Átfedések
Knyihár Bence kiállítása

Tóth Eszter

Borítókép: Knyihár Bence: Cím nélkül ╱ részlet ╱ 2023╱ Átfedések╱ ARTUS Kapcsolótér ╱ 1116 Budapest, Sztregova utca 1. ╱ 2023. május 31. – június 15. ╱ Fotó a művész jóvoltából

Knyihár az Artus Stúdió tagjaként 2016 óta az Artus gyárépületből átalakított műtermeinek egyikében dolgozik. Az így rendelkezésre álló monumentális tér adta lehetőségek összhangban állnak festészeti törekvéseivel. Ehhez az attitűdhöz szervesen kapcsolódik, hogy néhány esetben elhagyja a feszített vásznat. A vászon önmagával azonos, a mű hangsúlyos részét képezi. Ez a munkamódszer Knyihár művészetében újfajta gondolkodásmódot indított el a festés folyamata és a vászonhasználat viszonylatában.

Knyihár Bence legújabb, minimalista festményeit lényegi elemekre – színekre, ecsetvonásokra, vászonra – redukálja, ritmikus vonalakat és perforációkat ábrázol performatív gesztusokkal. Szemléletmódja a Pittura Analitica irányzathoz kapcsolódik: a festészet önmaga vizsgálatának tárgyává válik elhagyva azt a referencialitást, amely (a figuratív festészetben) a valósághoz, (az absztrakt festészetben) az expresszivitáshoz és (a konceptuális művészetben) a mögöttes jelentéshez köti. A Pittura–Pittura (festészet-festészet) kifejezés funkcionálisan hangsúlyozza ennek a gondolkodásnak a lényegét.

A Compono című sorozat a képrétegek, matériák, felületek, formák és színek között fennálló különböző érintkezéseket és egymáshoz való kapcsolásaikat fedi fel: összeéréseket, átfedéseket, távolodásokat, elválásokat és újraközeledéseket. A felületek és formák között létrejön egy köztes tér, mely a képi elemek keletkezését láttatja. Az Orchids című műveken Knyihár titokzatos kétértelműséget hoz létre az orchideák elegáns szépsége és belső egyszerűsége, valamint szokatlan nagysága és színe között.

Knyihár művészetében a vászon a műalkotás szerves része, melynek anyagi és térbeli tulajdonságai kerülnek előtérbe. A kortárs művészetben a vászon a képalkotási módszereket kitágítva jelenik meg, átlépve a festészet, a plasztika és a térformálás közötti határokat. Nagyobb hangsúly került a vászon adottságaira, az önálló kifejezőeszközzé vált, melynek gondolati és térbeli lehetőségei kiterjeszthetők. Erre talán a legjobb példák Franz Erhard Walther érzékszervekre is ható, emberközelséget, dialógust és befogadói részvételt igénylő alkotásai. Meghatározó művészetében a testi érzékelés fontossága, ahogyan egy anyag hat a testre és azáltal milyen érzéseket, tapasztalatokat vált ki. Fontos szerepet játszik, hogy az alkotók művészi céljaikat a vászon anyagainak adottságaival érik el. A betűrt, hajtogatott, feszítetlen anyagok tehát kiindulópontként szolgálnak a vászon értelmezésének szélesítésében.

Knyihár Overlock című sorozatának varrott papír- és vászonképein a hajtogatást a varrással kombinálja. Mindkettő momentum erőteljesen kötődik a kéz munkájához. A készítés folyamata erőteljesen domborodik ki ezeken a képeken, ugyanis a varrógép szálai ráirányítják a figyelmünket a varrott vonalakra. Így az elkészült mű a folyamattal egyidejűleg bontakozik ki. Ezekben a művekben Knyihár elindít egy műveletet, amelyhez az eszközöket maximálisan előkészítette, majd bekapcsolja a varrógépet, és a lehető legnagyobb koncentrációban és intenzitással ügyel ennek a nyomként lezajló folyamatnak a dokumentálására, láthatóvá tételére. A művek spontán lenyomatai egy adott pillanatnak, egy konkrét szituációnak, amely csak egyszer történik meg. A minimal art irányába elmozduló, szeriális alkotások és folyamatművek egyúttal utalnak a sík térbefordíthatóságának lehetőségeire is. Az Offset című munkán a vászon szövete is láthatóvá válik, a szín behatol a vászon rostjaiba, és egyetlen tárgyban egyesül vele.  

Knyihár Bence a műveit egyfajta megismerési eljárásként fogja fel, mely az emberi észlelés töredékeinek elérhetőségére is rámutat. A festészet gyökereinek keresése közben született alkotásainak materialitása egyszerre szimbóluma és metaforája a fizikai anyagnak és a gondosan ellenőrzött gesztusnak. Egy olyan történés vagy esemény, amelyen belül a művész – az egyén pozícióján túlmutatva – mutatkozik meg a festménycsíkok végzetes találkozásában kicsapódva, a vászon felületén összegződve. A történetek és teóriák terhétől mentesült mű így a belső jelenlét tudatosítására készteti a művészt és a nézőt egyaránt.