Formatervezett hangulat
Józsefváros ritmusa
A Nyolcnegyed című kiállítás keretei között egy józsefvárosi szuterénbe költöztek a furcsa szögekben dőlő józsefvárosi homlokzatok, mintha Oláh Norbert 2021-es, szürrealistán realista festményei egyenesen az ISBN-be készültek volna. Bár a helyszín és az anyag találkozásából kicsendül egyfajta lokálpatrióta felhang, magát a kiállítást nem lehet helytörténeti kutatásként értékelni, hiszen Oláh a városrész hangulatát próbálja megragadni a kimerevített pillanatképeken keresztül, miután kivonta belőlük az impressziót. Innen lehet értelmezni azt a művészi döntést, hogy nemcsak a fényjátékok és az árnyékok maradnak el az épületekről, hanem az égboltok is mozdulatlan, valótlan színekre cserélődnek – a kissé mesei időtlenségben keressük azt, ami állandó.
A kiindulási pontból számtalan ellentmondás következik, ezeknek egy része nyilván szándékos, és szellemi malterként működik a képek között. Ilyen például a betonszürkék és a pasztellek ellentéte, mely egy jól körülírható és meghatározó esztétikai trendbe illeszkedik: már nem meglepőek a kézzel festett, betonból öntött ékszerek, mióta az indusztriális irányzatok magukat minimalizmusnak álcázva megtalálták helyüket a mainstreamben. Ezt a divatos érzetet csak megerősíti az, hogy a szabvány négyzetekben egyszerű panelek (Harminckettesek tere 6.) és fontos történelmi épületek (Kálvária tér 7.) kerülnek párhuzamba, mivel az a történeti aspektus, amely a híres/hírhedt-jelentéktelen szembeállítás alapját képezhetné, eleve el van vetve – még akkor is, ha a Baross utca 61. című kép tetejére szakrális aranyfüst kerül. A trendbe illeszkedő párhuzam tehát vizuális: a geometrikus mintázatot követő homlokzatok a mérnöki precizitáson keresztül kapcsolódnak össze, szinte már az absztrakciót megidézve – vagyis Oláh válogatásából úgy tűnik, hogy Józsefváros hangulata a tervezőasztalon, strukturálisan született.
Ez állításként egészében véve természetesen tarthatatlan, de jár bizonyos előnyökkel. Részben azzal, hogy a régóta problematikus környék ábrázolása nem válik politikai megnyilvánulássá, még akkor sem, ha a nézőben áttételesen megmozdul valamiféle szolidaritás. Vagyis az anyag maga se nem szociálisan érzékeny, se nem társadalmilag elkötelezett – függetleníti magát a generációs örökségtől és a folyamatban lévő dzsentrifikációtól a tiszta művészet eszményének érdekében. Azt nehéz lenne megmondani, hogy mi a „tiszta művészet”, vagy hogy egyáltalán létezik-e, de azt mindenképpen kijelenthetjük, hogy az idea üldözése segíthet a kulturális gettók felszámolásában. Erre bizonyára Oláh is rájött, hiszen bár most a steril tervezőasztal mellett tette le a voksát a hangulat forrását illetően az emberalakokat teljesen száműzve képeiről, néhány évvel ezelőtt még közel állt hozzá a szociografikus közelítés, hogy csak a saját gyökereit ábrázoló festményt említsük (Tízezredik cigiszünet, 2016).
A különös perspektíváktól a homlokzatok némileg torzulnak, dőlni látszanak – ezzel olyan hatást keltve, mintha Richard Serra szobrai kilapítva, kisebb léptékben a falra kerültek volna: a haragos kék hátterű Népszínház u. 28. azért fenyegető, mert egy triptichon középső elemeként (súlypontként) bármelyik pillanatban kibucskázhat a vakrámából magával rántva a két szélső elemet, és agyonnyomhat minket. Ez egyrészt a személytelenedés által hozzásegíti a kiállítást ahhoz, hogy leváljon a szociografikus tendenciákról anélkül, hogy a helyszín elveszítené alapvető hangulatát (még inkább: a hozzácsatolt, berögzült érzeteket), mivel maga a benyomás megmarad, csupán vehikuluma változik, másrészt a torzulás ellenére megőrzött geometrikusság kontrasztba kerül az irreális színekkel: egzakt, de mesei, kerüli az impressziót, de szürreális, valódi, de kitalált.
Ez a két tulajdonság a szabályszerűségen keresztül a zeneiségbe nyúlik át – az egyforma méretű képek szimmetrikus elrendezése érthető ritmusként, de maguknak a homlokzatoknak a mintázata is. Az élet nélkül maradt olajfestmények (se ember, se forgalom, de még a szél se mozdul) egyenesen némák: ebben a csendességben a vizuális ismétlés veri a taktust, mintha az épületek vasbeton szíve lenne a város hangzó magja. A Nyolcnegyed címben a „nyolcker” találkozik egy nem létező ütemmutatóval a zeneiséget is átfordítva abba a valós-valótlan játékba, amit a perspektívák és a színek játszanak. A kiállítás megnyitóját kísérő élőzene (Babindák István – klarinét, Baranyi Zoltán – hegedű) ezt a ritmikusságot hivatott tudatosítani a Tolnai kertben, amit sikeresen meg is tesz, ugyanakkor a helyzet mintha megbontaná azt a kompakt egységet, amelyet Oláh tudatosan épített ki és állított középpontba koncepció gyanánt.
A helyzet alatt egy olyan ellentmondást kell értenünk, amely nem volt a terv része: a megnyitón egészen mással szembesülünk, mint egy nappal később a galériatérben, vagyis azt várjuk, hogy a képek ugyanúgy működjenek ellentétes környezetekben. A felelősség egy részét persze a járványnak kell tulajdonítanunk, hiszen a Tolnai kert helyszínként kényszermegoldás – az élmény azonban marad, miszerint a megtervezett város képei omló tűzfalakra kerültek, az embertől függetlenített hangulat visszavetődött egy kulturálisan kódolt rendezvénybe. A probléma nem a kétlakisággal van, hiszen az lehet termékeny (a legegyszerűbb példával élve Oláh megtalálta a művészeti forrást és a nézőpontot építőipari munkájában, tehát az értékek átvihetők), hanem azzal, hogy olykor nem tud megteremtődni a kapcsolat a két pólus között – inkább kioltják egymást.
Nem kell feltétlenül Oláh saját szavait ellene fordítanunk, hogy ezt megértsük, mivel az útkereső művész is művész. A hintázás a kiállítás vállalásában érhető tetten: az időből kiemelt homlokzatok a Józsefvárost próbálják bemutatni úgy, ahogy az eredendően van, embertől, időjárástól függetlenül – vagyis feltételezzük, hogy van egy magja, ami a tervezőasztalon megfogalmazásra került, és azóta is felfejthető maradt. Ez az állandóság idealizált kell legyen, mert még a történetiség kirekesztése sem képes gátat vetni az alakulásnak. Az impresszió ugyan kivonható az egyenletből, de anélkül nem lehet hangulatról beszélni, hiszen a hangulat benyomások eredménye, egy elhúzódó szubjektív állapot.
▬▬▬▬
Oláh Norbert: Nyolcnegyed
ISBN könyv+galéria
2021. június 1 – július 2.