A látható és a láthatatlan vizekről
Forrai Ferenc kiállítása

Tóth Eszter

Borító- és ikonkép:
Forrai Ferenc ╱ Vízvonal 15╱ 2025 ╱

Forrai Ferenc Vízvonal című sorozatát 2012 óta építi, amely a vonal fogalmával kapcsolatos konceptuális műegyüttesbe illeszkedik (például A vonal alatt, 2014, Vízvonal, 2019, 2022, 2023, A vonal, 2020). A művész számára az elmúlt években a vonal mint vizuális jel az idővel, az úttal és a hittel kapcsolatos személyes tapasztalatok szimbolikus eszközévé vált. A Kékre rátakar a fehér című kiállításon látható munkák a Vízvonal korábbi fázisainak műegyüttesei mellett új, a Várfok Galéria terébe tervezett művekkel egészülnek ki. 

A kiállítás címválasztása az erózióra utal, amely a természeti erők felszínformáló hatásainak vagy a nem megfelelő emberi tevékenységek következménye. Forrai formai kompozíciókkal ábrázolja azokat a jelenségeket, melyek során módosul a víz eredeti kontextusa. A hajtogatás, a tinta nyomai, az írógéppel írt betűkből kibomló szavak azokra a mesterséges beavatkozásokra utalnak, melyek során megváltozik a víz kiterjedése, mennyisége vagy minősége. Forrai szülővárosa, Szekszárd és Brüsszel közötti sajnálatos egybeesés világított rá számára arra, hogy a művi szabályozás gyakori probléma bolygónk több települése esetében is. A szekszárdi Séd patak nagy részét két szakaszban fedték le, a 70-es évek végén és a 90-es évek elején. A brüsszeli Senne folyó részeit jóval korábban, még az 1800-as években takarták le. Azokon a helyszíneken, ahol visszaadták a folyót a városoknak, beigazolódott, hogy a víz és az általuk létrejött zöldfolyosók jótékony hatására nagy szüksége van a környezetnek és az ott élőknek.

[1] Popovics Zoltán: A fák néznek engem” – A kései Merleau-Ponty természetfogalma, ELTE BTK Esztétika Tanszéke és az RCANE környezetesztétikai kutatócsoport ECHO – A civilizált természet című konferenciája, Budapest, 2024.

[2] Vö. Maurice Merleau-Ponty: A látható és a láthatatlan, Budapest, L’Harmattan, 2016.

Forrai ugyanakkor nemcsak az eróziós folyamatokat és az elbillent egyensúlyi állapotokat tárja fel. A művész célja, hogy a megmutatkozó redukción keresztül tudatosítható legyen a víz értéke és szerepe. Az átfedések és a vonalak a domborzatra és a víz alakító erejére egyaránt utalnak: a folyó folyamatos változására, a delta nagy, elterülő vízfelületére, az ártér változására, áradásra-apadásra. A látható és a láthatatlan vizek a tér, a kiterjedés és az idő koordinátái között feszülnek egymásnak és válnak eggyé. A víz teste a felszín felett látható, de nagy része a föld alatt különböző vízerekben, rétegekben, barlangokban létezik. Ezek a „láthatatlan vizek” ugyanúgy részét képezik a bolygónknak és az életterünknek.

Forrai Ferenc vízértelmezése Maurice Merleau-Ponty francia fenomenológus természetfogalmához hasonlatos. Merleau-Ponty szerint a természet „interszubjektív” és ugyanakkor „interobjektív” tapasztalat. A természet ebben a köztes, szubjektum és objektum oppozitorikus-hierarchikus viszonyát immáron nem ismerő, tempospaciális, kiazmatikus térben működik.[1] A víz elem általános létminőség, félúton a tér-idő lokalitások és az ideák között, egyfajta megtestesült princípium, aminek bárhol jelenjék is meg akár egy kicsiny darabkája, mindent átitat a környezetében a létezésnek csak rá jellemző stílusával.[2]

A kapcsolódások, ütközések, kölcsönhatások olvashatók le a képekről szimbolikus szinten, tisztán és egyértelműen. A tömörítés és a sűrítés tükröt tart a szemlélőnek, a jelzések visszafejtése során elmerülhet a víz kékjének különböző mintázataiban. Ezek olyan benyomásokat adnak, amely során a látvány költői nyelv elemeihez hasonlatos, és megteremti a kapcsolódást a verbalitás és a nonverbalitás között. Forrai önmaga és környezetének viszonyának megértését és megismerési folyamatát képes ily módon jelrendszerré alakítani.

„Létezik persze metrikus, ütemezett ritmus, mely a folyó partszegélyek közti folyására vagy egy bordázott tér formájára utal; de létezik a mérték nélküli ritmus is, mely az áramlás áradására utal, vagyis arra a módra, ahogyan egy áramlás szétömlik egy sima térben” – írja Deleuze és Guattari a Mille Plateaux-ban.[3]  Végső soron Forrai eljárása a víz ritmusának mindkét, Deleuze és Guattari által leírt, jelentését egyesíti. A ritmus ezek szerint az épp adódó, pillanatnyi, módosítható forma a szó szoros értelmében »bizonyos módon való folyást« jelenti.”[4]

Forrai Ferenc intertextuális és absztrakt munkáiban a képalkotás különböző területei sohasem különülnek el, kölcsönhatásuk termékenyítően erősíti egymást. A korábbi években vezette be művészetébe a fa alapú hordozókat, az új kiállítási anyagban már a beton is szerepel, mint az emberi beavatkozások megtestesítője. Finom gondolati feltáró munka ez, amelyben a szubsztantív elmélet és az ismeret kölcsönösen erősíti egymást: a kettő közötti gondolati mozgás új felismerések feldolgozására és a nézőpontok közötti átjárhatóságok keresésére sarkallják a művészt. A kiállítás rámutat arra, hogy napjainkra az ember és a bioszféra közötti oppozitorikus viszony tarthatatlanná válik. A természet Merleau-Ponty kifejezésével maga az „átjáró”, a „passzázs”.[5] A Vízvonal ennek a köteléknek az elvonatkoztatása, szimbolikus megfelelője és vizuális redukciója.

▬▬▬▬
Forrai Ferenc: Vízvonal – kékre rátakar a fehér
Várfok Galéria
2025 február 19. – március 29.