Analóg kételkedők, digitális tévelygők, virtuális reménykedők
Csoportos kiállítás

Tilmann Ármin 

Ikon- és borítókép: Minyó Szert Károly: Minyó Box analóg fotogram variáns ╱ 2026 ╱ ezüstbromidzselatin, épitett egyedi kubus ╱ 30x30x30 cm, silverbromide ╱ Ed. 1/1

Márpedig a kételkedéshez minden adott. Általában mégsem élünk vele, mert voltaképp ki szeretne elbizonytalanodni szorongató gondjai közepette a „nemtudás“ vagy a még több aggodalom kedvéért? A bennünk lappangó kétely – akár önmagunk, akár a világ dolgai iránt – alapjáraton megmarad egyéni elbizonytalanodásnak vagy ránk hurkolódó szorongásnak, de nem sajátítjuk el, nem karoljuk fel, nem válik a kutatás logikájává, hogy segítségével módszeresen bejárjuk a bennünk rejlő kincsek tárházát. Talán ezért is kell kényszeresen nyomatékosítani a külsőségeket (a mandorla sugárnyalábjaival övezett fizikai megjelenést, az életpálya természetellenesen előremutató felívelését, státuszunk kvázi-szakrális szimbólumait, a karizma, a siker és fényűzés megannyi csillogóan izzó délibábját), mintha csak a kifelé irányuló önmegnyilatkozásaink egyet jelentenének a létezésünkkel, mintha a magunkról közvetített homlokzat egybeesne személyiségünk sokrétűségével, hogy lebetonozzuk vele az ingatag, belső tartalmak feszítőerejét, a lelkünk mélyén forrongó magmát, a bizonytalanságok boszorkányüstjét: a kételyt.

Pedig a kétely méltatlanul alulértékelt, elhanyagolt és korántsem egyöntetűen negatív előjelű életmozzanat vagy hangoltság. Ahogy azt a Nobel-díjas amerikai fizikus, Richard Feynman mondta volt: „A kételyben és a szkepticizmusban nincs semmi rossz, hiszen ezek révén születnek az új felfedezések.” És ami ennél még lényegesebb: a kétely a gondolkodás kísérőszólama. Ahol a hétköznapok gondja felüti a fejét, ott megjelenik a problémamegoldásra irányuló figyelem. A gond életre hívja a gondolkodást, ha valami kizökken a rendes kerékvágásából és nem úgy működik, mint ahogy azt megszoktuk. Amikor egy eszköz meghibásodik, egy kísérlet kudarcba fullad, egy barátság megszakad, vagy amikor csak a legapróbb történés közbejön, éket ver a dolgok gördülékeny menetébe, akkor esélyünk nyílik arra, hogy a dolgokat a maguk valójában lássuk. Ekkor ugyanis nem előrelátunk, hanem visszatekintünk. „Mi vezetett idáig?” „Kinek a felelőssége?” „Elmulasztottunk-e valamit megtenni?” „És hogyan lehet a problémát helyrehozni, áthidalni?” Nincs tisztánlátás visszatekintés és önvizsgálat nélkül.

A kétely pozitív hozadéka, hogy felismerjük önnön életlehetőségeinket, cselekvési szabadságunkat, amelyet korábban lélekkábaságunk elfüggönyözött előlünk. Az elbizonytalanodás magva, hogy az eddig kitaposott út helyes-e, kipattintja az eligazodás csíráját: hogy választhatunk helyette egy eleddig járatlan nyomvonalat, ami célravezetőbb az előzőnél. De az is előfordulhat, hogy felismerjük: valamit nem úgy tettünk, ahogyan kellett volna, ezért azt szeretnénk korrigálni vagy felülírni. Kétségek közepette arra eszmélünk, hogy „tehetősek”, hogy „tehetségesek” vagyunk; még ha e szavak hallatán az anyagi javak és a birtokunkban lévő kompetenciák képzeteit is társítjuk elsődlegesen. „Tehetősnek” vagy „tehetségesnek” lenni annyit tesz, mint önnön életlehetőségeink birtokában lenni, azokat valóra váltani tudni, ami egyben azt is magában foglalja, hogy bizonyos dolgokat nem teszünk meg vagy későbbre halasztunk.

A kétely mostohatestvére a kétségbeesés – ilyenkor ama bizonyosság fullánkja hasít belénk, hogy eszköztelenek és magatehetetlenek vagyunk, hogy nincs miért fáradozni, mert kimerítettük a rendelkezésre álló lehetőségeket. A bizonytalanság érzése, a kételkedés lehet termékeny és cselekvésre ösztönző. A kétségbeesés érzése azonban bénító, mely passziválja azt, aki elszenvedi. Amíg a kétkedő tele van kérdésekkel, addig a kétségbeesett néma. A skála túlsó pólusán pedig ott van az elbizakodott, aki túlzottan biztos a dolgában, aki immár nem kétirányú kommunikációt folytat, nem kérdez és nem felel, hanem kinyilatkoztat, hatalomra vágyik, éppen ezért lefelé beszél. Ezzel nemcsak az emberi közlésmód normáldinamikáját kérdőjelezi meg, hanem önmagát is egy olyan zsákutcába tereli, ahol el van zárva előle a megújulás, a visszatekintés lehetősége. Ahhoz hasonlatos, akiről azt mondják, „révbe ért”, ami nem azt jelenti, hogy már mindent elért, mit nyújtani tudhatott, sokkal inkább azt, hogy bár még élettani funkciói hibátlanul működnek, szellemileg jóformán tökéletesen halott, mert már feladta az új irányok és nézőpontok keresését, az abbéli vágyat, hogy megújuljon és önreflexív maradjon.

Még ha személyes kétségeink a legtöbbször nemkívánatosak és kerülendők is a számunkra, a kétely alapelvét a legsürgetőbb rehabilitálnunk ebben a pozitivista világszemléletben, ebben az anyagi javakat a szellemiek fölé helyező világrendben. Aki kételkedik, az szüntelenül átértelmezi azt, ami evidens; felülvizsgálja az alapigazságokat és a társadalmi konvenciókat; nem rest elidőzni annál, ami megválaszolatlan vagy vitatott. Keresésre, új ösvények kitaposására ösztönző mottónk hát ez legyen: Kételkedem, tehát vagyok!

Kiállító művészek: Bánki Ákos, Bernát András, Chilf Mária, Frankl Aliona, Hamarits Zsolt, Beatrix Jourdan Mészöly, Minyó Szert Károly, Rabóczky Judit, Robitz Anikó.

Artphoto Galéria

2026. június 9. – július 9.