Pillanat, rétegződj!
A FŰZ art group kiállítása

Kunyik Kinga

 1 Grecsó Krisztián: Fedeles óramű. In Szentmártoni János (szerk.): Lehetsz-e még hármasikrek? Gérecz Attila-díjasok antológiája 1992–2006, Stádium Kiadó, 2006.

Az időt – értsétek, ahogy mondom – becsuktuk.[1]

Czinder Fanni sokszor, sokféleképpen igyekezett „csapdába ejteni” képein az időt: volt, hogy a cianotípiát használta eszközként, most vegyes technikákkal kísérletezik. De mi is az, amit olyan nehezen tudunk feldolgozni az idővel kapcsolatban? A múlását? A végességét? A művész állati csontvázakat megőrző cianotípiái egyértelműen a behatárolt idővel szembesítették a nézőt, mostani installációja ennél tovább megy: azt mutatja meg, hogyan rétegződhet egymásra a tudatunkban múlt és jelen, élő és élettelen, valóság és képzelet. Mára kihalt balatoni kagylók kezdenek új életet a kompozíció részeként, vízparti emlékek válnak kimerevített pillanattá. Czinder Fanni azonban nem elégszik meg annyival, hogy – mint Grecsó Krisztián tette versében – egyszerűen bezárja, hatástalanítsa az időt. Nem, ő sokkal inkább az idő folytonosságát igyekszik megteremteni azáltal, hogy összehozza egymással ezeket a különböző anyagokat. A plexilap segítségével ráadásul játékba hívja a fényt, ami napszaktól függően mindig teljesen másként lép interakcióba az alkotással, amely így maga is tovább változik, tovább alakul az időben.

Wirth Abigél a középkori virágszimbolika és a lovagi költészet nyelvén mesél az anyaság kihívásairól. Kerámiáján a százszorszép a gyermeki ártatlanságot, a rózsa a szeretetet, a krókusz a vidámságot, a nefelejcs a hűséget idézheti meg a szemlélő számára. Amit a kép terében látunk, az egyfajta humoros parafrázisa annak a tipikus szerelmi lírának, amelyben a hős lovag küzd hölgye kegyeiért. Itt most az anya bújik a páncélos lovag szerepébe, és a gyermek ölti magára a dacos hercegnő jelmezét. A régmúlt ötletes paródiája ugyanakkor a jelenre, a művész saját jelenére is reflektál: a lovag-anya küzd a hercegnővel, vagyis a gyermekével, akivel a csatározások szüneteiben egy-egy szeretetteljes, békülékeny ölelésben egyesülnek. A vigyorgó szárnyas ördögök jelzik számunkra, hogy minden emberi kapcsolatnak megvannak a maga buktatói, de ezeken a fejlett humorérzék – no, meg az idő – segíthet átlendülni.

2 Johann Wolfgang von Goethe: Faust. Ford. Kálnoky László. Osiris, Budapest, 1997, 403.

A pillanathoz esdve szólnék: Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább![2]

Juhász Kinga erős érzelmi töltettel készült, hímzett munkái szubtilis hatást keltenek – ellentétben a korábbi évekre jellemző metódussal csíkokra szabdalt, majd újból összerakott festményeivel. A fragmentáltság most is jelen van, de másként: nem az „én” széttöredezettségét jelzi, hanem az élet folytonosságát, ciklikusságát. A türelem alkotásai ezek, mögöttük ott húzódik az ősi tudás: „ideje van mindennek.” A tondószerű megvalósítás, a szabályos kör a tökéletességre, a teljességre utal. Goethe Faustja a lelkét adta volna egy pillanatért, amelyben átélheti a teljességet, Juhász Kinga ábrázolt figurái számára azonban könnyedén magától értetődő a jelen szépsége és egyben mulandósága. Ez az alkotás nem az időt akarja megállítani: célja sokkal inkább megőrizni azokat az emberi kapcsolódásokat, amelyek igazán átélhetővé teszik számunkra életünk nagy pillanatait.

3 Zsoltárok könyve 90,4.

Mert ezer év előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt.[3]

Ha viszont Fausthoz hasonlóan kiszakadhatunk a földi időből és annak minden nyűgéből, akkor átléphetünk az angyalok idejébe, ami egyben Tóth Annamária Rita képeinek ideje is. Úgy látszik, a fiatal művész, miután oly sokáig időzött tekintete ég és föld között, most teljes figyelmét az előbbinek szentelte. A vegetáció teljesen eltűnt a képeiről: a valós környezeti benyomások helyét átvette a vízió. Korábbi festményein a kompozíció gyakran a kint és a bent között egyensúlyozott, mint a gyermek, aki szívesen merészkedne távolabb, de kicsit fél otthagyni a fogódzók adta biztonságot. Tóth eszközei most minimálisak: nem a matéria dússágát, hanem inkább a finomságát, transzparenciáját hangsúlyozza, mintha a fény kettős természetét vizsgálná. Szinte csak jelzésszerű ecsetvonásokkal, csillanásokkal érzékelteti a formát, világos belső terekkel ad mélységet a képeknek, amelyek ebben a kecses, összetolt alakzatban olyan hívogatóan tekintenek le ránk a falról, akár az univerzum megannyi kis kapuja.

Meghaladni az idő linearitását: ez Palman Zsuzsi festményének mottója is, és talán ő mer a legerősebben támaszkodni saját belső sugallatára munka közben. Eszközeit és formavilágát tekintve szinte gyermeki egyszerűség jellemzi. Különböző alapformákból, foltokból alakítja ki sajátos kompozícióit, amelyek nem nélkülözik ugyan a szerkesztettséget, mégis levegősnek, szabadnak hatnak. Ezúttal egy kifejezetten nyárias életképet bont ki a méhrajmetaforával: ahogy a méhecskék gyűjtögetik a virágport, úgy ragadnak ránk is lemoshatatlanul az időben egymást követő pillanatok. „Életemet nehéz mézzé köpültem” – írta Kosztolányi, Palman Zsuzsi azonban mintha azt kívánná üzenni, hogy van a létnek valami olyan könnyedsége és nagyvonalúsága, ami elsőre akár ijesztő is lehet, valójában azonban szorosan kapcsolódik az időnek ahhoz a szubjektív érzékeléséhez, amely gyermekkorunkban még sajátunk volt.

A játékosság jegyében egy hullámzó, vékony vonal (akár egy szép dallam kottája) jelképezi a kiállításon az idő és persze a művek kontinuitását, egyben az öt fiatal művészt összekötő bensőséges kapcsolatot is, amely az évek során valódi megtartó erőnek bizonyult és sok-sok gyümölcsöző együttműködést eredményezett, illetve eredményez majd a jövőben is, ebben egészen bizonyosak vagyunk.

A FŰZ art group Mindent a maga idejében című kamarakiállítása a HAB Art Wall pályázatának keretei között valósult meg.

▬▬▬▬

Hungarian Art & Business
2026. augusztus 6. – szeptember 17.