Látható és láthatatlan
A Magyar Festészet Napja

Szabó Noémi

A totális láthatóság korát éljük: a digitális képek áradata radikálisan átalakította a képekhez fűződő viszonyunkat. A képek egyre kevésbé a már létező valóság dokumentumai: maguk is részt vesznek annak létrehozásában. Naponta több száz, talán több ezer kép halad át a tekintetünk előtt. Egyik pillanatban családi fotót látunk, a következőben egy pusztító árvíz jeleneteit, majd ismerősök ismeretlennek tűnő arcait vagy a valóságot meghazudtoló, mesterségesen előállított fotókat. A képek közötti távolság szinte megszűnt; egyre nehezebb különbséget tennünk jelentőségük és jelentéktelenségük között.

A képek hozzáférhetősége történelmi léptékben tehát példátlan, azonban a láthatóság megsokszorozódása nem feltétlenül jár együtt a megértés elmélyülésével. Sőt, felmerülhet a kérdés: a képek szakadatlan jelenléte közepette nem éppen a figyelmes nézés képessége válik-e egyre nehezebben gyakorolhatóvá?

A kiállítás címe óhatatlanul felidézi Maurice Merleau-Ponty francia filozófus 1964-ben, halála után megjelent, befejezetlen művét, A látható és a láthatatlant. Merleau-Ponty gondolkodásában a látás nem a világtól elkülönült szem puszta optikai teljesítménye, hanem testi létezésünk egyik módja, amelyben magunk is részei vagyunk annak a világnak, amelyet szemlélünk. A láthatatlan pedig nem valamiféle titkos jelentés a dolgok mögött, hanem a látható világtól elválaszthatatlan, közvetlenül mégsem megragadható dimenziója. Napjainkban felértékelődött a műalkotások fizikai jelenlétének szerepe. Egy festmény vagy szobor nem pusztán látvány: meghatározott mérete, felülete, faktúrája és textúrája van, és magán viseli az alkotás folyamatának nyomait. A festmény felülete egy átfestés történetét rejtheti, a meghúzott vonalban láthatóvá válhat a kéz sebessége vagy megtorpanása. A szoborban – ábrázoljon bármit is – ott van az anyag – legyen az bronz, kő vagy akár textil – a maga sajátosságaival, esetlegességeivel; és ott van a belőle kibontott kényes egyensúly vagy éppen a vállalt egyensúlytalanság. A fizikailag is létező műtárgyakat másként érzékeljük közelről és távolabbról, megjelenésük változik a fényben, és megtekintésüknek nem feltétlenül szab határt néhány másodpercnyi figyelem. A műtárgynak saját ideje van, és bizonyos értelemben időt követel tőlünk, a befogadóktól is. Kérdés, hogy a képek szakadatlan áramlásához szokott szemünkben maradt-e elég türelem az ilyen tapasztalathoz.

Egyes értelmezések szerint a képek uralta kultúra sajátos taktilis éhséget is ébreszthet: fokozott érdeklődést az anyag, az érzéki tapasztalat, a szabálytalanság és a tökéletlenség iránt. A műtárgy felületét persze többnyire nem érinthetjük meg. Éppen ezért különös jelentősége van annak, ahogyan a szemünkkel tapogatjuk végig a festék vastagságát, a papír rostjait, a megmunkált anyag egyenetlenségeit, majd jutunk el innen a mű gondolati síkjaihoz.

Innen érdemes rátérnünk arra az izgalmas történeti egybeesésre, amely a kiállítást is tágabb összefüggésbe helyezi. A 2011-től működő, közel kétszáz tagot számláló Szolnoki Képzőművészeti Társaság stilárisan és generációs szempontból is sokszínű közösség, amelynek alkotóit ugyanakkor összeköti a képzőművészet hagyományos műfajai és hordozói iránti elköteleződés.

Festészet, szobrászat, grafika – lehet-e anakronisztikus ez a klasszikus műfaji hármas? A 20. század művészettörténete során többször is meghirdették e műfajok, különösen a festészet halálát, ám ezek a jóslatok elhamarkodottnak bizonyultak. Talán nem is az a legérdekesebb, hogy a festészet mindannyiszor túlélte saját temetését, hanem az, hogy közben újra meg újra megváltozott a jelentése.

Azonban nemcsak a hagyományos műfajok, hanem a művészeti közösségek régi szerveződési formái is új jelentést kaphatnak. 2026 ebből a szempontból különösen figyelemreméltó év. A nagybányai művésztelep alapításának százharmincadik, a szentendrei művésztelep létrejöttének századik évfordulóját ünnepeljük, jövőre pedig a szolnoki művésztelep fennállásának százhuszonötödik évfordulójára emlékezhetünk. Három különböző város és történet. Nagybánya a természetelvű festészet megújításának egyik meghatározó helyszíne volt, Szentendre a modern magyar művészet különböző törekvéseinek sajátos találkozási pontjává vált, Szolnok pedig olyan alkotói hagyományt teremtett, amelyben a helyi kötődés és a magyar művészeti élet tágabb folyamatai konstans kapcsolatban álltak egymással.

A három évforduló különösen érzékletessé teszi, milyen hosszú és sokféle története van Magyarországon a művészeti közösségeknek. Szolnokon ennek a történetnek különös jelentősége van: a művésztelep több mint egy évszázada része a város kulturális önazonosságának. A Szolnoki Képzőművészeti Társaság éves kiállítása pedig ennek a helyi művészeti hagyománynak a letéteményese és örököse.

A mostani kiállításon egymás mellett jelennek meg absztrakt és figuratív munkák, lírai és expresszív megközelítések, mitologikus, vallásos és személyes motívumvilágok, visszafogott és robusztus anyagkezelési módok. Különböző generációk dolgoznak egymástól eltérő tapasztalatokkal, olykor ugyanazokat az eszközöket használva. Egy ilyen kiállításnak nincs egyetlen hangja, és nem is volna szerencsés valamennyi művet egyetlen gondolati állítás illusztrációjává tenni. Nem célom feltárni a láthatatlant, csupán figyelmükbe ajánlani a láthatót.

A művészettörténet nagy évfordulói óhatatlanul a múlt felé fordítják a figyelmünket. A mai kiállítás azonban a jelenhez tartozik, ahhoz a sokféle, olykor egymással nehezen összeegyeztethető művészeti gyakorlathoz, amelyből egy korszak tényleges művészeti élete összeáll. Hogy ebből az utókor mit tart majd számon, azt ma nem tudhatjuk. De a művészettörténet sem készen kapott értékek változatlan gyűjteménye: az idő újra és újra átrendezi, mit tartunk fontosnak, és milyen kérdésekkel fordulunk a korábban létrejött művekhez. A Magyar Festészet Napján talán éppen ezért nem a festészet múltjának ünnepélyes lezárásáról, hanem egy ma is nyitott történetről érdemes beszélnünk.

Szolnoki Galéria – Zsinagóga, Szolnok

2026. október 17. – november 22.