Az ipari anyagok pacsizása a 90-es évek vizualitásával
avagy Dóczi Attila párhuzamos univerzumai

Dóczi Attila: Trophy Traditional III | 2020 | papír, akril, gumi, fém, spray | 50x70x50cm | Fotó: Zaklajda Dániel
A mostani beszélgetésünk apropója a nemrégiben a Nagyházi Contemporary-ban nyílt Fragments of Eternity című kiállításod és az ezzel párhuzamosan az ART MOMENTS keretein belül a Hybrid Art Space-ban megtekinthető Premium Trash című anyagod. (Az interjú megjelenésének időpontjában az utóbbi tárlat már nem tart nyitva. — a szer. megjegyzése) A két kiállítást érdemes egyként kezelni, hiszen mindkettő az elmúlt három év munkáját mutatja be.
Ahogy néztem a műveket, azon gondolkodtam, hogy milyen érdekes, hogy Keresztesi Boti, Bernáth Dani, Bagi Attila is ugyanúgy a Bukta-osztályba járt, ahogy te is, de mindannyian teljesen máshogy közelítetek a festészet médiumához. Mégis, valahogy egy-egy apróság összeköt titeket, Botival a popkulturális utalások, Attossznál és Daninál pedig ugyanúgy megjelennek a tépéshez hasonló gesztusok, mint nálad, csak teljesen más formában.
Hogyan gondolsz vissza az egyetemi éveidre?
Dóczi Attila: Nagyon pozitív és inspiráló időszak volt az életemben, ami egyszerre volt egy komoly tanulási folyamat és felhőtlen szórakozás. Nemcsak az általad említett srácokkal, de az osztály nagy részével is együtt mozogtunk, jól ismertük egymást, és ez azt eredményezte, hogy leginkább egymástól tanultunk, mintsem a tanárainktól. Bár az ország különböző pontjáról érkeztünk az egyetemre, mindannyian a 80-as, 90-es évek szülöttei vagyunk, ezáltal összehoztak minket a gyerekkorunk meghatározó élményei. A közös szubkultúra, a street art vagy graffiti iránti rajongás mindenkiben benne volt. Gyakran naphosszat paintportrékat rajzoltunk egymásról, vagy Mortal Combatot nyomtuk az osztály ősrégi PC-jén. Volt például egy Black Bookunk, ami a műteremben kézről kézre járt. Miután ezt meguntuk, betettünk egy kis Bonobót vagy Four Tetet és elkezdtük kenni a festéket. Aztán másnap nekiálltunk újra, napjaink ismétlődő folyamattá váltak. Az öt év alatt, míg a képzőre jártunk, többször véltünk felfedezni hasonlóságot munkáinkban, habár mindenki picit máshogy közelítette meg a témát. A hasonlóság nem is csoda, hiszen egy műteremben dolgoztunk, és munkáink, gondolkodásunk hatottak egymásra. Persze voltak hírhedt „buktás” bulik is Gazsi Rap Show-val csütörtökönként, pénteken pedig „kilét” és festés volt az állandó program. A lazaság és látszólagos szétesettség ellenére nagyon sokat dolgoztunk, fejlődtünk.

Dóczi Attila

Dóczi Attila: Trophy Burn | 2019 | hungarocell, plakát, akril, spray, műanyag, fém, led | 160x210cm | Fotó: Zaklajda Dániel
Mi volt a legnagyobb tanulsága annak az időszaknak számodra?
DA: Megtapasztaltam, hogy a művészetben „mindent szabad”, nincsenek határok, és ez a szellemiség máig visszaköszön a munkáimban is – talán ez ad nekik folyamatos frissességet. Annak ellenére, hogy nagyon sokat dolgoztam, rá kellett jönnöm, hogy a munkák mögöttes tartalma mennyire fontos egy műalkotás létrehozásnál, és ezért a mennyiség sosem válthatja fel a minőséget. Ezért a fejemben kavargó nagy fokú ötlethalmazt redukálni kell azokra a gondolatokra, amelyek tényleg érdemesek a megvalósításra. Erre nagyon jó időszak volt a féléves Erasmus Milánóban, ahol sokkal jobban el tudtam mélyülni a munkában, mint itthon a nyüzsgő műteremben.
Először beszéljünk az általad felhasznált anyagokról. Elsősorban óriásplakát-maradékokból, hungarocellből állnak a műveid, de visszatérő elem a fémlánc, a gyorskötöző és a különböző műanyagok. A különféle ipari, sokszor hulladékanyagok használata egyfajta reneszánszát éli az elmúlt években a hazai művészek között. Te hogy kerültél kapcsolatba ezekkel az anyagokkal?
DA: Középiskolai tanulmányaimat építőipari iskolában kezdtem, ahol hamar megismertem ezeket az anyagokat és eszközöket, mivel falazást, vakolást, burkolást, tapétázást és ácsmunkákat is tanultunk. Ekkor azonban még nem is gondoltam, hogy az építőipari anyagokat valaha a képzőművészetben is fel fogom használni. A formába öntött, lézervágott hungarocell tűéles lírai szépsége és a többi tömeggyártott anyag csak később fogott meg igazán. A gyorskötőzők idővel beépültek a munkáimba, melyek egyfajta védelmi funkciót látnak el: „tüskéikkel” védik a műtárgyat az idegen kezektől, a fémlánc pedig ridegségével a munkák mozdulatlanságát szimbolizálja. Nyaranként folyamatosan újítottuk a családi házunkat, így sok olyan „ipari hulladék” a közelembe került, melyeket később felhasználtam a munkáimhoz. Idővel oda jutottam, hogy már pénzt is adtam vidéki vásárokban a különféle „trashtárgyakért” és nippekért, vagy papírgyűjtéseken kértem el az óriásplakátok darabjait. Ezeknek a nosztalgikusan giccses bája és az ipari anyagok kombinációja jól működött együt,t és kiegészítették egymást: az évek alatt szép lassan a szimpla táblaképet felváltotta a munkák installatív jellege. Ennek a változásnak a folyamatáról és lehetőségeiről sokat beszélgettem a NACO (Nagyházi Contemporary) kurátorával, Danka Zsófiával a Fragments of Eternity kiállítás kapcsán, aki nagy segítségemre volt, hogy az átadni kívánt mondanivalót miként tudom a legjobban prezentálni a befogadók felé.

Dóczi Attila: Fragments of Eternity | Nagyházi Contemporary | enteriőr | Fotó: Leskó Tamás

Dóczi Attila: Fragments of Eternity | Nagyházi Contemporary | enteriőr | Fotó: Leskó Tamás

Dóczi Attila: Fragments of Eternity | Nagyházi Contemporary | enteriőr | Fotó: Leskó Tamás
Tayler Patrick írt egy szép lírai szöveget, amelyben főleg a munkáid kapitalizmuskritikai jellegét emeli ki. Ez kétségtelenül erősen áthatja a képeket, számomra mégis elsősorban a 90-es évek vizualitásának kritikájáról szól ez az anyag. Az egész olyan, mintha felnőtt fejjel, igazi szeretettel, mégis fanyar iróniával vetnél számot az Y generáció gyerekkoráról, amelyet a Bruce Willis, Sylvester Stallone és Jean-Claude Van Damme fémjelezte akciófilmek és a 70-es és 80-as évek amerikai tévésorozatai jellemeztek. Hogy viszonyulsz a 90-es évek popkultúrájához?
DA: Patrick valóban sokmindenben rátapintott a lényegre a munkákkal kapcsolatban, és ahogy te is mondod, a kapitalizmus kritikája mellett jelen van a 90-es évek keserédes nosztalgiája. Amikor valaki Knight Rideren és Baywatchon nevelkedik természetes jelenség, hogy rajong ezért az időszakért. Persze az sem elhanyagolható, ha gyerekként az egyetlen VHS-kazettám a Szépség és a szörnyeteg volt. Ezekből a vizuális tartalmakból is sokat tanultam arról, hogy mi fán terem a szeretet, az agresszió, az akció, a fényűzés, a csapatszellem, a tisztelet, a gonosz és a szerelem. A többi életbölcsességre meg ott volt a Cartoon Network. Sok pozitív és negatív dolog ért a gyerekkoromban, ezért még hatványozottabban éltem meg a jó dolgokat: ilyen volt például a 98-as foci vb, egy Turbo rágó íze a számban, Eminem első lemeze vagy az a szinte már katartikus élmény, mikor a tékából kivettem a Transformers kazit, miután elcseréltem egy metál Jordant Rodmanre. Ennek az évtizednek a meghatározó élményei, színei és a korszellem szabadsága kúszik bele abba az elképzelt utópiába, melyet a nézők elé tárok.

Dóczi Attila: Future Fux with tattoed 02 | 2019 | farost, hungarocell, fém, műanyag, akril, spray 45x160cm | Fotó: Zaklajda Dániel
Erről a témáról egyből Vass Norbert Indiáncseresznye című novellás kötette jut eszembe, amely egy magyar kisvárost és környékét mutatja be a 90-es években néhány kis tini szemszögéből. A Prémium Trash kísérőszövegében ipari trófeaként vagy imáért kívánkozó szentélyként hivatkozol a képekre, amelyek kaput képeznek a valóság és az általad elképzelt párhuzamos valóság között. A groteszk szakralitás érzékelhető a művekben, amire rá is játszol az installálásnál. Hogy néz ki az általad elképzelt párhuzamos valóság?
DA: Ezt a világot egyelőre ketté kell osztani. Van egy párhuzamos univerzum és egy utópisztikus vagy disztópikus világ. Míg az egyik nagyon negatívan, mégis sokszor szarkasztikus humorral láttatja a nem túl távoli jövőt, addig a másikban inkább korunk valóságának problémáira (is) reflektálok. Azonban összeköti őket az a tény, hogy mindkét jövőképben jelen van a szakralitás, de emberek nélkül, egy gépek uralta atmoszférában manifesztálódik. A tépések által keltett repedések sötétek, feketék, sejtetve a másik, szorongó világ képét.
Ezzel a két kiállítással lényegében összefoglaltad a diploma utáni munkáidat. Mi a következő lépés? Hogyan szeretnéd folytatni ezt izgalmas ipari, pop és trash ihlette vizuális világot?
DA: Ennek az elképzelt világnak eddig csak egy szeletét és apró darabjait ismerhették meg a nézők, a jövőben szeretném kitágítani ezt a teret, és belehelyezni őket a képzeletem kivetített valóságába. Szeretném úgy megmutatni a világot, mintha a néző egy planetárium székén csücsülne, és körülötte életre kelne egy párhuzamos világ. A NACO-nak köszönhetően ráléphettem egy útra, és bízom benne, hogy a jövőben lehetőségem lesz számos utazást szervezni a koponyám körül.

Dóczi Attila: Artificial Genetics | 2020 | plakát, akril, tempera, műanyag, fa, fém, hungarocell, gumi | 300x200cm | Fotó: Zaklajda Dániel

Dóczi Attila: Powerformat no 4 | 2018 | papír, akril, tempera, spray | 160cx160cm | Fotó: Zaklajda Dániel
DÓCZI Attila: Premium Trash
HYBRID ART SPACE
2020. október 12–18.
DÓCZI Attila: Fragments of Eternity
NAGYHÁZI CONTEMPORARY
2020. október 9–30.