Egy csepp aranykor Miszlán
Szubjektív beszámoló a Miszla Art művésztelepről

Uszkay Tekla

Borítókép: Esse Bánki Ákos: Fényrajzolat I.-II.

Ikonkép: Erőss István: Fegyverek közt hallgatnak a múzsák

Elindul a hét. Ilyenkor adja a helyzet, hogy új szerepben kapjanak helyet a régiek, néhány nap után lassan kirajzolódnak a karakterek, egymáshoz idomulnak, kialakul, ki hol dolgozik, hová ül, mit hallgat, milyen témákban forog. Lassanként a kötetlenebb programok és főleg a bemutatkozó prezik után elindulnak a szakmai kérdések, problémafelvetések, feloldódik a távolság. A művésztelep lelke a közösség.

A második napon ellátogatunk Murgára. A falu lélekszáma alig 40 fő, leginkább egy skanzenre emlékeztet, evangélikus templomát a közösség összefogásának köszönhetően tavaly felújították. Vezetőnk a Budapestről ide költözött keramikusművész, Ágoston-Papp Mónika. A borkóstoló idén is fix program, hiszen a szekszárdi vidék pincészeteit érdemes felfedezni. Esténként a bemutatkozó előadások jelentenek támpontot az időbeosztásban, emellett mindenki kialakítja a saját munkaritmusát, időnként egy-egy anyagbeszerző körútra indulunk, ha épp másnak sincs az, ami nekünk kellene. Nagy kincs hét nap, amikor tényleg nincs más, csak, hogy megcsináld, amit kitaláltál, amiért jöttél. Az ilyen koncentrált munka kiváltságos állapot.

Miszlán megidéződik egy olyan lét, amelyben a mindennapi tevékenységek egy emelkedettebb minőségben oldódnak fel, minden aköré rendeződik, hogy az alkotás folyamata tényleg élmény legyen. A művésztelepnek idén is van témája: az egyensúly, amelyre egészen könnyűnek tűnik rácsatlakozni. Van, aki a kompozíciós, formai értelmezést tematizálja, van, aki a személyes és társadalmi vonatkozások olvasatát hívja elő. Mivel idén két-három nappal kevesebb jut nekünk, mindenki konkrét tervvel, vázlatokkal, anyagokkal érkezik. Majoros Áron például olyannyira, hogy a belső kert egyik központi szegmensében, a helyhez igazított arányokkal, betonból öntött női büsztöt helyez el. A szobor ezúttal is megszokott formanyelvét követi, egy szelet a mellképből. Vonalvezetése szépen illeszkedik a kastély központi építészeti tagozatához, nem tolakodó, minden nézetében méltóságteljesen, de organikusan simul a tájba. A festők egy kis csapata együtt dolgozik a fenti melléképületsor egyik panorámás teraszán, a látvány a szemben húzódó domboldal harsány, virágba borult napraforgótáblája az erdőszél alatt.

Esse Bánki Ákos idén kipróbálja a cianotípiát vászonra, a korábbi absztraháló, erőteljes perspektívarend kicsit oldottabbá válik, a képek viszont a kék alap után még várnak arra, hogy elnyerjék végleges színüket. Horváth Lóczi Judit a történések esetlegességét hangsúlyozza, az egyensúlyvesztés a geometrikus rendszer töredezettsége és a sajátos anyaghasználat által materializálódik. A békés, koncentrált festőrészleget Fébert Zsófia teszi teljessé, akinek Vénusza a klasszikus narratív hagyományt újszerű kontextusban idézi. Mellettük Oláh Anna saját mitológiát gravíroz tükreire, tolla megszakítás nélkül siklik a felületen, dzsesszpoplatin muzsikáját a flexek, hegesztők, reszelők, patinázók hangja töri meg időről időre. Itt formázza acélba Kecső Kristóf a geometrikus absztrakciót, Rajcsók Attila bronzba a héjszerkezetekbe és korongszerű formába rejtett almákat. Németh Marcell a játszótéri kollekcióból ezúttal az egyensúlyozó korlátot választja, amelyet a lineáris perspektíva segítségével majdnem síkba helyez.

Lefelé sétálva a hátsó loggián Szenteleki Gábor intenzív derűt sugározva veszi körbe magát palettáival, kis műtermet alakít ki, a papírra, vászonra vitt testkivágatok ezúttal különösen síkszerűek, a kompozíció adja a ritmust. A kert centrumában, a diófa árnyékában ifjú grafikusok dolgoznak. Reining Vivien idén egy új technikával kísérletezik régi családi fotókból inspirálódva. A vászonra felvitt viasz visszakaparása finoman összecsengésben van az emlékezet feltárására tett gesztussal. Schell Réka a tavalyi művésztelepen talált rá a fekete alapon fekete erőteljes ecsetvonásokra, ezekkel plasztikus felületet alakít, amelyen a fény közreműködése révén válik láthatóvá a kép.

Továbbhaladva az egykor magtárként funkcionáló épülethez érkezünk, ennek a szomszédságában találkozunk Gáspár Gyulával, aki a kontempláció és a festés összehangolásán kísérletezik. Azon morfondírozunk, hogy a felületen szétfutó vörösborral kevert festék útjára vajon milyen mértékben képes hatással lenni. A korábbi gazdasági épület ma panzió, amely ilyenkor nekünk van fenntartva. Orosz Csaba szimbólumrendszere többrétű kulturális síkon mozog. Bámulatos az a rendíthetetlen irányultság, amellyel Erőss István a magtár teraszán dolgozik, néhány napja van csak: fotózik, feltűz, megrajzol, ráolvaszt, megfest, még egy rétegben feltűz… Tömör és nyers korlenyomatainak egyike készül: az egyensúlyt biztosan nem az angyalok hárfával kísért összhangzata hozza el.

Eltelt a hét nap, rendezünk a végén egy kiállítást a kastély belső udvarán, amire főként rokonok, barátok és a környék városainak, falvainak a lakói jönnek el. A megnyitó előtt néhány perccel befut Oláh Sándor is. Sebtében beillesztjük performanszát a programba, hiszen már szinte elmaradhatatlan, hogy egy kis szakralitással fűszerezze az amúgy is már-már transzcendens állapotot. Az esten a Zeneakadémia dzsessztanszakos hallgatói állnak össze, sztenderdeket, feldolgozásokat, saját számokat játszanak a portikusz alatt, nagyon jól. A vacsoraasztal mellől felállva egyikünktől elhangzik a mondat: „Ne haragudj, mennem, kell, már csak néhány órám maradt a Paradicsomban.”

A művésztelep alkotói: Erőss István, Esse Bánki Ákos, Fébert Zsófia, Gáspár Gyula, Horváth Lóczi Judit, Kecső Kristóf, Majoros Áron, Németh Marcell, Oláh Anna, Oláh Sándor, Orosz Csaba, Rajcsók Attila, Reining Vivien, Schell Réka, Szenteleki Gábor. A záró esemény koncertjén közreműködtek: Hárs Róza – ének, Nagy Martin – szaxofon, Botos Norbert – zongora, Pogány János – nagybőgő, Pálinkás Ákos – dob.

Örömfestészet. Szirtes János festményei magángyűjteményekből

Tér-Kép Galéria

2025. június 17. – szeptember 6.

Az esemény linkje itt érhető el.