Alla prima
Beszélgetés Bánki Ákossal

Jankó Judit

Borítókép

Részlet Bánki Ákos UJJ-sorozatából ╱ 2022–2024 ╱ akril, vászon ╱ Fotó: Hegyháti Réka

JJ: Hogyan állsz neki egy képnek? Leteszed a vásznat a padlóra, vagy álló formátumban?

Bánki Ákos: Maga a mozdulatsor jobban elindul, ha szemben állok a vászonnal, de utána leteszem a földre, hogy ne folyjon el a forma. Ha eleve a földön van a vászon, az más fizikális jelenlét, máshogy mozgok, a gesztusok is különböző intenzitásúak. Legjobb, ha kereten van a kép, lehet mozgatni, nézni. Most még mindegyiken rengeteg réteg van, de sokkal kevesebből szeretném megoldani. Ezzel kísérletezem.

JJ: Meg kell szakítani a folyamatot? Előfordul, hogy elfáradsz, vagy az anyag fárad?

BÁ: Van, amikor a koncentrációm esik szét, de legtöbbször az anyag fárad el, a szín elkezd „összekoszolódni”, és már nem azt látom, amit szeretnék. Ilyenkor meg kell várni, hogy megszáradjon, le kell kaparni a tetejét, de ott már elindul valami műviség, nem lesz igaz az sem, amit addig összeraktam. Nem vagyok híve a rombolásnak az alkotás során, a lekaparást kudarcnak élem meg. Az utolsó rétegnek „alla primának” kell lennie, mert az fogja össze az egészet ennél a sorozatnál, még akkor is, ha több rétegben több kép van alatta. Előfordul, hogy jól sikerültnek tűnik, mégis, amikor másnap ránézek, nincs meg az energia, a gesztusrendszer szétesik formailag – na. az nem jó.

JJ: Hogy derül ki, mikor van kész egy kép?

BÁ: A felfokozott állapot után kilépek a kép teréből, de ezt az intenzív momentumot megelőzi egy hosszabb felkészülés, mondhatni egy performatív koreográfia, a valóság kizárása, így gyorsan el tudom dönteni, jó-e a kép vagy sem.

JJ: Aztán nem változik?

BÁ: Nem, vagy nagyon ritkán. Ha sokat hezitálok rajta, akkor tuti, hogy átfestem másnap, de van, amikor hagyni kell. Aztán ha nagyon idegesít, hogy nem jön ki belőle semmi, még akkor is nekimegyek, ha tudom, el fogom veszni egy jó eredménysor, visz a megállíthatatlan energia. A lényeg hogy a készítés során kapcsolatban kell maradnom a képpel, mert a megmagyarázhatatlan hiány űrjébe kell tölteni. A legfurcsább, amikor érzem, hogy nem megy, de mégsem tudom otthagyni. A legrosszabb pedig az, amikor túlmegyek rajta, mert elszalasztottam a pillanatot, amikor kész, amikor le kellett volna állni, úgy kellett volna hagyni. Nehéz mindig figyelni a belső kontrollt, mert itt nincs más, aki szólna, hogy ez már jó, állj le.

JJ: Szemléletes, amit mondasz, jól kell meglátni a pillanatot, amikor megvan a kép, és minden összeáll. Ehhez van segítséged? A kérdés arra vonatkozik, hogy lenne-e szükséged kurátorra. Egyáltalán, tud-e segíteni bárki egy művésznek? Vagy az alkotói folyamatban végig egyedül vagy, egyedül kell végigkínlódni és észrevenni a pillanatot?

BÁ: Egyetlenegy dologra vágyom régóta: hogy egyszer egy sorozatom annyira sikeres legyen, hogy egy kurátor azt mondja, még tíz kell belőle. Úgy nőttem fel, hogy folyton azt hallottam, mindig újat kell csinálni. De azt sosem kérdezte meg senki, miért festem ezeket a képeket, mi az a gesztusrendszer, amivel dolgozom. Önmagadnak meg, ha meg is fogalmazod, még ha nehezen is verbalizálod, jön egy pont, hogy egy adott eredménysor után minek folytasd, és így mész tovább, engeded hogy egy új irányt hamarabb elkezdj vizsgálni, mielőtt kiérlelted volna egy adott problémakörre a válaszaidat. Egymásra épülő, egymásba folyó sorozataim vannak, sok kiállításom ezekből a sorozatokból mutatott meg állomásokat, ezért sokszor kaptam azt a kritikát, hogy nem mutatok újat. Mégis, amikor végignézem az elmúlt húsz év munkáiból készült könyveimet, néha azt érzem, hogy milyen kár, hogy nem festettem ebből vagy abból a sorozatból még tízet. Folyton változó problémakörökben gondolkodom, a sorozatok folytatódnak, de kisebb-nagyobb szünetekkel.

JJ: Ugorjunk vissza a dolgok elejére! Hogyan lettél festőművész? Miért pont ez érdekelt?

BÁ: Kazincbarcika, lakótelep, szakmunkás apa, bolti eladó anya – innen indultam. Bár jó tanuló voltam, az általános iskolától kezdve mindig automatikusan a C osztályba kerültem. Az A volt az elit, B a fél elit, a C az alja. Ez az egész felosztás egy társadalmi igazságtalanság, de én vagyok rá az élő példa, hogy a C osztályból is lehet karriert építeni. Pedig úgy tűnt, csak az A-ból lehet lecsúszni, visszafele nincs járat, és amikor ezt átláttam, sok neheztelés keletkezett bennem.
Balhés kamaszkorom volt, feszegettem a határaimat, apámmal folyamatos konfliktusban álltam – már amikor itthon volt, mert azokban az években külföldön dolgozott. Kirúgtak a gimnáziumból egy tokaji osztálykirándulásos balhé miatt, az osztályfőnököm, akiben bíztam, nem állt ki mellettem. Általában sem segített senki, merre induljak, hol lehet továbbtanulni. Magamnak kellett kitalálnom az utat, 13 éves koromtól jártam egy elég jó rajzszakkörbe Kazinbarcikán, ami főleg az Iparművészeti Tanárképző Főiskolára készítette fel a növendékeket. Szerettem rajzolni, festeni és mindenképpen ki akartam abból a közegből szakadni. Arra számítottam, hogy elsőre úgysem vesznek fel senkit a Képzőművészeti Egyetemre, ezért egyáltalán nem voltam görcsös a felvételin. Molnár Sándor felvett, és persze az első órán azzal kezdte, hogy ide azok kerültek, akik másoknak nem kellenek. Na, gondoltam, megint egy C osztály.

JJ: Hogyan alakult aztán a kapcsolatotok, hiszen dokumentumfilmet is készítettél a munkásságáról később?

BÁ: Nagyon fura kapcsolat volt a miénk. Megértéséhez el kell mesélnem egy másik szálat. 18 éves voltam, épp elkezdődött a tanév, és a második órán Molnár átadott nekem egy cetlit, rajta egy telefonszám és egy név, Lossonczy Tamás. Segédet keres, mondta, hívjam fel. Fogalmam sem volt róla, kicsoda Lossonczy Tamás, nem tanultunk róla művészettörténet órán. Kicsit húzódoztam ettől a segéd státusztól, de elterjedt a híre a cetlinek, és az idősebbek megkörnyékeztek este a kocsmában, hogy pár sörért megveszik a telefonszámot.
Aztán felhívtam, és a segédje lettem. Heti egyszer-kétszer-háromszor segítettem neki előkészíteni, megfesteni az alapokat, kikeverni a színeket, és közben beszélgettünk. Minden alkalommal vinnem kellett neki rossz műveket. Egyszer vittem egy grafikát. Kis csönd után azt mondta: erről nem tudunk beszélgetni, ez jó. Olyat ne hozzon ide, amiről nem tudunk beszélgetni.

Felszabadító volt, hogy nem a jót kell definiálni, hanem el kell menni a rossz felé. De mi a rossz? Lossonczy egy ponton túl elkezdte telefonon hívogatni Molnárt, aki ezt megelégelte, és egyszer az osztály előtt azt mondta nekem: „Döntse el az előadás végére, hogy engem választ vagy a Lossonczyt!” A döntés nem volt bonyolult. Pont azelőtt pár hónappal mondta Molnár, hogy hasonló helyzetben az az elve, hogy mindig az idősebbtől kell tanulni, mert annak több tapasztalata van. Az óra végén közöltem, hogy Lossonczyt választom. Molnár talán megbántódott, külön műterembe tett át másodmagammal, és egy évig nem szólt hozzám. Az év végi kipakolás előtt bejött és leteremtett. De hozzászoktam, hogy csak a rossz képeket lehet jól megkritizálni.

Furcsa helyzetbe kerültem a főiskolán, mert azok a tanárok, akik nem szerették Molnárt, a tanítványait epigonoknak tartották. Engem viszont kivételnek tekintettek emiatt, pedig valójában éppen azt próbáltam csinálni, amit Molnár tanított – már amit megértettem belőle. Lossonczyt is el kellett hagynom három év után, mert rájöttem, nagyon „lossonczys” képeket festek. Nem tudtam máshogy gondolkodni. Valójában működött is, amit mondott nekem, de az mégiscsak az ő igazsága volt. Egy nap odamentem hozzá és azt mondtam: „Ne haragudj, Tamás, de nem szeretnék többet jönni.” Azt hittem, hogy drámai nagyjelenet következik, elmondja mekkorát csalódott bennem, de nem ez történt. Azt válaszolta: „Megértem. Ugye, nem akar kis Lossonczy lenni?” Ő is látta. Ezt követően haláláig kapcsolatban voltunk, de találkozásaink intenzitása átalakult.

JJ: Mi jött utána?

BÁ: Egy év külön mindenkitől. A diplomázásom évében Molnárt nyugdíjazták, Drozdik Orsolya vette át négy diplomázó hallgatóját. Drozdik nyitott és felkészült tanár volt, de a diplomavédésünk idején éppen visszament Amerikába. Nem volt, aki kiálljon mellettünk, mindenki egy-két jeggyel rosszabbat kapott, mint amit érdemelt volna. Hazamentem és írtam neki egy négyoldalas levelet, hogy cserbenhagyott minket. Évekkel később mesélte, hogy bár jogosnak érezte, nagyon fájt neki ez a dühös levél.

JJ: Sokszor elönt a düh, és meg is mondod szűrő nélkül, amit gondolsz?

BÁ: Igen, ez egy rossz tulajdonságom.

JJ: Okozott ez neked kárt?

BÁ: Rengetegszer, de nem tudok vele mit csinálni.

JJ: Megjelenik a düh a képeken is?

BÁ: Ott nem a düh jelenik meg, hanem az energia, amit kiválthat harag vagy szenvedély is. A szenvedélyt tudom kezelni, például úgy, hogy kiadom magamból, elmondom vagy beleteszem a képbe.
Érdekes volt „molnárosnak” lenni, mert sosem merték Molnár Sándort szemtől szembe bántani, talán tartottak is tőle, de a diákjaival rendre kiszúrtak – pályázatokon például. Én viszont nem törődtem a tanácsokkal, hogy ne adjam be, mert úgysem nyerhetek. Beadtam, majd összefutottam Molnárral a folyosón, aki elmondta, hogy most bírálják el a pályázatokat. Mondtam neki: „Nem baj, mester, úgyse nyertem!” – és mentem tovább. Aztán a legnagyobb meglepetésemre mehettem Londonba Erasmussal, és három hónapig mindent úgy csináltam, ahogy Molnár mondta. Elmesélte az élményeit, hogy ő mit csinált Párizsban, és gondoltam, ez nekem is megfelelő terv Londonra. Három hónapon keresztül minden nap minimum egy múzeum, de inkább több. Tanulmányoztam, másoltam, rajzoltam Rubenst, majd átmentem Rembrandtot nézni, a Zsidó menyasszonyt és sok minden mást is persze.

JJ: Az alkotói pályád mellett mindig benne voltál valami közösségépítésben, helyszínlétrehozásban. Mi hajt?

BÁ: Amikor nem vettek fel az FKSE-be, kicsit megsértődtem, de hiányzott az is, hogy nem találkozom a haverokkal, és nem látom, ők hol tartanak. Elhatároztam, csinálok akkor én egy helyet, így teremtettük meg a mű-Vész pincét. Másfél évig ment, kéthetente kiállítás, irdatlan pörgés… én egyébként is szeretek csapatban gondolkodni.

JJ: Pedig mintha nem lennének itthon művészcsoportok.

BÁ: De vannak, csak időről időre törvényszerűen szétesnek. Ezt nem kell sajnálni, mert ez az élet rendje. A tagok elkezdenek máshogyan gondolkodni, az élet mindenkit másfelé visz, jönnek az egyéni érdekek. Az egyik sikeresebb lesz, rá jobban odafigyelnek, akkor már nem tudja a csoportdinamikát vinni, hanem a saját dinamikájára kezd el figyelni. Egy csoport története 3-4 év, de ettől még nagyon is kellenek.

JJ: Kívülről nézve úgy tűnik, a te generációd nagyban különbözik az utána jövőktől, akik az Instagramon kezdtek tájékozódni és kapcsolatokat építeni. Te hogy látod ezt és a social média szerepét?

BÁ: Egyéniségnek kell lenni, és egy konzekvens úton kell járni, bármelyik generációba tartozol. Nekünk azt mondták, hogy egyetem után jön a vákuum, és ha az első öt évet túléled, akkor majd beszélgetünk veled. A maiak azt tapasztalják, ha az egyetem öt éve alatt nem áll veled szóba valaki, akkor nem is fog. Agresszívak és csalódottak a mai fiatalok, ha például a Resident Artban kirakjuk a képeiket, és nem adunk el. Úgy érzik, nincs idejük arra várni, hogy felfedezzék őket, nyilván nehéz 20-30 évesen abban reménykedni, hogy majd 80 évesen felfedezik az embert, mint Reigl Juditot, Bak Imrét vagy Maurer Dórát, akiket a végén kapott el a legnagyobb siker.

JJ: Már megkérdeztem, miért csinálod a közösség- és platformépítést, most azt kérdezem, mi hajt a művészetben? Mit keresel?

BÁ: Szabadságvágy hajt. A fizikális szabadság és a kép szabadságának együttes szintézisét keresem. Szabadságvágy abban az értelemben is, hogy valahonnan kitörj: keresem ennek az útját, és azokat a festészeti munkamódszereket, amik a saját, egyéni bezártságból felszabadítanak. Ehhez kerestem formarendszert. Nekem ez jött alkatilag, hogy nemcsak én áramlok, hanem az anyag is áramlik a felületen, amin dolgozom. Mindig is áramlott, csorgott. Ez a formarendszer tetszik, ez beszél helyettem, van egy üzenete, amivel jól tudok kommunikálni – szerintem. Mások más formarendszerben tudnak magukból valamit kommunikálni, hiszen a művészettel átadsz valamit magadból. Most az éreztem, hogy az ujjaim a legjobb közvetítők, ezért kezdtem el az UJJ-képek sorozatot két éve. Kezdjük elveszíteni a fizikálissal való kapcsolatunkat – a kép és az alkotó közti fizikai kapcsolódást. Most az ujjaimon keresztül ezt megteremtem, s azon is gondolkozom, hogy újrakezdem az ecsettel való festést, amit pedig mindig ki akartam iktatni, hogy ne a közvetítő eszköz fogja le az energiát. Úgy éreztem, szükségem van a fizikai kontaktusra az anyaggal, ami mostanra sűrű, zsíros. Régen sosem használtam ennyi anyagot, mert betalált Lossonczynak az a mondata, hogy „Kevés anyag, sok szellem.”

De néha nem a szellem dolgozik a képek születése közben, hanem egy ösztön, egy energiaáramlás, ami több teret enged a dionüszoszi attitűdnek. Ám a legvégén minden képen kell ott lennie valaminek, ami megállítja, és teret ad a racionális énnek. Ez az, amit Nietzsche leírt a kettősségről: amikor hátralépsz, az egyik éned megpróbálja megnézni, hogy a másik mit csinált, és egy pillanat alatt eldöntöd, jó-e vagy sem. A jó kép nem hazudik.

▬▬▬▬
K.A.S. Galéria
2024. június 11. – július 22.