Játsszuk azt, hogy visszatérünk!
Üzenet Bodóczky Istvánnak

Freund Éva

Borítókép
Glaser Kati: Megfordulok én még a te fejedben! ╱ 2024

Aki nem hagyja abba a játékot, nem öregszik meg, és ha mégis „elhagyja” ezt a világot, az nem végleges; inkább csak utazás (itus), amelyből visszatér (reditus).^[1] Ez a dinamikus körforgás az, amely Bodóczky szellemiségét is meghatározta: a befejezetlenség és az újraindulás játékos, mégis mélyen emberi mivolta. A jelenlegi kiállítás részeként Formanek Zsuzsa üvegtervező iparművész alkotása, az Itus Reditus (útrakelés és visszaérkezés) továbbfűzi ezt a gondolatot, ugyanis most, öt évvel később, ugyanazon a helyszínen, az Artus Stúdióban Formanek Zsuzsa rendezett emlékkiállítást Bodóczky egykori tanítványai és barátai, Benczúr Emese, Glaser Kati és Dévai Zsófi AKG-s tanítványai részvételével.

A tárlat azonban nem csupán kiállítás, hanem – ahogy az alcím is sugallja – a kommunikáció direkt formája: üzenet, amely valahonnan elindul, és valahová megérkezik, mégpedig az Artus Kapcsolótér sajátos „csatornáin” keresztül. A címben szereplő három pont, a befejezetlenség sejtelmes tere egy olyan, számunkra ismeretlen koordinátákkal rendelkező helyre utalhat, ahol a játszás és a valóság összeér.

„Játsszuk azt, hogy…” – ez a félbehagyott mondat mintha feldobna minket a levegőbe, és egy ideig ott is tartana. Lebegünk. Vajon ez játék? A kiállítók mindegyikének személyes kapcsolata volt Bodóczky Istvánnal, valamilyen módon mind tanítványaként kötődtek hozzá. A megnyitón ez a különös hangulat uralkodott, mintha egyfajta köztes térbeli összejövetelen vennénk részt, melynek fájdalmas apropója a mester és barát hiánya. Talán mondhatjuk, hogy ez a kiállítás a virtuális tér felé mutat: üzenetjellegénél fogva félig nincs is itt, mintha egy részük már valahol máshol létezne. A kurátor, Formanek Zsuzsa elmondása szerint egymástól minél távolabb próbálták elhelyezni a műveket, hogy azok különállóak maradjanak, ez a térigény az üzenet zajmentességét szolgálta.

A kiállítás tere „virtuális” abban az értelemben, hogy nem csupán egy épületbelső fizikai adottságaira támaszkodik, hanem emlékekkel, üzenetekkel és szimbólumokkal telített közvetítőként is működik. Ez a kettősség (materiális‐virtuális) kifejezetten izgalmassá teszi a tárlatot, hiszen az Artus Kapcsolótér nemcsak teret ad az installációknak, hanem mintegy „alannyá” is válik: hidat teremt e két dimenzió, az üzenet kezdeti és végpontja között.

A gyárépület tágas terei, a lebegő installációk és a diákok befejezetlennek tűnő kompozíciói mind arra ösztönöznek, hogy ne csak egy adott helyen járva dekódoljuk a látottakat, hanem saját gondolatalakzatokat képezzünk és egy „virtuális térben” is bejárjuk a kiállítást. Ez a fajta térélmény túlmutat a hagyományos múzeumi/galériás kereteken. A kiállítás vállaltan emlékkiállítás, így a látogatók számára is létrejön egy képzeletbeli (tehát virtuális) tér, amelyben Bodóczky István alakja és a látott művek asszociációi egyéni „helyszínné” szerveződnek. Egy magasabb rendű „szinergia” – többrétegű találkozás, ahol a befogadó, az alkotás és a nem anyagi, láthatatlan jelentésmezők egyazon „szuperstruktúrában” helyezkednek el.

Formanek Zsuzsa Itus Reditus című munkája egy közel 5×5 méteres, lebegő üvegfüggönyből és egy beburkolt oszlopból áll, amelyet 160 darab, eltérő hőmérsékleteken égetett, hulladéküvegből, casting eljárással készült elem alkot. A többszörösen rétegzett, kézzel formált darabok vékony sodronyokra fűzve egy „digitális eső” esztétikáját idézik, mintha kódolt bináris sorok futnának végig a térben, a teljesen transzparenstől a jegesen fehérig változó üvegek pedig folyamatos mozgást kölcsönöznek a kompozíciónak. Bodóczky István kedvelte Formanek egyedi kézírását, így többször rendelt tőle feliratokat; most azonban a gondolatok, „szavak” egymilliméteres sodronyokra fűzve mintha titkos kódokként haladnának lefelé, a végtelenbe vezetve a tekintetet.

A mű címe egy III. századi római szentély feliratára utal, amely Caelestis istennőhöz, az utazók védelmezőjéhez kapcsolódik: egyszerre jelképezi az úton levés (itus) oltalmát és a biztos visszatérés (reditus) reményét. Ez a spirituális dimenzió szorosan kötődik Bodóczky szellemiségéhez: a tanítványokkal és az emlékező közösséggel együtt „vándorolva” nemcsak a művek anyagisága kap hangsúlyt, hanem a védettség érzése is. A kivitelezés nehézsége – a hulladéküveg törékenysége, a több lépcsőben végzett égetés – ugyancsak a múló és mégis örök jellegre emlékeztet, amely Bodóczky világképében is meghatározó volt: a távozás sosem végleges, mindig ott a visszatérés lehetősége. Ez a digitális és spirituális rétegek közötti átjárás adja az installáció különleges erejét.

Glaser Kati animációs rendező varrott plasztikája Megfordulok én még a te fejedben! címmel egy 4,5–5 méter magas, varrott és felfújható Bodóczky-fej, amely karikatúraszerűen, mégis megható emberközeliséggel jeleníti meg a mester vonásait. A hátsó részén található cipzár lehetővé teszi, hogy a látogató – vagy talán pontosabban „játékos” – belépjen a hatalmas fej belsejébe, mintha Bodóczky gondolatai közé kerülne. Ez a kísérteties és humoros gesztus nemcsak a mester időleges jelenlétét idézi meg, hanem rá is világít, milyen törékeny minden, ami emberi: mint egy felfújt ballon, bármikor kiszökhet belőle a levegő. Mégis, amíg tart, fel-felbukkan az emlékeinkben, szinte valóságosan megfordul a fejünkben. Glaser olyan személyes, belső térbe invitál, ahol Bodóczky alakja és látásmódja újra életre kel, s a befogadó is beléphet szimbolikusan a mester gondolatai közé, ahova a füle mögötti cipzáron keresztül lehet bejutni.

A kiállítás legnagyobb falát kitöltő, papírkönnyű üzenet Benczúr Emese varrott szöveginstallációja, a Try to Stay Sensitive, amely 9 méter hosszú, 16 függőleges sávot alkotó, cérnával felvarrt színes konfettipapír-darabkáival borítja be a teret. A felületbe varrt rövid szlogen betűit részben kitépkedte, így a hiány és az űr jelenik meg a kompozícióban, mintha a mester lélekbe íródott üzenetét próbálná láthatóvá tenni. Az apró, pikkelyszerű elemek repetitív ritmusa és a tépett papíranyag jellegzetes gesztusa a légiességen kívül pixeles hatást is kelt, mint egy LED-panelen olvasható felirat. Benczúr munkái általában is szövegekkel, rövid szlogenekkel operálnak; ebben a műben az anyaghasználat és a „maradj érzékeny!” felszólítás közötti feszültség teremti meg azt a sajátos komplexitást, mely az örökséget és a hiányt mutatja fel.

A kisebb térben Bodóságok címmel Dévai Zsófi AKG-s tanítványainak efemer anyagokból készült, térbeli konstrukcióit bemutató projektjében megfogalmazódik a bodóczkys élethivatás: a játékos élménytanulás maga az út, maga a művészet.

Végső soron a hiány-jelenlét paradoxona az, ami megteremti a kiállítás központi élményét: a fizikai tér és a képzeletbeli/virtuális tér olyan egymásba játszása, amelyben az idősíkok megférnek egyszerre, és amely épp az üzenetközvetítés által válik aktív alkotó‐emlékező folyamattá. A külön térben látható, az AKG-s diákok munkái által megidézett Bodóságok nemcsak a játékos élménytanulás lényegére világítanak rá, hanem beengednek minket a kulisszák mögé is: a falakon és polcokon található módszertani elemek, festmények és térkonstrukciók megmutatják, hogyan építhető be a Bodóczky-szemlélet a gyakorlatba.

Mindeközben a kiállítás nagyobb terében a fizikai és a transzcendens-virtuális tér közötti „utazás” révén a látogató maga is aktív szereplővé válik. A párhuzamosan létező, egymást keresztező dimenziók teszik a tárlatot valódi alkotói‐emlékező folyamattá: a múlt, a jelen és a jövő egyszerre fér meg benne, és a résztvevők maguk is részeseivé válnak a „küldetésnek”, amely nem korlátozódik egyetlen kiállítótérre vagy időpontra. A virtuális tehát nem csupán digitális értelemben értelmezhető, hanem spirituális átjáróként is működik, amely láthatatlan szférát kapcsol a befogadó fizikai valóságához. A papírinstallációk, a felfújható ballon és a függesztett üvegtárgyak mind olyan felhívások, amelyek – ahogyan Bodóczky is tette – a játék, az érzékenység és a folyamatos utazás kreatív kalandjára invitálnak.

A kiállításban megjelenő virtuális tehát kettős értelemben is körvonalazódik: egyrészt a művek (például a papírinstalláció, a felfújható ballon vagy a nagy léptékű, függesztett üvegtárgyak együttese) transzcendens hatást keltenek, mintha egy rejtett, láthatatlan szférát kapcsolnának a néző fizikai valóságához; másrészt a digitális esőhöz vagy a pixelek és a digitális animáció világához hasonló, kódolt vagy lebegő struktúrák olyan látványt sugallnak, mintha a művek valamilyen digitális interfészben vagy „kiterjesztett valóságban” léteznének. Ez a kettősség – a spirituális-virtuális és a digitálisan kódolt dimenziók egymásra vetülése – abban is tükröződik, ahogyan a törékeny anyagok (selyempapír, ballon) és az újraértelmezett, jelszerű elemek (kitépett betűk, üvegalakzatok) együttesen hozzák létre a látható-láthatatlan határvidékén lebegő üzenetet: a visszatérés légies mozzanatát.

▬▬▬▬

Artus Kapcsolótér
2025. február 2-ig