács Gábor Galéria, Hajdúszoboszló

2026. április 18. – május 15.