Belülről mindenki rózsaszín
Csekő Andrea és Kun Fruzsina kiállítása

Kaszás Konrád

Csekő képi világa, egy adott geometriai elemre, a négyszög variábilis halmozására épül. A forma végletekig hatoló sokszorozása, mellyel egy új komplex képi elemet duzzaszt vásznai felületére. Olykor rész-egész képei, kompozíciói lefutnak a felületekről, más esetben pedig a hordozó általi formába zsúfolja azokat. Kun munkái olyan lenyomatokat képeznek, melyeket a jelen világunkból kiemelve absztrahál, és új értelmezésekkel halmoz el. Egymásra fonódott indának vagy szőrszálnak megfeleltethető vonalvezetéssel keretezi íves, csúcsosodó, frontálisan a képtér közepén elhelyezett, hegyesedő formáit. A képi terek felhasításával, a háttér előtérbe emelésével vagy pont fordítva, az előtér háttérbe küldésével optikai érzékelésünket teszik próbára az alkotók. A megalkotott kompozíció tudatos zavarba hozása által nem kizárólag a térbeli érzékelésünkből zökkentenek ki, hanem a szín magában való befogadásából is. A felület lágysága elengedhetetlen, hisz mind a két művész pontosan kezelt képi felülettel rendelkezik. Míg Csekő az egymásba mosott, festett rétegek hártyaszerű képét láttatja, addig Kun a lazúros vagy fedő tulajdonságú felületek pontosan megfogalmazott rendszerét alkalmazza.

Az anyagi vagy testi megfeleltetés eddig tapasztalt tudásunk hozadéka, hisz Kun formái a világunkból leképzett jellegzetes alakzatok torzított megfelelőjével operál. Ezzel ellentétben Csekő egy nem evilági formarendszert jelentet meg, melynek éteri kompozíciói jobban megengedik az absztrakt gondolkodás alkalmazását. Mi a kép része, meddig tart a festett kompozíció? Ezzel a kérdéssel fordulhatnánk a művészekhez, mert munkáikban erős utalást tesznek a festészeten túli térre, a festett kép értelmezésének fizikális és elméleti nézőpontjaira. Először a „két kép, egy kép” kérdése, amellyel két táblában, mégis egy képi egységben fogalmaznak az alkotók. Csekő rózsaszín sejtjei, melyek kék felületben úsznak, két azonos méretű hordozón jelennek meg. Egyik a másikból következik, a két kép közötti üres tér mégis a munka teljes részét képezi, amellyel az észlelésünknek szélesebb tartományára fókuszál.

Ezzel ellentétben Kun is alkalmazza a kéttáblás installálási elvet, viszont nála a munkák egymáshoz érintkezése jelenik meg. A táblák külön életűek, még is ugyanannak a kompozíciónak a továbbterjedését figyelhetjük meg rajtuk. A forma továbbcsúsztatása téren és időn keresztül. A hiányzó képi tér beemelése nem csak ilyen formában jelenik meg. Csekő nem kizárólag a képen kívüli üres térre reagál, hanem a festménybe is beemeli ezt a fogalmat. Felületéből kimetszett üres lyuk, amely a kompozíció középpontjában vákuumként folyatja magába a festményen megjelenő kompozíciót. Ezáltal a kép közepe egy üres, az installált fal színével megegyező, fehér, tiszta kaput tár ki a néző felé, amely egyszerre kérdez rá a festmény tradicionális értelmezésének az újragondolására, illetve a kompozíció nem ebben a térben való kicsúcsosodására. A tér vagy a kompozíció eltolása Kun keretezett, üveg mögött lévő munkáiban is jelentős szerepet tölt be. A mandorlaalakzat sokszorozása, egymásra helyezése, megtartva a felületek közötti légüres teret. Szögekkel egymáshoz erősített, vékony, áttetsző, zsírpapír hatású munka, amely a keretezés miatt zárt rendszert alkot, mégis jól elváló rétegek játékát reprezentálja.

Ezek a megismeréscentrikus alkotások megnyitják az általános értelmezési szféránkat, ezáltal a legkülönfélébb asszociációs vagy emlékezésközpontú figyelmet éreztetik a befogadóban. Minimális gesztusokból konstruált kompozíciók, melyek intuitív és szándékos elemek közös kapcsolatán alapulnak. Az éles, mégis puhított geometriai alakzat vagy az ornamentikával felvértezett, természetből kiemelt formai kapcsolatok egyidejű reprezentálása. Ez a két paradoxikus képi építkezés, amennyire ellentétes vizuális egyezést hordoz, a jelen kiállítás keretein belül olyan képi kölcsönhatást tud kiváltani a munkákból, amelyekben folytonos párbeszéd generálódhat a térben megjelenő alkotások között. A szubjektum és az objektum közötti párbeszéd folyamatos kommunikálásban van, így a befogadók nemcsak a közösen létrehozott egységben veszhet el, hanem, kisajátítva, egy-egy alkotásban is.

A kiállítás címe – Belülről mindenki rózsaszín – nem teljesen elvont. Materiális, emberközpontú, anyagi érzetet fogantathat az emberben, amikor a tárlat címével találkozik. Ennek ellenére a kiállított munkák, meglátásom szerint, egy olyan vizuális kölcsönhatásba kerültek, melyben az evilági észleléseink feloldódtak. Érzékelésünk felerősödését jelentette, hogy a munkák színtartománya olyan agresszívnak ható, mégis testetlen színekből tevődik össze, mint a vörös vagy a rózsaszín. A vörös erőszakos, ősi érzete és a rózsaszín súlytalan, lebegő hatása összeadódik. Testünk belseje sötét, fénytelen. A színe megismerése olyan fizikális tett következménye, amellyel a külső, védelmező bőrt felhasítjuk vagy műtéti beavatkozás során felnyitják, így láthatóvá válik az addig a külvilág elől rejtett komplex rendszer. Az emberi testbe való ilyen szintű behatolás után megjelennek az addig nem tapasztalt színtartományok és összetett belsőségeink nonfiguratív kapcsolatai.

A cím absztrakt értelmezésén keresztül egy olyan fogalmi, és ábrázolható kijelentéshez jutunk el, melyben nem a fizikális, hanem a szellemi megfeleltetéshez tudunk kapcsolódni. A két művész mégis milyen közös kapcsolódási pontokkal rendelkezik? A láthatatlan elemek láttatása és a szemünk előtt lévő formai rendszerek elfedése, világunk leképezés és a fizikális terünkön kívüli formák tudatos reprezentálása lehet az átfedés. Az alkotók, még ha más forrásból is táplálkoznak, a létrehozott tárggyal sajátos nézőpontot tudnak felállítani.

The Space Budapest
2024. október. 10. – november 15.