London calling
Kortárs magyar aukció egy londoni klubban
Milyen szempontok mentén állítottátok össze az árverési anyagot?
KD: A mi merítésünk a hatvanas évektől napjainkig, a legfiatalabbakig tart a Dobossy Aukciókon. Vállalásunk a kortárs művészet, és ugyan minden válogatás szubjektív, de mi ebből nem engedünk. Az első pillanattól kezdve világos volt, hogy erre a bemutatkozó londoni eseményre speciális stratégia szerint kell felépíteni az anyagot. Itthon 150 tétellel állunk ki egy este, most a nemzetközi gyakorlatot vettük figyelembe, ahol van a nappali varia árverés a maga sokféleségével, hullámzó színvonalával és az esti árverés válogatott, szűrt anyaggal, magasabb értékű tárgyakkal. Ez utóbbi mellett döntöttünk. Ötvenöt tételből álló reprezentatív válogatással állunk ki. Kevesebb nyomatot, sokszorosított grafikát viszünk például, pedig azok mindig nagyon jól szoktak menni nálunk.
Megtartottuk az időintervallumot a 60-as évektől napjainkig, és arra fókuszáltunk, hogy a lehető legjobb minőséget gyűjtsük össze össze. Az anyag egyik fele a már-már klasszikusnak számító művészek, mint Bak Imre, Nádler István, a nemrég elhunyt Fajó János vagy a Londonban épp nagyon érdekes Maurer Dóra, a másik fele a fiatalok munkáiból áll, köztük olyan friss alkotókkal, akik még nem forognak a másodlagos piacon, mint például Ezer Ákos.
Akkor kezdjük a fiatalokkal. Milyen szempontok alapján válogattatok? Ismerik külföldön, épp volt egy nagy kiállítása – mint Ezer Ákosnak Ausztriában –, vagy külföldi galériás kalandja?
KD: Ezer Ákosnak volt ez is, az is, ez igaz, de inkább újra arra hivatkoznék, hogy ez szubjektív műfaj, a legfontosabb az, hogy mi azt gondoljuk róla, megállja Londonban is a helyét, és nemcsak nekünk, de a külföldi gyűjtőknek is tetszeni fog amit csinál.
Akkor úgy kérdezem, szerinted ki miért jó a kiválasztott művészek közül? Kezdjük talán a fiatalokkal.
KD: Kovách Gergő esetében az egyediségét emelném ki, és azt, hogy mindegyik szobrában van egy finom poén. A legjobban működő tárgyak szerintem sokszor azok, amikben van valami titok. Ránézünk, nem értjük, de egyetlen mondattal beavatódhatunk, és hirtelen összeáll minden, a világa érthetővé válik, a helyére kerül. Onnantól kezdve már érezzük, megtudtunk valamit a titokból. A gyűjtők is szeretik ezeket a tárgyakat birtokolni, amelyek ezt a beavatásérzést hordozzák. Kovách Gergőnek az anyaghasználata is különleges. Az aukción két bronzszobrot imitáló munkáját kínáljuk, és amikor a művészt kérdeztem, mit írhatok a katalógusba, miből vannak, csak annyit mondott: műfém. Ez egy gyurmázható anyag tulajdonképpen. Az egyik szobra a Próféta címet viseli, itt a lovas az az ember, aki mutatja az irányt, aki maga a befogadó, a ló, amin ül, a tudatosság és a versenyszellem, alatta pedig a gyík, ami az állati, az ösztönvilág, és akkor van jól, akkor van összhang, ha mind a három egy irányba megy, egy irányba néz. Kovách Gergő felesége, Combarro Petra, akit még kevesen ismernek, roppant izgalmas alkotó. Összetört giccsnippeket ragasztgat össze. Az előző katalógusunk címlapján is tőle szerepelt egy mű, nagy sikere volt, már csak ezért is vinnénk, de van még egy sajátos, helyi oka is. Egy angol lakásban három dolog van biztosan, portrék, képek lovakról, kutyákról és giccses porcelánfigurák. Úgyhogy biztos működni fog, bármit beleláthatnak.
Az idősebb generáció esetében milyen szempontokra figyeltetek?
KD: Nagyon fontos volt nekünk, hogy komoly, nagyértékű munkákat is hozzunk erre az árverésre, olyanokat, amik már nincsenek a piacon. Ilyen például Fajó János óriási méretű (207×150 cm) és motívuma miatt is ritkaságszámba menő képe, ami igazi múzeumi darab. Maurer Dóra kihagyhatatlan, a jelen helyzetben még inkább, és amire különösen büszkék vagyunk, az a főmű tőle, a Quasi-kép, töredék 1986-ból 100–120 ezer fontos (36–43 millió forintos) becsértékkel, mert ilyet már nem lehet venni a piacon, egyszerűen “elfogyott”. Magángyűjtemények féltett darabjai ezek, vagy múzeumokban láthatók. Tót Endre 1962-es munkája is múzeumi kategória, ahogy a tőlünk szokatlan Vajda Júlia-kép, az 1966-os Japán táj is, tipikusan olyan mű, amilyeneket a kortárs és a klasszikus közti átmeneti korszakokról szóló nemzetközi kiállításokon láthatunk.

Petra Combarro: A császár új ruhája, 2019, porcelánkiegészítés, magassága 35 cm
Becsérték: 8–1200 font
Csak a fiataloktól hozunk műteremből, az idősebbek munkái közül mindegyik a tényleges másodlagos piacról származik. Sokaknak megtetszett most ez a lehetőség, sikerült olyan képeket elhozni gyűjtőktől, amik tényleg ritkaságok, és nagyon korai munkák. Itt vannak a Pécsi Műhely tagjai közül jó néhányan, Halász Károly például, aki rendkívül sokféle művészetet vitt, festészettel és fotóval is foglalkozott. Geometrikus absztrakt munkái kevéssé ismertek, de magas árakon cserélnek gazdát. A Pécsi Műhely és a magyar avantgárd egyre ismertebb, a Ludwig Múzeum 2017-ben szentelt nekik egy kiállítást. Főleg a fotómunkáik izgalmasak, mi is főként ezekből válogattunk.
Frey Krisztiánt egy kicsit kikopott a piacról az utóbbi években, de egyik kedvencünk, és ideje van az újrafelfedezésének. Nádler Istvántól – több egyéb mellett – egy Malevics-keresztes motívumot válogattunk, aminek nemzetközi kapcsolódása is van. Duliskovich Bazil művészetét régóta kedvelem, emellett fontosnak tartom, hogy legyen az anyagban “igazi festészet”, ő ezt képviseli, ahogyan Ezer Ákos is. Kevés szitanyomatot tettünk az anyagba, és amit mégis, azok ritkaságszámba menő példányok, például régi iparterves munkák az elsők közül. Pinczehelyi Sándor 1973-as szitanyomata, a Sarló és kalapács igazi ikonikus magyar darab, kíváncsi is vagyok, mit szólnak hozzá Londonban.
Ujj Zsuzsi Tükör a falon című, 1989-es, 22 darabból álló fotósorozata fontos munka: a 80-as évek művészete, gender- és feminizmusügyek, hogy néhány hívószót említsek vele kapcsolatban; azon csodálkozom, miért nincs még múzeumban. A női sziluettnek azok a testrészei vannak kiemelve (arc, mell), amire a külvilág figyel, minden szempontból nagyon aktuális. Gellér B. István szoborterve Vasarelyt idézi. Tudatosan kerestem olyan munkákat is, amik megfoghatják a látogatókat, mert kétféle vevőtípus jelent meg a fejemben: az egyik, aki már hallott Maurer Dóráról, a magyar avantgárdról vagy a geometrikusokról, a másik csoport pedig azokból áll, akik valamilyen kapcsolódás folytán eljönnek az árverésre, rácsodálkoznak a számukra ismeretlen művészetre, megtetszhet nekik egy-egy munka, és hirtelen felindulásból megveszik. Olyan szemmel néztünk körbe, hogy nekik mi jöhet be.
Beszéljünk egy kicsit az árazás kérdéseiről, mert ez a kortárs másodlagos piac alapproblémája itthon is, s ha a nemzetközi színtérre lép ki a magyar művészet, akkor még élesebbé válik, mert nem lehet kétféle ár.
KD: Becsértékes rendszerben árverezünk. A világban az a megszokott, hogy az alsó becsérték a limit, az alatt nem lehet megvenni a tárgyat. Mi most leginkább az alsó becsérték 60 százaléka körül indítjuk a licitet, és a legtöbb esetben hozzá lehet jutni tárgyakhoz az alsó becsérték alatt is. De a becsérték abban segít, hogy valahogy kifejezzük, mennyivel többet is tudhatnának ezek a művek a jelenlegi magyar árszintnél. De az pedig nem valósulhat meg, hogy valami Londonban 10 ezer font, itthon pedig 500 ezer forint. Valóban az árazás volt a legösszetettebb kérdés, megpróbáltuk megtalálni az arany középutat, hogy emeljünk az árszinten, de ne essünk túlzásokba. Mindenképp el akartuk kerülni azt a kínos helyzetet, hogy ha megvesz valaki egy műtárgyat a londoni árverésünkön, aki nem ismeri a magyar piacot, és elhiszi nekünk, hogy ez érték, kiad érte több tízezer fontot, majd egyszer eljön Budapestre, és ráébred, itt mennyivel alacsonyabb az árszint, akkor becsapottnak érzi magát. Miközben tudom, hogy Londonban egyáltalán nem jó pont, ha valami olcsó. Annak köszönhetően, hogy kint tanultam és dolgoztam, egyszerűen tudom, hogy a 200 ezer forintos árat nem tudjuk “lefordítani” angol fontra, mert azt mondják, ha valami ennyire olcsó, akkor biztos rossz is, és nem kell.
Azon művészek esetében, akiknek van valamilyen külföldi galériás képviselete, egyszerűbb volt a dolgunk, mert tudtunk konzultálni a képviselőikkel. Csak még egy elgondolkodtató adat: Maurer Dóra képeit nagyjából 15 évvel ezelőtt annyiért adták, mint most Ezer Ákoséit, aki új még a rendszerben. Ezer Ákos árai azért is indultak relatív magasan, mert pályája elején egy német galériával (a müncheni Tanja Pollal) kezdett dolgozni. Akik nemzetközi pályán mozognak, eleve magasabbról indulnak. Szűcs Attila is ilyen, őt könnyebb árazni, és nem kell magyarázni, mert preferenciái, erős gyűjtőköre van itthon is, és a nemzetközi színtéren sem ismeretlen. Horváth Lóczi Judit nagyon fiatal, de már többször kiállított Londonban nyári csoportos kiállításokon, és idén a Royal Academy of Arts Summer Exhibitionon kiállított munkáját meg is vették. A geometrikus absztrakt most vezető, őt a klasszikusokkal, Fajóval vagy Lantos Ferenccel lehet párba állítani. Lantostól egy zománcmunkát viszünk, ő szintén rendelkezik nemzetközi múlttal, 2018 novemberében a 20th Century Art – A Different Perspective árverésén a Sotheby’s-nél 11.250 fontért kelt el egy zománcmunkája.
Az árverést a Frieze-hez és Maurer Dóra Tate-beli tárlatához igazítottátok, ha jól sejtem. De inkább kérdezem: miért most?
KD: Szerintem most van itt a jó pillanat: már egy sor dolog megtörtént, aminek meg kellett történnie, mint például a Bookmarks-kiállítások, a magyar gyűjtők akviziciós bizottságokban való részvétele, múzeumi tárlatok, szóval már betettük a lábunkat a küszöbön túlra. Maurer Dóra kiállítása a Tate-ben kiemelkedően fontos esemény, és néhány napja a White Cube is bejelentette, hogy képviselni fogja. A munka, amit oly sokan beletettek a kortárs magyar képzőművészet megismertetésébe, most kezd beérni. És a múzeumi kiállítások mellé fontos odatenni a kereskedelmi oldalt is, mert a kettő együtt fogja még értékesebbé tenni a magyar művészetet.