Szicíliai transzfigurációk
Pippo Altomare és Federica Ricca közös képei

Breznay András

2025-ben a két szicíliai művész meghívást kapott a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelepre. Veni vidi vici. Jöttem, láttam, győztem – ez volt Pippo Altomare számára Hajdúböszörmény. Munkái rögtön kiérdemelték a 62. hajdúsági zsűri bizalmát, így elnyerte a Káplár-díjat.

Számos művészpáros működött már a kortárs világban – Diego Rivera és Frida Kahlo, Gilber & Georges, de leginkább a Robert és Sonja Delaunay párosra asszociálhatunk az autonómia és egymás stílusának befolyása tekintetében. Pippo Altomare és Federica Ricca alkotásai olykor interakcióban vannak, és erősítik egymást. Van úgy, hogy közös festményt hoznak létre, mely non-verbális alkotói párbeszéd szép példája. Ez az ő kettejük szövetsége, uniója.

Trieszti közös kiállításon ezt írták róluk: „Némely művészeti egyesületek tagjai éppen a szisztematikus összehasonlítás révén profitálnak saját poétikájuk állásáról úgy, hogy nem veszítik el individualitásuk sajátos vonásait, hanem erősítik azokat a betekintő elemzés és a reflexió folyamatos kapcsolatában.” Közös dialektikus kölcsönhatásában vannak a színkészleteik, míg a formaképzésben és kompozícióban autonóm törekvések is fellelhetőek.

Felszínes ítésznek teátrálisnak hatnak a forma- és színtúlzások, azonban másról van szó. Altomare egy olyan festészeti irányzat professzora a Calabriai Művészeti Akadémián, amely egyenes utat ad a motívumok artisztikus továbbgondolására: ez a dekoratív festő szak. A létrejött mű azonban jócskán túlmutat a dekoráción, az csak kiindulópont, amelyet önálló művészi rangra emel. Kompozíciói rendre centrálisak azért, hogy szimbolista önállóságot nyerjen a motívum. Művei legizgalmasabb darabjai, melyeknek jelentéstartalmakat ad, képes enigmákat, gordiuszi csomókat, érzelmi feladványokat adni a szemlélődőknek.

Federica Ricca másképp komponál. A vegetáció sokszor ünnepi pirosba öltözik, és kifutó kompozíciójával éri el a makrokozmosz és mikrokozmosz ontológiai egységét. Ugyanezt tette William Turner: kompozíciós méretkülönbségekkel, staffázsalakokkal érzékeltette a végtelen természetet, mindez komor, északi színpalettával történt. Federica színei a természet barátságos életkedvébe ágyazódnak.

Pippo és Federica művei elmélyültségében a mediterrán növényvilág inspirációjától indulva, a természet jelenlétének, változékonyságának beolvasztói és újrakristályosítói. Ez nemcsak egy alkotói olvasztókemence, amelyet az alkotói tűz táplál, hanem az átlényegítés, a metamorfózis vágyának, játékosságának izgalma irányítja őket. Nem számít sem előre kitalált fikció, művészi mondanivaló, sem tervezés. Az alkotás dinamikájának spontán folyamata – mely lüktetve a természeti variációk végtelen változatossága, majd ciklikus visszatérései – adják a festmények lelkét.

A művészi mondanivaló Pippo és Federica a saját személyisége és a natura metamorfózisa teremtődik meg. A különös képek magukon viselik a mediterráneum karakteres növényvilágának nyomait, melyek nem kívülről kapnak fényt, hanem belső energiától izzanak. Láthatjuk, egy mediterrán művésznek nem sajátja, hogy elszakadjon környezetétől. Picasso is vallotta: „nem érdemes a természettel ellenkezni, erősebb az minden embernél.”

Míg saját alkotói tanulmányútjaim közben találkoztam az északi szemlélettel is, ami a feszültséget követeli, a spannungot tartja művészeti értéknek, addig ma is fülembe hangzik Pippo tanítása, amikor tanácsát kértem egyik festményemhez: „András nincs semmi probléma. Non ce problema.” Álljunk meg egy pillanatra itt: mi a magyar festészeti identitás? Most alkalom van arra, hogy összehasonlítsuk egy számunkra távol lévő európai festészeti kultúrát a magyarral.

Sokan érzik úgy, hogy a magyar művészet „importált” stílusokból áll, de a valóság ennél sokkal rétegzettebb. Ha az 1980-as évektől nézzük a törekvéseket, a magyar festészetet leginkább a kompországlét határozza meg: állandó átkelés a Kelet és a Nyugat, a népi tradíció és az avantgárd radikalizmus között. Feltehetjük a kérdést, hogyan állunk a „tanult nyelv” és a „saját hang” kettősségével? Bár igaz, hogy átvettünk irányzatokat (impresszionizmustól a transzavantgárdig), a magyar festészet ereje sosem a másolásban, hanem az átlényegítésben rejlett. A sajátosság: Mi nem csak „festünk”, hanem „beszélünk” a képekkel. A magyar festészet 1980 óta többnyire narratív. Míg egy olasz festőnél a fény vagy szín, forma játéka önmagában is elég, a magyar művész gyakran valamilyen sorsot, történelmi traumát vagy társadalmi feszültséget sűrít a vászonra.

A 80-as években nálunk is megjelent, a szicíliai vagy olasz festészetből is ismert transzavantgárd (lásd a Frissen festve-generációt). De míg az olaszoknál ez felszabadult, dionüszoszi örömünnep volt, a magyar ecsetvonásokban ott maradt egyfajta drámát hordozó súly. Nálunk a szín nemcsak dekoratív, vizuális alapvetés, hanem indulat. Szicília a Nap országa, ahol a fény mindent megmutat. A magyar modern, a Magyar Vadak törekvéseikben viszont gyakran a félhomály, a fény hiánya, a földszínek és a melankólia dominál. Még ha egy magyar festő harsány színeket is használ, azok gyakran nem a természetből jönnek, hanem egy belső, égő nyugtalanságból. Ez az, amit „pannon expresszivitásnak” nevezhetünk. A magyar festészetnek az egyik legnagyobb dilemmája: hogyan lehetünk őszinték egy olyan világban, amely látszólag ragyog, de belül tépelődik?

Visszatérve, Pippo többféle motívumot használ, de ezek csak kitérők, az ő fő inspirációs vonala a természet dicsérete. Legkorábbi munkáin a levelek és a háromszirmú liliom ismétlődik, amiket rendületlenül ismételt különféle variációkban. Ahogy a napfény és a gyökér erőforrásai létrehozzák a liliomot a magból, éppolyan energiával jeleníti meg azokat színekkel és erőteljes kontúrvastagsággal. A fényt a lokális színerő helyettesíti, a vastag kontúrok pedig a gyökeret, illetve a vegetáció kristályosodását és szerkezeti összetartását adja. Korai munkáiban teljes kifejezőerejével törekedett a spontán növényi képek átformálására, míg most érett, leginkább egyéni munkáiban ezt továbbfejlesztve a csomó jellegű szimbólumokra törekszik.

Ne kérdezzük, milyen stílusban fest, ma már a stílusok szintetizálásairól beszélhetünk. De ha mégis, az expresszionizmusra utal a belülről jövő kifejezés vágya. A maximalizált színterületek a sötét kontúrokkal való összefogása pedig a fauvizmus eszközére. A végeredmény viszont egyértelműen szimbolikus.

Az olaszországi Viarigi művésztelepen ismertem meg Federica Ricca művészetét, amely Pippo sajátos festői hatását is hordozza. Az ideális teljességre törekvés optimizmusa áradt műveiből. A ciklikus körök áthatásai között megbújt a kis vörös, bogyószerű motívum, melyet oppozitba állított apróságával és szaporaságával. Örvendetes ez a festői frissesség, amit most Debrecen városában láthatunk. A vegetáció transzfigurációi, a tiszta festői alapvetés, a szín, a forma és a kifejezőerő, a pozitivizmus ünnepe.

Új Galéria, Debrecen

2026. július 10–18.