Saltpunk
Boruzs Boglárka és Eged Bertalan intervenciója

gebruederschneider

Borítókép: Bera Viktor

[1] Kat Kitay: What’s after Post-Internet Art? [Mi következik a posztinternet művészet után?]. Spike Art Magazine. 2024. február 28. https://www.spikeartmagazine.com/articles/essay-whats-after-post-internet-art (Letöltés dátuma: 2025. június 8.).

az agrofuturizmus totál jégkorszak

Képzeljük el budapesti rögvalóságunkban – vagy az indonéz égbolt végtelenje alatt, ahol Boruzs Boglárka Erasmusos napjait tölti –, hogy bealszunk görgetés közben és egy csatakos, Rudolf Steiner-féle szellemtudományi fejtegetés sodrásában – az alakadó formálási technológiák egyik családtagjának, a süllyesztékes kovácsolás kíméletlen és tiszteletet parancsoló dörömbölésére – ébredünk, és mire feleszmélünk, az antropozófikus asztaltáncoltatás már alig választható el a kurrens spekulatív fikciók révén tolmácsolt jövendölések kontúrjaitól.

Mindezt a technoromantikus horizont bizonytalan derengésében kontextualizáljuk: „Ma a technológiai komplexitás tengerében élünk, amelyben újjászületik a romantika: az individualizmust az influenszerekben, a melankóliát a doomscrollolásban, a szerelmet az eszközeinkben, a félelmet a mesterséges intelligenciában érjük tetten. Áttekinthetetlen kiterjedésű, föld alatti, optikai szálakból” – pontosabban optikai szálkötegütőerek, kevésbé komplex optikai szálak és koaxiális kábelek mellékvonalaiból – „összefonódó hálózatok szövik át a bolygót, ujjbegyeinkhez emelve a pótlékfenségest.Ez a technoromantika.”[1]

Koyaanisqatsi! A magas sávszélességű internet helyett fordulhatunk a titokzatos éterhez is, ahonnan Rudolf Steiner „letöltötte” az írott történelem előtti paradigmákat megvilágító látomásait. (Ha már 1984 napja tart a „streakünk”, akkor bizonyára meglátogat minket álmainkban a bagolyisten, és személyesen tanítja meg nekünk a rongorongo nyelvet.)

„Ahogy ma a kőszénből a hőerőt vonjuk ki és közlekedési eszközeinknél mozgatóerővé változtatjuk, az atlantisziak” – hogy kik…? – „ahhoz értettek, hogy az élőlények mag-erejét állítsák technikájuk szolgálatába.” – Wow. Jól indul. – „Hogy miről is volt itt szó, azt a következők szerint képzelhetjük el: gondoljunk egy búzaszemre.” – Rendben, Rudolf. – „Benne szunnyad egy bizonyos erő; ennek hatására szökken szárba a gabona. A természet fel tudja ébreszteni ezt az erőt. A mai ember ezt saját erejéből nem tudja megtenni. El kell hogy vesse a magot a földbe, és az ébresztést a természet erőire kell hogy bízza.” – full herbál. – „Az atlantiszi ember mást is tudott. Tudta, hogyan kell egy gabonarakás erejét technikai erővé változtatni, mint ahogy a mai ember tudja, hogyan változtassa át ilyen erővé egy szénrakás hőenergiáját. A növényeket az atlantiszi korban nemcsak azért termesztették, hogy táplálékul szolgáljanak, hanem azért is, hogy a bennük szunnyadó erőket a közlekedés és az ipar szolgálatába állítsák.” – agrofuturisztikus mindbender, carry on! – „Míg nekünk olyan berendezéseink vannak, amelyek a mozdonyok számára a kőszénben szunnyadó energiákat” – szabadentalpiát? – „változtatják át mozgató energiává, az atlantisziaknak olyan berendezéseik voltak, amelyeket – mondhatnánk – növényi magvakkal fűtöttek, amelyekben az életerő változott át technikailag felhasználható erővé.[2] Ez hajtotta az atlantisziaknak alacsonyan a föld felett lebegő[3]  járműveit.”[4] Okéé. Úgy tűnik, kicsit kallibrálni kellene Edward O. Wilson idézetét: a paleolitikus technológiák az új cutting edge.[5]

[6] A domesztikált AI olyan műveletek összességét öleli fel, amit egy adott probléma megoldására lehet alkalmazni. Algoritmikus Intelligencia. Lehet a pizzasütés is algoritmus alapú, ha nagyon éhes valaki. AI = Lineáris algebraműveletecskék egész sorát mozgósító potméterek, amelyeket egy szorgos emberke tekerget a tapasztalatainak megfelelően.
[7] Nádasdy Ádám: A modern és a belőle képzett fogalmak. In Uő. szmoking és bermuda. nyelvészeti írások. Magvető, Budapest, 2024.

Ugyehogyugye? Amikor az algoritmikus mantrákból spirituális faktorrá terebélyesedő – de az emberujjacskák megszámolására azért bőven képtelen – AI[6] és Rudolf Steiner – az univerzum csakráit és ősi köteteit csapolva – ugyanarra jutnak: az megfizethetetlen. És mit oszt meg Boruzs Boglárka casually a posztatlantiszi visszavágyódók hadának? A felirat: „200 Unbelievable Modern Agriculture Machinery That Are At Another Level”. A „modern” kifejezés itt természetesen – Nádasdy Ádámot kissé elszomorító módon[7] – pontatlan; értelmezzük inkább úgy, hipermegafuturisztikus. Mindezt a tartalomhoz rendelt digitális löncshús (Hito Steyerl után szabadon), vagyis a clickbait funkciókat szemérmetlenül betöltő kép is alátámasztja: a szilíciumvölgyi szövésű, agitpropos koloritban izzó „fotón” egy bilikék, lánctalpas traktormonstrum csápjai kibergót rémálmokat meghazudtoló módon tündökölnek a napsütésben. Egy másik képen egy Ferrarit emészt magába a cthulhu-i csőszövevényből feltámadó szelvényes rém, miközben a skizofrén konstrukció Mad Max-es tempóban hasít végig a gabonamező porfelhővé semmisülő síkján.

Boruzs Boglárka alkotói pozíciója a doomscroll jegyében:

A Magyar Képzőművészeti Egyetemen, a Győrffy László-mesterosztály laborjában is továbbfejlesztett „Boruzs Boglárka-bioszoftvert” évek óta használja a mesterséges intelligencia. Vásári színekben pompázó monster truckokat, popkulturális marketingstratégiákat („azahriahfikáció”[8]), gépromboló gépesztétikát, kibergótika(ön)kritikát, keletmagyar „Facebook-abszurditást” ötvöző promptjainak magas lelkesedésfaktora a gép gyümölcsöző multithreadingjéhez[9] vezetett, és így már nyugodtan beszélhetünk ember-gép interakcióban kibontakozó mindfuckról is. A fizikai realitás lesajnált töredékeibe ömlik a gépi tudat, de a Képzős státusz révén a magasművészet (?) integritását (?) veszélyeztető (?) „vírusként” vagy zombihangyaszerűen viselkedő „antidugovicstítuszi parazitaként” is belép a hazai képzőművészeti szféra ökoszisztémájába. De míg a zombihangya a vertikális látomásoktól megzavarodottan a Nap irányába tör, addig művészünk a doomscroll lefelé irányuló, egyenes vonalú potenciálos-konzervatív erőtérben való zuhanásba csatlakozik.

[10] Kat Kitay: The Dialectic of Doomscrolling [A doomscrollolás dialektikája]. DO NOT RESEARCH. 2024. június 24. https://donotresearch.substack.com/p/kat-kitay-the-dialectic-of-doomscrolling
(Letöltés dátuma: 2025. június 8.).
[11] Jobb napokon egy lemerülés közeli laptopon fut mindeközben – a hatékonyság jegyében – egy Ganz-MÁVAG M41 aka „csörgő” hidegindítás-felvétel, vagy a jatekpartizan valamelyik nosztalgikus része.
[12] A Post-cringe az a poszthipszter állapot, amikor már nem cringelünk a kategóriarendszerekben való botladozás miatt. A kínosság nem kínos, az a kínos, ha kínosnak érezzük.
[13]„Demons go to the next level every single generation. […] …like fairy-tales were just a way to cope with events you cannot comprehend […] and then science-fiction came along ’cus demons literally were like, we need to write a new narrative so that people don’t realize we exist.” (Other Life podcast).
[14] Az ázsiai gyárakban készült minidokumentumfilmek csak egy bizonyos mértékig nyújtanak választ az ember magányérzetére.
[15] Roisin Agnew: Utopia Now: How Speculative Fiction Can Provide Hope in a Crisis [Utópia most: Hogyan nyújthat számunkra reményt a spekulatív fikció krízis idején]. Elephant. 2020. március 26. https://elephant.art/utopia-now-arts-interest-speculative-fiction-can-provide-hope-crisis-26032020/ (Letöltés dátuma: 2025. június 8.)
[16] Valószínűleg nem reklámmentesen.

A doomscroll megvilágításához Kat Kitay az Alice csodaországban (1865) nyúlüregét használja metaforaként.[10] Mindannyian jártunk már ebben a mentális tárnában: osztott képernyő, „Ice Age”, fent Graham Hancock szivárogtatja Rogan podkesztjén az Atlantisziak mára elveszett technológiai vívmányainak részleteit. (A lájkoló techbrók és a konteós kollégák is mind Steinert olvasnak, vagy a lógyógyszer csatlakoztatott rá mindenkit az akasára?) Lent egy forma 1-es autó repül spirálalakzatokban a vöröslő naplementében…[11] btw mosogatok, habzik a kisvilla, feszül a mikrokisülésektől sercegő fülhallgatókábel. „Meltwater Pulse 1B”. Mindez alatt végtelenítve ismétlődik Daisy Berkowitz prüntyögő riffje a Sweet Dreamsből. „Younger Dryas”. Joe Rogan helyesel: „iT’s rEaLlY wEiRd”. Kockarázás, pörgetés, swipe.

Vadiúj poszt-cringe[12] tartalom! Join my patreon for the full clip! „A démonok minden egyes generációval szintet lépnek. […] A tündérmesék eredetileg arra szolgáltak, hogy segítsenek megbirkózni a feldolgozhatatlan eseményekkel […] aztán jött a sci-fi, mert a démonok konkrétan azt mondták, hogy új narratívát kell írniuk, hogy az emberek ne jöjjenek rá, hogy léteznek.”[13] – hebegi kissé paranoid ritmusban Honor Levy Justin Murphy podkesztjében, és azt hiszem, már megint krónikusan online vagyunk együtt egyedül.[14] Vagy tényleg démonok csomagolják magukat ezekbe a lépten-nyomon, mindenhol felbukkanó spekulatív fikciókba? “Exercise book!” Nem úgy volt, hogy azért folyik a spekuláció tintája, hogy a művészek alternatív víziókon keresztül konfrontálódjanak a messze nem kielégítő jelennel?[15] (Hogy fogok így aludni?[16]) És tényleg, Graham, ha már itt vagy tudatom omladozó romjai között, hogyan fúrtak tökéletes kör alakú lyukat az egyiptomiak a kvázi bronzkori eszközeikkel? A szárnyas-neszeszeres sumér istenek tartottak csapatépítő tréninget ott is?

fyi, az internet egy nekropolisz

Sam Kriss azt írta a Substackjén (hol máshol), hogy az internetnek annyi – befellegzett neki, „mint a frenológiának vagy a léghajóknak”[17]. De a romjai alatt még mindig kúszik valami, akár egy elhagyott szerverparkban bujkáló Wall-E figura. Esetünkben ez nem más, mint Boruzs Boglárka, aki ebben a posztdigitális éterben turkál-turizik, innen halássza elő tárgyait – roncsokat –, és rendezi őket: különös krónikát alkotva műhelyében, ahol minden egyes darab (köztük az egyikünk által átszögelt mobiltelefon is), úgy viselkedik, mintha valamilyen elfeledett, megátkozott kultusztárgy lenne, amire por helyett Ruszakov-részecskék[18] ülepszenek.

Lehet, hogy a (zöld utópiák helyett) doomer energiákat elsajátító, kannibalisztikus „újrahasznosítási” stratégiához jól jön a Zeitgeist. Így szólott Günseli Yalcinkaya: „ma a tudomány és a technológia úgy pörög önmaga körül, mint egy elátkozott mandala, amely képes magába szívni a kozmikus erőket és a hiperkapitalizmus végleteit is.”[19] Mindeközben – Habib William Kherbek szerint – „ahogyan a korallzátonyok és más érzékeny fajok kipusztulnak, úgy számolódnak fel lassan azok a platformok is, amelyeken eddig elgörgettük az életünket.”[20] És mi lesz a „Gothic circuit board worshippel”[21], ha elfogy a mobilnetünk?

[22] Amy Sillman: Notes on Shape. In. Andrew Hunt, szerk.: Painting: Funny Peculiar. Slimvolume, Manchester, 2020.

Boruzs Boglárka épp ezt a hibrid, intergalaktikus posztinternet-szószt navigálja, amikor kiemeli és átlényegíti töredékeit – hogy aztán vakuval szembesítve archiválja efemer együttállásaikat. Paradox módon a kibelezett porszívó visszamászik az offgrid-szféra rozsdás, poros poklából az internet világló ablakaiba – ahol a por, só és rozsda egyszer csak – bling! bling! – virtuális patinává nemesedik. Mintha a halott internet üzemanyagszivárgása árasztaná el Boruzs műveinek formarendjét. A drámai, a feloldozást késleltető akkordok rásimulnak a tárgyak széttöredezett univerzumára, mint a szirup a porózus felületre – visszavonhatatlanul.

Ha nem is klasszikus zsákutca-helyzet, mégis dicsőséges „dead enddé” válhatna – ha Boruzs Boglárka nem szórná meg műveit a humor sókristályaival. És ahogy az atom is jól meghatározott helyén gazdagítja a kristály strukturális orientációját, úgy a viccek is a kiváltott helyjegyeik szerint ülnek. A Sószívó porszívó című, kibelezett háztartási eszköz univerzális (és éppen ezért nevetséges) magánya például az „adultingban” érdekelt milleniálokat bűvölheti el. Eközben az olykor tájházi asszociációkat is sugalló szettek és sci-fis, futurisztikus kiegészítők egymás mellé rendeződésében összemosódik a kóros gyűjtögető szemétdombjából szivárgó szekunder szégyenérzet a padlásterekben gyakorlatozó múzeumi tekintet hűvös pásztázásával.

A Saltpunk egyik jelentős kiindulópontja a korábban említett doomscroll paradigmát köti össze a tárgyak között navigáló tekintet felgyorsított vonalstruktúráival, melyeket a művész grafomán módon archivál a rajz médiumában. (Amy Sillman szerint a rajz a hódvárépítés vakságával vagy a vakondok földalatti navigálásával összekapcsolható, horizontális tevékenység.[22]) Boruzs burjánzó rajzai az interakcióban részt vevő „karakter mint kurzor” (Fuller-Jenkins) mozgásterét rögzítik, és a fókuszálás során minduntalan elsikló gyújtópont száműzöttségének summáját írják. Gondolkodhatunk róla a Boruzs-i univerzum programozási műhelyrajzaiként is, melynek sorai mintegy játszhatóvá változtatják a művész által létrehívott térspecifikus helyzeteket is, közvetlenül az érzékelésünkbe íródó, entoptikus útvonalakat kínálva.

szabadulószoba időutazóknak

A Saltpunk-opus egyik terében, Az alkimista laborban eszünkbe jut az általunk éjszakákon át játszott Jumurdzsák gyűrűje című interaktív film kulcsjelenete. A téridőn „átrepített”, legendásan kíváncsi Jonathan Hunt (Görög László) Jumurdzsákkal (Bárdy György) beszélget, aki egyébként időutazó. Tanácsára mégsem választja az „időszámkivetettség” sorsát, hanem (spoiler alert!) felrobbantja a megalomán Ábray Pál (Vallai Péter) ügyeletes timelord laborját az egri várban.[23]

„Talán egy másik élet, egy másik Ábray Pál szükségeltetik, hogy a jövőt is meghódítsuk” – morfondírozik megátalkodott, transzhumanista monológja során a zaklatott tudós. „Besugárzás megtörtént!” „Lassan a testtel, professzor!” Bumm! Julikával (Jordán Adél) egymásra találunk a kataklizma túloldalán, a szerelem izotópját előállították a forgatókönyvírók a következmények nélküli narratíva kutatóreaktorában. Taps. Credit Roll. Jóleső cringe.

Mindeközben a kanyarban kisodródott, mezítlábas hobbitnördök sírnak, mert megoldókulcs nélkül nehéz abszolválni a világmegmentés tesztjét. „Sziasztok, elég hamar elakadtam ebben a játékban. Egy borospincében vagyok, elolvastam a falon az írást, de most nem tudom mit kell csinálni, help!” – írja Tobsa 2007-ben egy visszhang nélküli fórumon. Nincs válasz. Pedig „30 lat szén + 40 lat kén + 200 lat salétrom szükségeltetik a jó puskaporhoz” – kínálja a végigjátszás a precíz receptúrát.

Lehet, hogy a Boruzs Boglárka installációját is hasonlóképpen kellene végigpörgetni: optimalizált olvasatokra, interpretációkra és „végigjátszásokra” támaszkodva? A tárgyakkumuláció elsőre talán ellenáll, elveszünk a dekadens részletek muzsikájában: a dekontextualizált fogsorok, a pálinkahangolás eszközparkja, a bútortetemek melankóliája. „Mit gondol? Besétál a laboratóriumomba, az időkapumon át, aztán egyszerűen ajtót mutatok magának? És hagyom, hogy szétkürtölje a világnak azt, amit több mint 100 éve titkolok?” – halljuk a távolból Ábray fenyegetőzését. Lehet, hogy Boruzs is fogva tart minket? Ez egy szabadulószoba lenne?

A szürrealista objekthagyomány titkolózási szólamai itt is érvényesek: nincs kiút a hipnózisból. Vagy mégis? Eged Bertalan kurátori fiktokritikai sci-fijében[24] megérthetjük, hogy hol vagyunk: hívjuk ezt „backstory”-nak vagy „lore”-nak. A lusta gyíkok ezt dacból átkattintgatják[25], de akkor mi marad a játékból? Puszta lábnyomozás és terepkipipálás, látványfeltáró „extraktivizmus”? Létezik vajon kiút a belvárosi értelmiség számára, visz magával innen hamuba sült pogácsát? Kalandvágyból maradoznak otthon? Vagy örökké a körúton belüli anarchizmusra kárhoztatja őket a gyakorlati érzék hiánya?

[26] A félreértések elkerülése érdekében kiemelném, hogy itt nem az akrilnitril-butadién-sztirol, avagy a LEGO alapanyaga a képzelt objektum, hanem a fékrendszer része, amely megakadályozza a kerék blokkolását intenzív fékezéskor.

Lore walkthrough

Nézzük meg az Eged Bertalan által jegyzett textust! A 2199-es keltezésű dokumentum a mozifilmes „várva várt” terminus ironikus felütésével von minket a „felgyorsított mémpréselés” és „webhorgolás” után kibontakozó kritikai disztópiába. Nincsen államapparátus: az anarchia kézműves és hipszter. A „fehéren vakító izzás”, a globális felmelegedés pinceajtókig préselődő napsütötte sávja a föld alá űzte a protagonistákat. A Red Alert-et idéző, szikár felszíneken folyamatosan kopik a főváros bája. Már csak maximum gúnyból énekelné Szécsi Pál, hogy „Gyönyörű így este Budapest”… (btw, a disztópia már elkezdődött, az énekes egykori otthona helyén ugyanis mára egy plasztikai sebészet várja az érdeklődőket).

A Eged-féle lore igazi csillagok háborújás, intergalaktikus „let me bring you up to speed” sztori és nekrológ, ahol a mondatok lassan guruló ördögszekérként viszik magukkal a jelenre vonatkozó kritikaiság savát-borsát. A panorámán túl a thrilleres él az alábbi mondatokban összpontosul: „…vannak elvetemült megszállottak, akik utolsó megmaradt erőforrásaikat is arra fordítják, hogy összeeszkábált kombájnokkal gyűjtögessék az alföldi só legkifinomultabb kristályait. Ők a saltpunkok. Fehér aranyláz ütötte fel a fejét a Tiszántúlon.”

Meglepő módon (rejtett plot twist) vásárlóerőt képviselnek a művészek-bölcsészek. „A budapesti művészek, bölcsészek és értelmiségiek megmaradt diaszpóráiból kivált alkimisták hatalmas vagyonokat adnak egy-egy ilyen alföldi sókristályért.” Mi történik pontosan? A közönséges sót cserélik le ritkább sókristályokra? Honnan a fedezet? (Mégis igaza volna a Képzőnek a kreativitás tőkefaktorát illetően?) A lore szépséges sci-fi ambient, amibe Eged Bertalan a jelenre vonatkozó kritikát is beleszórta exkluzív sópelyhek formájában. Ha úri passzióból tovább bandukolnánk a szöveg sűrűjében talán találkoznánk a jelenre vonatkozó emlékművekkel, például egy ABS-kockába karcolt[26], Nemes Z. Máriót ünneplő botlatókővel vagy egy tetoválási gyakorlatozásra használt, disznóbőrbe steppelt exceltáblázatszerűséggel az Esztétika Tanszék 2025-ben disszertáló évfolyamáról, amit 2199-ben már ablakbesötétítőnek használnak az egykori Könyvtár Klub helyén… Egy szó mint száz: a szöveg is játszhatónak bizonyul, még akkor is, ha a sóontológiai zárszó el is visz minket a megdicsőült szótárcikk szellemi magaslatának szédítő extázisába. 

A Saltpunk mint játékhoz (vagy nyitottságunktól függően, SIIF-hez[27]) hozzátartozik az is, hogy a megnyitó alatt egy cosplayfesztiválként is funkcionált a kiállítás, ahol a kiállítás esztétikájával („Dresscode: poszt-apo halotherapy core, dűne, madmax, tank girl, lowkey burning man vibeok, színben fehér, drappos, desert camo, türkiz, narancs”[28]) azonosulva öltözhettek fel a befogadók „önavatarosítva” magukat. A tér befotózásszeánszai és például az Artvieweren történő disszemináció[29] – a másolt CD-ken és békebeli, meghívásos „kalózkikötőkben” terjesztett, elegánsan crackelt játékokhoz hasonlóan – domesztifikálják a „játékot”, mely így visszakerül az otthoni gamerfészek kényelmébe. Ez természetesen esztétikai és biztonságtudati következményekkel is jár, hiszen a horrorisztikus mélyben történő navigálás, a por és a nyirkosság érzéki tapasztalata az Apple-képernyő fénytörésében egészen másképpen mutat. (Alan Parsons hangmérnök és zenész szerint az „audiofilek” nem a zenét hallgatják a technológia révén, hanem a technológiát hallgatják a zenén keresztül. Kiváncsi vagyok, hogy nem esik-e Boruzs Boglárka ennek áldozatául, amikor a gyönyörű fotókon keresztül a fényképezőgép érzéki sötétkamrájának textúramágiájába csöppenünk.) A tereptárgyakkal besűrített, megváltott nemhelyek bejárása során homályos és szilánkos emlékeket vágunk zsebre, a hivatalos „gameplay screenshotokra” emlékeztető installációs fotók viszont már az idealizált „végigjátszást” kínálják, melynek nem a „speedrun” az analógiája – a Saltpunk nonlineáris jellegéből fakadóan –, hanem az immerzió. Ezt különös módon egészítik ki, vagy írják felül Bera Viktor porózus kísértetiességgel felruházott fényképei, melyek az analóg sajátos krákogásával emelik ki a művek (Némo kapitány számára bizonyára otthonos) krakenségét.

posthumancave

A padlón elterülő matéria mélyéből vörös LED lobban. Mellé rothadó szennnyvízcső fekszik, testében sötétlő grafit. A rozsda vérré oldja a sót. A „mancave”-szerű műhely szerszámkonstellációktól hemzsegő, békebeli bölcsészek nappalijait is megidéző terében, a Buheraboltban az önmagukat mutációként kontempláló tárgyak között találjuk magunkat. (Egy budapesti, földalatti mikrohullámúsütő-szerelő privátműhelyében éreztem hasonlóan magam: mint amikor az üzletből szabadulószoba lesz.) Olyan érzés kerít hatalmába, hogy bármikor bemutathatja egy random Non-Playable Character (NPC), hogy mire is jó a lopótök, hogy mi van a bepállott ceruzaelem zsigereiben súrlófényben, de az is lehet, hogy egy spontán fizikai kísérlet szemtanújává válunk.

A Tervrajzok, vázlatok és dokumentumok egy régi korból címet viselő dokumentációs mikrotárlat egy szaunaszerű térben bontakozik ki: a kriptikus paper work vonalhálóit mustrálva egyszerre kapunk egy kevés múzeumos lassítást, és érezhetjük a megfigyelés alapú kapitalizmus szorítását. Érhálózat-szkenként elterülő vonalhálók íródnak a dokumentumok offline korpuszára. (Néhány stadionban ma már ez alapján azonosítják az embereket: az érhálózat mint hamisíthatatlan, eltüntethetetlen biológiai ujjlenyomat.) Itt található egyébként Eged Bertalan és Boruzs Boglárka disztópikus ópusza is, lapokra bontva, a rajzok alá rendelve.

A közelben a falra applikált kovácsolt szénacél kések – gondoljunk itt a populáris kultúra bérgyilkosos fegyverfalainak low-budget, kissé elhagyatott, „görögéttermes” esztétikájú változatára – futurisztikus és mégis MacGyverfélék által inspirált pengeként ragyognak, mintha frissen emelkedtek volna ki egy háztáji kovácsműhelyből– melegalakítással szült, ember és gép közös erőlködéséből született formák, ahol a szénacél nemcsak vág, de érez és gondolkodik is. Boglárka mesélte, hogy több rajzát egy kilencvenes évekből származó plotterrel készítette, olyan típussal, amelyet eredetileg ipari lángvágó gépekhez használtak: a gép lekövette a rajz kontúrját, majd a vágófej tüzes precizitással metszette ki a fémlemezből az alakzatot (Squid Game-féle kihívás gépeknek – kérdés, hogy messze vannak-e a dühös ludditák, vagy Boruzs Boglárka személyében egy hibafetisisztával van-e dolgunk.)

[30] „We are moving from bureaucracy to Ad-hocracy.” Alvin Toffler: Future Shock. Random House, New York, 1970.
[31] Glenn Adamson: Making Do! Adhocism in Design. Artforum. 2025. május.
Elérhető: https://www.artforum.com/features/adhocism-design-charles-jencks-glenn-adamson-1234731437 (Letöltés dátuma: 2025. június 8.)
[32] David Graeber: The Utopia of Rules. On Technology, Stupidity, and the Secret Joys of Bureaucracy First Melville House, Brooklyn, NYC–London, 2016. 109–120.

Több régi nyomtató is testetlenül hever az egymással lazán kapcsolódó terekben: kibelezve, hasznavehetetlenül, mintha egyetlen mondat sem hagyhatná el többé őket. Fuck office work! Alvin Toffler 1970-es jóslata bejött: a bürokrácia véget ért, éljen az „adhockrácia”![30] Melyben minden munkát átmeneti, portyázó alakulatok végeznek, és többet nem látunk békésen üldögélő irodistákat. Mindez a tárgyak szintjén is jelentkezik: az „adhocizmus” a becsontosodott dizájnkonszenzus (gondoljunk az önellentmondásos „Cybertruck” által sugallt, technoragadozói esztétika konformista zártságára) szubverzív ellenlábasa. A „…dizájner egy hajótörés áldozataként képzeli el magát, aki a fogyasztói társadalom partra vetett holmijai között válogat.”[31] Magyarul hívjuk turkabuherálásnak, Boruzs Boglárka munkái ebből a szempontból egy szellemi kozmoszban találhatóak például Lois Viktor enigmatikus és humoros konstrukcióival (5 húros radiátor, 1990; Úthengerbicikli, 1986). A boltíves főtér sztalkeri homokpadjain, a rácsokra rögzített „combine képek” agresszívan üdvözlik a képsík laposságát, miközben a részletek nanoszintű génmódosítása révén szökésvonalakat kínálnak a képi mívesség jelenésein keresztül a nézőnek. Az Eat my Dust! lökhárítója is képtárggyá válik, mint ahogy a rózsabogarak dekonstruált töredékei is műtárggyá leendenek a kertvégben.

A burjánzó kreativitás mögött egyfajta kiábrándultság is lapul, mely a technológia jövőbeli potenciálja kapcsán elfogja az embert. David Graeber a bürokrácia látenssé váló hipertárgyszerű, sötét masszájáról írt kötetében (The Utopia of Rules. On Technology, Stupidity, and the Secret Joys of Bureaucracy) összekapcsolja a jövőképek elsorvadását azzal, hogy már az 1970-es évektől kezdődően áthelyeződtek a hangsúlyok az alternatív jövőképek lehetőségét rejtő technológiák támogatásáról a munka és a társadalmi kontroll módozatainak kidolgozására. A szerző szerint át lettünk verve, a tudományos fantasztikus ígéretei üresnek bizonyultak: senki sem látja az élete során megvalósulni a futurológia álmait, miközben a sci-fi „csupán egy jelmezzé vált, amivel felöltöztethetünk egy westernt, egy háborús filmet, egy horrorfricskát, egy kémtrillert vagy egy szimpla tündérmesét.”[32]

Bár a 3D-nyomtatás talizmánjai mindenhol jelen vannak: filamentcsévék, kiprintelt, bálnatetűszerűen az armatúrára tapadó struktúrák és a folyamat során képződő, gyakran lebecsült „supportstruktúrák”, nem érezzük a nagykapitalista pénzenergiát. Mintha a kiállítás tudatosan hangsúlyozná: metszeni, zúzni, darabolni. Error, delete, repeat. A technopesszimista áriában a funkciójukat vesztett cikkek, a kibelezett elektronikai eszközök, a fröccsöntött maradványok, a porladó háztartási héjak a technológiai felejtés zajnaturalizmusába süllyednek, hogy talált tárgyként bukkanhassanak a felszínre, kopott, karcos, átszínezett entitásként. Emberutáni sorjaként, gótikus sormintaként. „A gótikus vonal a felszínen mozog: »minduntalan irányt változtat, megtörik, megszakad, elfordul, visszafordul magába, felgöngyölődik vagy minden természetes határon túl meghosszabbodik, »rendtelen görcsben« végződik…” – idézi Széplaky Gerda Gilles Deleuze leírását.[33] Időnként dark af, máskor zenköröket rajzol maga köré a szinte már cukizmussal is vádolható robotentitás.

Mindez emlékeztet egy Steiner-i gondolatra: ha a Hold-ember barátságos tárgyhoz közelít, belsejében színes kép villan fel, ha ellenséges, akkor sötét árny, de a kép nem másolat, hanem törvényszerű jel.[34] Valahogyan így váltogat Boruzs Boglárka is az utópia és disztópia pozitív-negatív előjelei között. A Saltpunk univerzumában ezek a jelek szóródnak szét, egy kétes jövő eszközeiként, amely már régóta a múltban álmodja magát előre.