Kényes hagyatékok, vegyes maradékok
Az Ivan and the Parazol és a MODEM különleges kísérletező tárlata

Végh Dóra

Mi, akik jóval a rendszerváltás után születtünk, egyetlen tárgyilagos szempontból ismerjük történelmünk meghatározó fordulatát. Hangsúlyozandó a meghatározó, hiszen olyan drasztikusan hangzik az átlépés, hogy szinte képtelenség elképzelni, hogyan lehet feldolgozni az előttét és az utánát. Felületes összefoglalónak érződik csupán, egy téves megértési kísérletnek azok számára, akik úgy hiszik, mindez túl régen történt, ahhoz, hogy szimpátiát keltsen bennünk. Pedig manapság igen nagy hangsúlyt helyezünk a mikrotörténelemre, az egyén sajátos körülményei közepette átélt élményekre. Ezek a történetek talán csak egyes individuumok életkörülményeiben evidensek, mégis fontosnak tartjuk meghallgatni és számon tartani őket. A történelem „összművészeti szimfónia”, amely pont a különböző szempontjai, ellentétes nézetei miatt alkot kerek egészet. Amikor különböző irányokból, egyes emberek szempontjából közelítjük meg, rájöhetünk arra, hogy a távolinak gondolt múltunk annyira nem is esik messze a jelenünktől. Szüleink, nagyszüleink, rokonaink, ismerőseink egykori mindennapjairól van szó, amelyek mindannyiunk identitását formálták és formálják ma is.

A MODEM-ben látható Polarizmus a januárban megnyitott Határeset című kiállításhoz kötődően a kelet-közép-európai múlttal és az abból fakadó identitás kérdéseivel foglalkozik. Bemutatja azt a poláris sokszínűséget, amely az általában csak egyféleképpen ismerős időszakot jellemezte. Minden mű értelmezhető egyenként is, de a különböző művészeti ágak egyvelege együtt adja át a már említett hétköznapi sokszínűséget. Belépve az elsötétített kiállítótérbe, mintha egy koncert háttérszínpadára nyernénk betekintést. Már a legelső pillanattól kezdve kavargó impulzusok tökéletes egyvelegében találjuk magunkat. Halljuk az Ivan & The Parazol kiállításra írt darabját, közben Kocsi Olga installációja és videóműveinek színvilága keveredik a középen megvilágított, sejtelmes, előadók és közönség nélküli, cukormázként olvadó színpad látványával. A rózsaszín hangszerek elmozdíthatatlanul belesüppednek a színpadba, amely a közepén tátongó, végtelen feketeségbe nyúló lyukba ömlik bele. Elkerülhetetlen lenne hát szemtanúk nélkül elhalványulni az idő folyamában.

Minden munka állít valamit, vagy csendben feltesz nekünk egy-egy kérdést a maga sajátos nyelvezetén keresztül, amiket megpróbálhatunk külön-külön értelmezni, de végül is mind ugyanannak az áramlatnak a részei. Reagálnak, összegzik és felerősítik a másik jelentését. Nem elhanyagolható az Ivan & The Parazol száma. Izgalmas egy térben hallani a fülbemászó dallamot és látni a vele összhangban élő alkotásokat. Néha, kizökkenve egy-egy mű bűvöletéből, felfigyelhetünk a dal szövegére, amely immár a munkák részeként visszhangzik tovább. Nem véletlenül van ez így, elvégre a műveket a dal inspirálta, amely izgalmas megoldás. Főleg azért, mert innen látszik, hogy nem külön-külön alkottak egy közös témára, hanem egymást inspirálva hoztak létre – az egyébként különböző művészeti ágban tevékenykedők – egy közös munkát. Mindemellett sikeresen megtartották egyedi, rájuk jellemző műfajukat. Mondhatjuk, hogy a dal maga a koncepció és a főmű is egyben. Felidézi a rendszerváltás előtti időket, melyet egyszerre néz akkori szemmel és tekint vissza rá a maival. Eltérő személyek véleményét és személyét halljuk ki a sorok közül, melyek néha ellentmondanak egymásnak, néha pedig helyeselnek az előttük lévőre. Egyik pillanatban féltve őrzött színes kincs a múlt, a másikban hátrány, nyomás, csak maradékok összessége. Vajon melyik mikor hangzott el? Több mint 30 éve vagy tegnap a nappaliban üldögélve? Különböző irányba sodródunk vele térben és időben „De ez is csak szél, nem számít már, nem számít már.”

Háttérzene elkísér bennünket a szám akkor is, mikor a Lőrinczy Lia és Bedécs Lola által készített, Memory című többcsatornás videóinterjút nézzük. Néma, de beszédes arcokat látunk, akikről nem feltétlen tudjuk eldönteni, hogy éppen egy általuk átélt momentumról mesélnek nekünk, vagy pedig figyelmesen hallgatják mások történeteit. Ugyanannyira alkotják a közönséget és egyben előadók, mint amennyire mi befogadók vagyunk. „A színekkel óvatosan kell bánni” – hangzik el a dal szövege, melyet az interjú egyik alanya bontogat tovább. Felidézi gyermekkori képzeletének kincset érő virágporát, amely a világ összes színében ragyog, és aminek a birtokában semmi baj nem érhet. Ugyanez a csodálatos színkavalkád egyesül Kocsi Olga Fregoli című installációjában is, mely szinte egyetlen libegő közös történetté foglalja össze és egyesíti a különböző műveket.

A Memory emlékeket idéz fel, és közelebb hozza a régi időket. A Fregoli belibbenő, színes, fényes anyagai mint mosás után kiteregetett, emlékekkel összekavart lepedők száradnak felettünk. Vajon egy idő után megfakulnak rajtuk a színes foltok? Kifakul, ahogy idő múlásával az emlékeink is? Az Időlenyomat a múzeumban, amely szintén Kocsi Olga alkotása, izgalmas gondolati váltás a fent említett két mű között elhelyezve. A mulandó, személyes, féltve őrzött mementók közepette érdekes a szoftver által generált, mesterséges emléklenyomatok vizualizációjával találkozni. Egyrészt megkérdőjelezi a mai világ technológiaközpontúságát, hogy mennyire vagyunk kiszolgáltatva neki; legyen szó családi fotókról vagy személyes adatokról, mind lesüllyed digitálisan létező számokká. Elszemélytelenednek a személyes történetek, ezáltal egyre távolabb kerülünk saját élményeinktől. Másrészről a mozgások 3D-ben történő lekövetése és minden apró lépés megörökítése arra világít rá, hogy mennyi kis kiszámíthatatlan mozdulatból áll egy ember lépése. Mennyire láthatatlanul marad, elvész az idő homályában és a sok aprócska tevékenységünk sűrűjében. Ha a Fregolira és a Memoryra gondolok, akkor ez a mű a vágy a tünékeny részletek megőrzésére a végtelen idejű digitális térben.

Egyik munka se zárja ki a másikat. Történeteket hallgatunk végig, amelyek nem érnek véget, de nem is feltétlen kezdődnek el az elmesélt interjúkkal. Ott lebeg tovább a fagyálló PVC-függönyök sűrűjében, a belibbenő, színes, fényes lapok között, a falon végigfutó dalszövegben és a kimerevített mozdulatok egymásutániságában.
A kiállításon keresztül részesei leszünk a számok és tények mögé rejtett, éveken át húzódó titoknak, a függönyökbe takarózott életeknek, a háttérben felsejlő, lappangó érzéseknek, amelyek figyelmen kívül maradtak, elsodródtak az egymásba fonódó szálak sűrűjében. Nem csak a szó szerint kimondott szavakon keresztül kerülhetünk közelebb azokhoz az évekhez, amelyek olyan távolinak tűnnek számunkra. Maga a sejtelmes, félhomályba burkolózó tér, az átszűrődő, kicsit távolinak hangzó zene, a foglalt feliratú székek, amelyek invitálnak, hogy a részesei legyünk valaminek, ami jóval az előtt kezdődött, hogy átléptük volna a rendszerváltás dátumát – mind titkos, vegyes érzelmek, ismeretlenül is ismerős életek. Saját korunk meghatározhatatlan egyvelegét látjuk megelevenedni az emlékezés homályos fényeiben.

▬▬▬▬
Polarizmus
MODEM
2022. június 25. – július 17.