Belső ásatás
Hőnigh Huba és László Mária Édua kiállítása

Fülöp Tímea

Egyrészt amolyan hírnöki szerepet tölt be utca és tér között, márpedig a hírnökök rendszeresen hazudnak, ha Hermész diplomáciai természetére gondolunk. Másrészt alapvetően gyanút ébreszt egy hieroglifákkal és mindenféle fiktív írásjelekkel teli térben egy valóban olvasható szöveg, hiszen ebben a kontextusban a narratív értelem normaszegés. És ahol nincs narráció, lineárisan folyó mese, szimbólumokat-metaforákat morális-etikai szempontból értelmező felettes én, ott nincs mítosz – se szabadon, se vezetőszáron.

Ha nem lenne minden hírnök természetéből fakadóan hazug, akkor azt állítaná az a matrica, hogy „Ez a kiállítás Hőnig Huba és László Mária Édua közös belső ásatása, ami az idővonalak különös összecsúszása által egy archeológiai múzeum formáját vette fel, ahol a gyűjtögetés és rendszerezés a feldolgozás módszertana, a kiállítás gesztusa egy felismerés aláhúzása.” Feliratnak hosszú, iránymutatásnak kifejezetten rövid. Közelebb lett volna ahhoz a tényhez, hogy ez a kiállítás nem mondani próbál valamit, inkább felmutatja a talált tárgyakra tapadt érzeteket és érzéseket, hiszen éppen a halandzsanyelv jelzi a kifejezhetőség logikai határait, talán még a tudomány korlátoltságát is. Az időbeliség csak a kiállítás felderítése közben jelenik meg, de még ott is összekúszálódnak a vonalak, párhuzamos csapások alakulnak ki, gondolati hurkok.

Ha megpróbáljuk kibogozni a kulturális asszociációkat, akkor rábukkanunk Rómára, Görögországra, Egyiptomra, zsidó és keresztény szimbólumokra, de ezek nem önmagukban állnak. Huba esetében éppen a jelen és múlt egymásra csúszása és vizuális feszültsége érdekes, Éduánál az archetípusok evolúciója. A szigorú analízisnek ellenáll a töredékesség, a hiány misztériuma, éppen ezért nem lehet emlékezésről, felidézésről beszélni, inkább öntudatlanul sejlenek fel bizonyos hatások. Ezek néha általánosak, mint a művészettörténet megmozgatása, néha a személyességben maradnak a családi hagyomány által. A női archetípusok önarcképekben kerülnek kisajátításra, a házi oltár védelmet kér rájuk, a csipkefüggöny tiszteletteljes főhajtást követel. A szabálytalan installáció tulajdonképpen arra kényszeríti a nézőt, hogy szokásos szemlélődéséből kilépjen, finomabban, óvatosabban közelítsen, mint egy múzeumban. Ezek a tárgyak még a privát szféra részei, nem úgy állnak a posztamensen, mint egy kétezer éves váza, amihez már senki sem kötődik.

▬▬▬▬
Mítosz után szabadon

Szerkesztőség
2026. október 1. – november 6.