Hódító maradék
Tóth Kinga: Írmag / Offspring
Tóth Kinga: Írmag/Offspring c. kötetének borítója
Borítófotó: Normal Gergely
Design: Popella Dóra
A szelídek öröklik a földet, de nem a kitermelési jogokat
(Jean-Paul Getty)
„Időm végén, mikor meghalok, nem akarok maradékot hagyni, és nem akarok maradék lenni” – vallotta Andy Warhol a junkkultúra hulladékhegyére épített gyárában tűnődve, miközben az óceán túloldalán a nouveau réalisme akkumulációi figyelmeztettek a túlfogyasztás első tüneteire. Tóth Kinga poétikájában a maradék nem a bevégződés következménye, hanem egy friss kezdet ígérete. Poszthumanista újrateremtése egy meghatározhatatlan idejű apokalipszis utáni terepen bomlik ki sokrétű és rétegzett esztétikai programmá, melynek enciklopédikus összefoglalója a nyáron megjelent Írmag / Offspring című kétnyelvű album: korábbi versek roncsain sarjadó líratelepek, audionyesedékek, filctollkommentárok, szemét-szöveg montázsok, vagyis olyan szerves és aktív hulladékok gyűjteménye, amelyek a szerző kontúrjait helyettesítik. Ez az egyszerre intim és távolságtartó pozíció teljesedik ki posztindusztriális tájképpé: a borítón Tóth Kinga a nézőnek háttal állva emeli a magasba karját egy kihalt erdő közepén, amely meghatározó állókép lehetne akár a Dark (2017–2020) című sorozat el nem készült évadából vagy egy olyan filmből, amit majd csak utánunk fognak megrendezni VALAKIK. A művész talán épp most bújt ki a tőzegben gazdag talajból, és az ég felé törekszik a fotoszintézis reményében – az utolsó emberekből lesznek az elsők, akik számára nem maradt más, mint az örökös átmenet, a hibrid állapot kifürkészhetetlen otthonossága.
Tóth Kinga: Műhely, vegyes technika, Műhelyfotó: Baki Júlia
„A nyugati kultúra évszázadok óta jelentős ideológiai erőfeszítéseket tesz arra, hogy önnön lényegét az anyagisággal szemben határozza meg mint szellemet, logoszt és/vagy jelentést. (…) A föld nyers materialitásának megszelídítése válik itt fundamentális programmá, miközben a megzabolázni kívánt vad erő a szerves és szervetlen szféráját egyaránt áthatja. A lélek művelésének humanista programja tehát az ember földszerű vonásainak az elnyomását, leplezését és elfojtását is jelenti, hiszen a föld a világ húsa, melyben a kövekkel, állatokkal és a szörnyekkel is osztozunk.” (Miklósvölgyi Zsolt és Nemes Z. Márió). Bataille alantas anyaga Tóth Kingánál az alkotás elsődleges médiuma: a műtermi hulladék jelentése radikálisan rekontextualizálódik, hiszen nem a „főművek” létrejöttének eldobható kísérőjelenségéről van szó, hanem az alkotó üledékkel való azonosulásáról, amiben a központ nélküli Én szétbomló szövetek mintázatában talál magára. A stúdiófelvételeken visszatérő banán motívuma már sikamlós utat járt be a kortárs képzőművészet fétisei közt Natalia LL-től kezdve egészen Maurizio Cattelan vásári tréfájáig, de Tóth Kinga referenciáit a svájci Dieter Roth enyészettel szövetkező műhelyében kell keresnünk. A banán sokkal több időt tölt el rothadó biomasszaként, mint amennyit megnyerő gyümölcsként, de a múlt reziduumának művészi archiválása mindig a jelennek szól, mert a process artnak soha nem lehet vége. Mary Douglas antropológus szerint (a testnyílásainkból) kiáramló anyagok a legnyilvánvalóbb módon marginálisak: a köpet, a vér, a tej, a vizelet vagy a könnyek akkor távozhatnak el szabadon, ha már elérték a test határait. Tóth Kinga a „kitöröltek múzeumát” gondozza, a kultúránkból kiszervezett és láthatatlanná tett minőségeket helyezi nagyítója alá, de a kiszolgáltatottság esztétikájában az Én-határt jelentő bőrfelszín sem jelent valódi védelmet. Ahogy a Holdvilágképűek (2017) kórházi jelentéseiben a beszélő optikája a bőrfelszín mögé bújik, hogy feltérképezze az abject aceton- és ammóniaszagú igazságát, itt továbbmegy, és az egész környezetet beolvasztja ebbe az irhába/cellulózba varrt személyes birodalomba, ahol elbúcsúzhatunk az emberrel kapcsolatos morfológiai optimizmusunktól. Még ha szögesdrót is feszül a mesterségesen felhúzott határokon, a csiganyál könnyedén átjárja őket, mert a külső és a belső egybeomlásával fel sem merülhet a szolipszizmus vádja: mindegy, hogy az apokalipszis planetáris vagy az agykéreg eseménye – ami történt, megtörtént és Tóth Kinga feketedoboz-naplója pontosan felfedi a részleteket.
Tóth Kinga: WERKSTATT III, vegyes technika, 70x50cm Fotó: Tóth Kinga
A németül megjelent Kukoricadalok (Maislieder, Thanhäuser, 2019) elgurult szemei mélyen belenyomódtak a felpuhult közegbe, hogy mutálódott hajtásaik új összefüggéseket teremtsenek a felperzselt föld felett bebázódott közönségnek. Ebben a töredékünnepben a nukleárisan szennyezett hűtőfolyadék a biogazdaságok pi vizével keveredve erodálja féltve őrzött szerveinket: az oktopuszra poliészter csavarodik, míg Lautréamont egykori bestiáriuma is szennyezett Zónába kerül („vissza nem megy az óra csak a plasztiktóban”). David Lynch Nagymama (1970) című rövidfilmjében az animális apa és anya egyenesen a földből hajt ki a mérgezett és fenyegető Éden közepén, akik között a Kaffkának öltözött, teljesen idegennek ható egyedüli gyermekük magányát enyhítve egy különös gumóból kineveli magának az ágya közepén a Nagymamát, aki hamarosan meghal, még nagyobb sötétségbe taszítva a gyermek perspektíváit.
https://www.youtube.com/watch?v=dzaCKoG8clY
Tóth Kinga projektjének nincs gyorsan növekedő, ernyőszerű Nagymamája: az írmag, azaz a magcsíra nyelvileg negatív jelentésben, a hiány jelölőjeként maradt meg a magyar nyelvben – az album éppen ezt az űrt, a távollét elviselhetetlen intenzitását teszi testpoétikájának kiinduló programjává. A gyakran többes szám első személyben írt versek a sokmagvúságra vagy spóraállapotra reflektálnak („üvegházban puhulunk beengedjük / a felerősített fény- és vitaminadagot”): maga a kukoricaszem az ismétlés esztétikájában válik erőteljes és hódító alakzattá, egyszerre passzív és agresszív alaktani asszociációkat hordozva, elvégre éppúgy lehet megbízható térkő, mint fáradhatatlan őrlőfog. Bukta Imre Okos táj című installációjában (1993) a száraz kukoricacsutkákból készített, emberre emlékeztető figurák kukoricaszemekkel teli műanyagzacskókat tartó mozdulata Szent Bertalan lenyúzott bőrének és Veronika kendőjének ikonográfiáját montírozza egymásra, hogy a festő apjának halála előtt elvetett, de halála után kinőtt termésekből építsen gyászoló tömeget a részvétlenül fehér falon. Tóth Kinga okos tája másféle horizontokat nyit meg: a Kukoricadalok szikár szólamai felől nézve a keresztény teremtéstörténet csak sikertelen kísérlet, mert az antropocén is bele volt kódolva. Az antropocentrizmus gőgjének felszámolásával a répcelaki bánya és Zug domborzata is ugyanabba a térbe kerül a futurum perfectum szabályai szerint, ha figyelembe vesszük, hogy a szerző már saját „bevégződése” után tekint vissza önmagára, akár csak Lichter Péter Fagyott május (2017) című kísérleti horrorjában: a posztapokaliptikus táj koordinátainak meghatározása teljességgel szükségtelen, hiszen ha már sehol nem vagyunk otthon, bármerre elindulhatunk.
A költő távoli portréi Caspar David Friedrich tájképeinek rückenfigurjaihoz hasonlatosan vonzzák be a nézőt a képbe és azon keresztül az album szövetébe, amely épp annyira ellen is áll a racionalizáló elemzésnek. A kötet a számozott versek ellenére nem lineáris szerkezetébe különböző popkulturális idézetek szövődnek a Kukorica gyermekeitől a Dark féregjáratain át a Sztalker melankolikus vándorlásaiig, ám az északi romantika fenségességéből sokkal inkább csak a kísérteties marad, mikor a természet és az ember steril kettéválasztása ronccsá heged össze a barlangból az erőműbe vezető úton, hiszen „a természet keresztül-kasul technika” (Donna Haraway). A mellérendelő struktúrák minden ízében behálózzák a kötetet, megfelelően szemléltetve Tóth Kinga műfajilag szerteágazó, mégis organikus és kompakt munkásságát, amelyet nem véletlen, hogy Hugo Ball-ösztöndíjjal is jutalmaztak, művészetének interdiszciplináris jellegét hangsúlyozva: a dada költészeti hagyomány vizualitása és a dada képzőművészet textualitása közti résből kinövő ágak finoman sercegő zajt karcolnak a folyamatosan forgó grafitszínű lemezre – valójában a szöveget és képet egyaránt dekonstruáló minimalista montázsok is drone-hangköltemények. A monotípiának álcázott magtanulmányok a felejtésen és a diszfunkción keresztül mossák egymásba a privát élet és a munka mikroterét, ahol a szemfesték nem emel ki semmit, az írógép pedig csak hibákat ejt, miközben döglött legyek hullnak a csomagolópapírra: a legparányibb szónikus jel, de egy kukoricaszemnek még ez is sok.
Tóth Kinga: Műhely, vegyes technika, Műhelyfotó: Baki Júlia
Tóth Kinga: Műhely, vegyes technika, Műhelyfotó: Baki Júlia
Az Írmag szokatlanul igényes megjelenésű kiadvány a magyar irodalmi közegben, mely saját médiumának keretein belül totális érzéki élményt nyújt: egyszerre album, verseskötet és tér-idő kapu a videók megtekintéséhez – az okostelefonnal a QR-kódos csapdákra lépve egy korábbi kötetbemutató performanszig juthatunk a biztonságos és irányított időutazás révén. „A patriarchális hegemónia jegyében táplált nyugati dualisztikus filozófiai hagyomány nyomán míg a lélek/elme maszkulin privilégiumként, a test női entitásként értelmeződik – az anyaméhre, a reprodukcióra utaló mater és az anyagi mivoltot jelző matéria, materiális szavak etimológiailag egy tőtől származnak” (Kérchy Anna) – ám Tóth Kinga keltetőmezeje végleg leszámol az esszencialista hagyomány hasznavehetetlen dualizmusával. Az általa gondozott nekroagrárium a kultúra utáni mélyföld, ahol már nincs senki, aki művelhetné az emberrel trágyázott veteményest: „verjenek gyökeret bennünk a száradt magok / nyálas tenyerünk legyen az ágy / nyálkás méhünk a takaró”. A nemzetállamok fojtogató kihalásfóbiájával szemben Tóth Kinga testpolitikája a mássá leendés kockázatával és izgalmával kecsegtet: a szervek nélküli testek felszabadító rizómájában magára találhat MINDEN olvasó, mert a művészet nem reprezentáció többé, hanem tenyésztés és csíráztatás. Ezért a kalandért cserébe az a legkevesebb, ha uszonyaink és csápjaink nőnek, vagy megtaláljuk végső célunkat két komposztréteg között, ahol „jó töltelékek leszünk” – visszaszolgáltatva végre az elátkozott részt, vagyis a lét túláradásából fakadó felesleget a földnek: ez az a hiány, amelyre régóta vártunk.
Tóth Kinga: Írmag / Offspring, YAMA Books, Sárvár, 2020, 168 oldal
Az olvasó a könyv megvásárlásával a hátrányos helyzetű gyermekek oktatását támogatja www.cselekedjmaaholnapert.org