Keleti cukor, nyugati cukor
Németh Ilona: Eastern Sugar

Sárai Vanda

Egy gyár termelőtevékenységet folytat, tehát rengeteg munkahelyet teremt. Az olyan vállalatok, amelyek sok embert foglalkoztatnak, kétség kívül nemcsak a havi fizetés átutalásáért felelnek: akarva-akaratlanul identitás- és közösségformáló erővel bírnak, szervezik a dolgozók mindennapjait, sőt így vagy úgy, de az ünnepnapjaikat is. Mondhatni tehát, hogy a gyárak hatalmas befolyással bírnak egyes régiók mindennapjaira – működésüknél talán csak hiányuk bír kardinálisabb következményekkel. Ez a hiány áll Németh Ilona Eastern Sugar című kutatási projektjének középpontjában is.
Nem meglepő, hogy Németh Ilona kutatása is a művész saját élményéből indul ki: dunaszerdahelyi otthonából arra a kiürült területre nyílik kilátás, ahol egykor az a Juhocukor gyár állt, amely az ő születésével szinte egyidőben kezdte meg működését, és amelyet 2006-ban számoltak fel véglegesen. A Németh által kezdeményezett, 2017-ben induló és évről évről egyre bővülő Eastern Sugar kutatási projekt a dunaszerdahelyihez hasonló szlovákiai, csehországi és magyarországi cukorgyárak történetét tárja fel, felmutatva azokat a gazdasági, lokális és geopolitikai okokat, amelyek a régió cukoriparának szinte teljes megszűnéséhez vezettek. A projektből 2018-ban már rendeztek egy nagyszabású kiállítást a pozsonyi Kunsthalléban, 2021-ben pedig az eddigi kutatási eredmények és művészeti produktumok alapján a Sternberg Pressnél jelent meg összefoglalóul szolgáló katalógus.

A Trafó Galériában május közepén nyílt kiállítás az Eastern Sugar első hazai bemutatkozása, amely – már csak a budapesti tér természetéből adódóan is – a pozsonyi Kunsthalléhoz képest lényegesen szűkebb anyagból állt össze. A kékre festett galériatérben hat hosszabb videóinterjú alkotja a kiállítás gerincét, melyek az elhagyatott cukorgyárak maradványaiban rögzített drónfelvételekkel és egy három tonna cukorból a galériába kiöntött cukorheggyel egészülnek ki. Az interjúalanyok visszaemlékezései alapján kirajzolódnak azok a gazdasági folyamatok, amelyek együttes erővel vezettek el a regionális cukoripar visszaszorulásához, majd szinte teljes megszűnéséhez: a gyárakat először a rendszerváltás és az azt követő privatizációs hullám tépázta meg, hogy aztán az EU-csatlakozást követően termelésüket nemzetközi kvótarendszerek szabályozzák; pontosabban fogalmazva korlátozzák. Az egyre csökkenő termelés egyenes úton vezetett a gyárak felszámolásához, a munkájukat elvesztő foglalkoztatottak azonban nem lélegezhettek fel egyhamar: a 2008-as gazdasági világválság sok települést évtizedes munkanélküliségi krízissel sújtott. Bár Németh Ilona a cukorgyárak esetét választotta kutatásának alapjául, a felgöngyölített történetek alapján valószínűleg a cukoriparon túl is érvényes megállapításokat lehet tenni: nevezetesen, hogy ezeken a gazdasági folyamatokon keresztül tökéletesen elbeszélhető a kelet-közép-európai periferikusság története; a valahova tartozás és mégis kívül rekedés ambivalens érzése, a globális gazdasági rendszerben történő helykeresés, mindeközben pedig a lokális értékek képviseletének nehézsége és ennek következtében azok devalválódása.

Németh Ilona felveti azt a neokolonialista elméletekben ritkábban tárgyalt szempontot is, miszerint a rendszerváltás után a kelet-közép-európai régióban megjelenő és terjeszkedő multinacionális vállalatok szintén egyfajta neokolonialista területszerzést hajtottak végre. Jó példa erre a kiállításon is szereplő, Christian Laurral készült interjú: ebben az üzletember, aki a Tate&Lyle nevű cég képviseletében érkezett a régióba, hogy a helyi cukoripari bővítés előtt felmérje a terepet, a felvásárlás idején szerzett tapasztalatait meséli el. Elmondásából kiderül, hogy a Tate&Lyle cégcsoport, mely ekkorra már sikeresen vezette a Western Sugar cukoripari vállalatláncot, úgy vágott bele a kelet-közép-európai bővítésbe, hogy a helyi viszonyokról valójában semmit sem tudott. Ennek a folyamatnak egyenes ágú következménye az is, hogy saját konglomerátumukhoz képest pozícionálták az évtizedek óta sikeresen működő gyárakat, ezért kapták a felvásárolt cukorgyárak az Eastern Sugar elnevezést, melyből nehéz nem kihallani a Nyugat–Kelet-szembenállásról (sok esetben máig) fennmaradó pejoratív felhangot.

Ilyen szempontból is izgalmas egymás mellé helyezni a történetek különböző döntéshozóinak elbeszéléseit. Képet kaphatunk arról, hogyan látta a cukorgyárak sorsának alakulását a helyi polgármester, az adott üzem vezetője vagy épp a már említett, nemzetközi befektető. Az interjúkból világosan kirajzolódik, hogy a különböző szereplőknek teljesen különböző céljaik voltak, és másban is mérték a felvásárlás, a termelés vagy épp a felszámolás sikerét. A különböző gazdasági és politikai szempontok mellett azonban talán mégis az anekdotikus megjegyzések a legérdekesebbek vagy épp legmeghatóbbak. Míg Kaba polgármestere, Szegi Emma arról számolt be, hogy a hazai kormány tisztségviselői megfeddték, amiért az üzletemberek „zsebében próbált nyúlkálni”, mikor épp az általa képviselt települést fenyegető munkanélküliséget igyekezett volna tompítani, addig a gyárakhoz fűződő, bensőséges érzelmi viszonyokról árulkodik a rimaszombati cukorgyár egykori igazgatójának, Pelle Tibornak a visszaemlékezése, aki felidézi: egy munkatársa sírva nézte végig, mikor a helyi cukorgyár utolsó megmaradt darabkáját, a kéményt is elbontották.

Jól illusztrálják az alapvetően mégiscsak a veszteségről tanúskodó interjúkat a monitorokon futó drónfelvételek, melyek leginkább a szellemjárta, elhagyatott gyárépületek maradványait járják körbe. A rozsdásodó épületbelsők és romok videói ölelik körül a kiállítás leglátványosabb elemét, a három tonna cukorból épült cukorhegyet. A hatalmas tömb egyrészt megidézheti a túltermelés és a pazarlás képét, amely végső soron elvezetett a cukoripari vállalatok termelését szabályozó kvótarendszerhez a globális piaci alkuk kereszttüzébe állítva a cukorgyártást. Napjainkban azonban merőben más kép tapad a cukorhoz: a globális infláció és ellátási láncok problémái miatt hatósági árral ellátott alapvető élelmiszer az élelmezési válság félelmeit juttatják eszünkbe; a kérdést, hogy vajon a jövőben is jutni fog-e mindenből elég.

A Trafóban bemutatott Eastern Sugar tehát rendkívül alapos kutatás eredményét tárja a közönség elé, ugyanakkor az érdekfeszítő, ám kifejezetten hosszú videóinterjúkat valószínűleg csak az igazán elhivatott látogatók fogják végignézni – nem kizárt, hogy ezek a felvételek jobban megállnák a helyüket egy dokumentumfilm formájában. A budapesti kiállítás a pozsonyi bemutatóhoz képest sokkal inkább a kutatások hátterére, a források prezentálására koncentrált, így azonban a klasszikusabb értelemben vett művek tekintetében hagy némi hiányérzetet maga után – jelzésértékű, hogy a tér leghangsúlyosabb vizuális eleme, a cukorhegy is inkább díszletként funkcionál, a műtárgylistán nem is szerepel. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy az Eastern Sugar kutatási projekt vizsgálódása bőven túlmutat a művészeti kérdéseken: egyszerre kultur- és gazdaságtörténeti vizsgálódás, mely a régiónak nemcsak múltját, hanem jelen geopolitikai helyzetét és ezáltal jövőbeli lehetőségeit is igyekszik feltárni a cukoripar esetén keresztül.

▬▬▬▬
Németh Ilona: Eastern Sugar
Trafó Galéria
2022. május 7. – június 19.