„Mi bent vagyunk, a világ meg kint”
Szabó Ádám: Kinn világos

Koller Margit

Ikonkép: Szabó Ádám: Telihold ╱ 2023 ╱ epoxi, lámpa, 3 db ╱ 31,5×12,5×2 cm ╱ Fotó: Simon Zsuzsi

Borítókép: Szabó Ádám: Kinn világos ╱ 2025–2026 ╱ fa, lámpa ╱ 215×266×3 cm ╱ Fotó: Simon Zsuzsi

A függöny elfed, eltakar – de vajon ápol is? Megóvhat a túl erős fénytől, ugyanakkor kitakarhat, befedhet, cenzúrázhat, elrejthet, lefojthat, befejezhet, elválaszthat, hozzáférhetetlenné tehet. A galéria nyári melegtől fülledt félhomályába zárt, fehér falakra installált függönyidézetek azonban nem hoznak enyhülést a drapériákra oly jellemző könnyedséggel. Sokkal inkább olyan tér- és időállapotokat idéznek meg, amelyek különböző anyagokba zárva valahol máshol, valamikor máskor léteztek vagy létezhetnének. Egy vágyott térben? Egy másik, tágasabb időben?

Szabó Ádám saját szavaival: mi bent vagyunk, a világ meg kint. A kiállításon álldogálva azonban nem az a csendes, meditatív kontempláció jutott eszembe, amelyben az ember a belső világ biztonságában leli meg a békéjét. Sokkal inkább egy fullasztó, konzervált állapot, amely nem engedi át a kintet a bentbe. A faragott és mintázott függönyök, redőnyök mögül hiányzik az ablak, amely a két világot összeköthetné. Pontosabban: az ablak csupán hangsúlyos hiányként van jelen, a függöny hordozójára vetített fény idézeteként, annak is csak részleteiben.

A fából faragott, minimalista redőnyrelief, a Kinn világos mögött a valóságban egy elfalazott hármas ablak rejtőzik. Bár az utcáról nézve az ablak ma is látható, belülről már csak az tud a létezéséről, akinek korábbi tapasztalata van az egykori nyílásról. Az ablakot időközben gipszkartonnal falazták be, így fény sem juthat be rajta. Szabó azonban gondosan lemérte az ablakok arányait és méreteit, majd olyan álredőnyt faragott a falra, amely funkciótlanságával éppen az ablak hiányára irányítja a figyelmet. Az ablakkeretek ritmusa a faragott panelek között húzódó üres, fehér falsíkokon köszön vissza, a természetes fény átszűrődését pedig rejtett mesterséges világítás imitálja. Vajon a nosztalgia vagy a hiány demonstratív felmutatása vezérelte a művészt? Annyi bizonyos, hogy itt egy máskor létező valóság mesterséges térbe helyezett utánzatával van dolgunk: a mű nem egyszerűen felidézi, hanem meg is rendezi a hiányt.

Ezen a kiállításon márpedig minden mimikri. Éppen ezért kapnak nagyobb hangsúlyt a valódi ablakok és valódi redőnyeik is. Jelenlétük a kiállítás műfaji sokszínűségét is tovább árnyalja: a videó, a plasztika, a dombormű és az installáció mellett az environment is belép a képbe. Pontosabban: a hangsúlytalannak tűnő, folyamatosan változó valós tér maga is résztvevőjévé válik a művészet kimerevített, átszűrt terének. A valóság és annak utánzott képe, a zajló idő és a szobrászi pillanat kimerevítettsége közötti feszültségben találkozik.

A szobrászat állandó idejének kizökkentése Szabó egyik kedvelt művelete. Huzat című videóanimációjában egy homokkőből faragott drapérián söpör végig a fuvallat, mesterségesen meglibbentve azt, és a könnyedség illúziójával ruházva fel a nehéz anyagot. A változatos anyagokba zárt, hiánymetaforaként működő, kimerevített pillanatok közül itt lélegezhetünk fel egyedül: a huzat beenged, kitisztít, fellélegeztet, felment, felszabadít. Ugyanakkor Szabó műveiben a lassú szemlélődés és a megfigyelés matematikai igényességgel kimért, precízen megtervezett tanulmányokon és vázlatokon keresztül vezet el a műtárgyig. A mulandó pillanat véletlenszerű pajkossága így maga is illúzió: a képernyőn látható kőfüggöny a fáradságos, tudatos faragás eredményeként, szinte képlettel leírható ritmusban hullámzik.

Ennek a mérnöki jellegű gondolkodásnak, valamint az új technikák elsajátítására irányuló törekvésnek egyik legfrissebb eredménye az idei Kőfüggöny. Hosszas forma- és anyagtanulmányokat követően, digitális tervezés alapján, végül gépi faragással készült el. A katonás rendben hullámzó drapéria és a hátoldalába mélyített negatív formák által létrehozott fényjáték már-már szélsőségesen elmossa a mesterséges és a természetes közötti határt. Hasonló művelet figyelhető meg a fából faragott, megdöntve installált drapériák esetében is: a Revelatio művek a drapéria megszokott megjelenésétől fosztják meg tárgyukat. A Telihold pedig makettek alapján megtervezett, irányított LED-ek segítségével hozza létre a „vetett holdfény” illúzióját. Mindkét esetben a természetes jelenség mesterséges előállítása kerül előtérbe.

Ha a függöny drapériája önmagában nem volna elég ellentmondásos motívum, az Éljen! című, 2025-ös művében Szabó kilencven fokkal elforgatja azt: a hullámzó drapériából zászló lesz, de annak is csupán kőbe zárt, negatív formája. A fehér alabástromba zárt, semleges zászló megdermedt lobogásával áll ellen a folyton változó szélirányoknak. De vajon képes-e még betölteni a zászló szerepét, ha biztonságos állásfoglalás-nélküliségében lemond a jelentésadásról? A fény idézetei, a hiány metaforái, valamint a szél kőbe faragott, kijátszott változékonysága végső soron mind a mozgás, a mozdítás és az elmozdítás – vagyis a változtatás képességének – fullasztó hiányát tematizálják.

Állítólag éppen rendszerváltásban vagyunk. A kiállítás anyaga azonban már lezárult, amikor felcsillant a remény, hogy most majd végre friss levegőt engedhetünk be. Most talán új szelek fújnak majd, és új zászlókat lengetnek. És talán az is kiderül végre, hogy örök átokként ül-e rajtunk a tanult tehetetlenség és az „így szoktuk” dohos levegője, vagy képesek vagyunk felhúzni a saját redőnyeinket, kimosni molyrágta függönyeinket, és ablakainkat kitárva kívülről is rátekinteni a saját bentünkre.

▬▬▬▬
INDA Galéria
2026. május 14. – július 17.