Meg ne tudják, miből lettem
Farkas Aliz kiállítása

Balajthy Boglárka

Ikonkép
Farkas Aliz: Meg ne tudják, miből lettem ╱ enteriőr ╱Art9 Galéria ╱ fotó: Gárdonyi Kinga, a művész jóvoltából

Borítókép
Farkas Aliz: Meg ne tudják, miből lettem ╱ enteriőr ╱Art9 Galéria ╱ fotó: Csapó Júlia, a művész jóvoltából

Egy új alakot, formát öltő személy szólal meg, aki szükségét érzi, hogy visszautaljon a régi testére, identitására – szavai mögött ott visszhangzik az önhasadás, az identitáshatárok felsértésének fájdalma. Egy sor, amelyben megvillan az átváltozás egyik legfontosabb aspektusa, a szikra, ami a metamorfózist előmozdítja – az önazonosság válsága, megrendülése. A cím ráirányítja a figyelmet arra, hogy a krízishelyzet, amely előidézi, mondhatni kikényszeríti az átalakulást, mindig a szubjektivitás és a test között megbomló harmónia következménye. A szavak mögött ott rejlik annak a tapasztalatnak az összetettsége, hogy milyen az, amikor a test, amely korábban otthonként szolgált, az elidegenedés tárgyává válik. Sóhajtásba fojtott elszólás, amelyben ott visszhangzik a kiállított munkák egyik központi problémája – mit jelent a szubjektum számára saját megtestesülése, lehatároltsága, illetve miként értelmezhető egymásból a test – legyen szó emberi, mitikus, állati, vagy növényi testről – és az identitás.

A totális, végleges tudás nem lehet osztályrészünk, a meséken és mítoszokon keresztül mégis közelebb kerülhetünk létünk egyetemességének megértéséhez. Farkas Aliz műveit együttesen olvasva egy magánmitológia elbeszélései, jelenetei bomlanak ki előttünk.

Ezt a magánmitológiát inkább a halmozás gesztusai, semmint szigorú rendszeralkotás jellemzi; Farkas Aliz nem tart a kollektív tudattalan kavargó tartalmaitól, az archetipikus helyzetek mélységeitől, gazdagon merít a népmesei, mitologikus és bibliai elemekből. A görög mitológiában az emberi és isteni szférák találkozásának különösen hangsúlyos szerep jut, a jelen kiállítás mitikus tájain azonban a lét különböző emberi vagy nem emberi alakjai és formái között létrejövő érintkezésnek nincs egyetlen kitüntetett verziója. A kiállítóteret hol növényi nyugalom, hol emberek, állatok, monumentális és apró vagy éppen hibrid alakok nyüzsgése tölti meg. A művek magukon hordozzák a mítoszokra jellemző többértelműséget, a mögöttük gomolygó és tülekedő elbeszélő, mesélői szándékok nem kínálnak egyértelmű olvasatot. Folyamatos nézőpontváltás, letaglózó narratív erő, szüntelen sűrítés – időben minden karnyújtásra kerül egymástól. Mindig ugyanaz a kézmozdulat, legyen szó installációkról, szobrokról vagy festményekről, Farkas Aliz mindig kiegészít, egymásra montíroz, de sohasem töröl, sohasem bont vissza, újabb és újabb részleteket vázol föl és rétegeket visz fel – nem enged semmit határozatlan kontúrokkal elhalványodni.

Lombosodó, rügyező vagy hámló, vedlő, kéreghullató női alakok uralják a teret. Női figurák vonulnak fel, akik pintyek, hattyúk társaságában vagy éppen csóka képében jelennek meg. A mesék és mitológiák női szereplői akkor váltanak alakot, változnak denevérré, ahogyan ez Minerva lányaival történt, vagy szarkává, ahogyan Pierus lányai jártak, csókává, amint a népmesében egy asszony tizenkét lányával esett meg, ha engedetlenek. Akkor változtatják őket büntetésképpen madárrá, ha valahogyan – legtöbbször hangjukkal, elbeszéléseikkel – megkérdőjelezik a fennálló társadalmi és kulturális rendet, ha ellenszegülnek annak, és autonómiára törekednek. Daphné babérfává, Mürrha mirhafává, Szürrinx náddá válik – számukra a növényi lét biztonságot jelent, ugyanis mindannyian kéretlen szerelem elől menekülnek, mielőtt átváltoznak.

A növényszárak törékenysége, hajlíthatósága, az indázó mozgásuk, valamint a különböző alakok hajlékonysága, saját formálhatóságuk folyamatos felmutatása szintén a metamorfózisra irányítja a befogadó tekintetét; meghajlanak, elhajlanak, széthajlanak.

Az átváltozás mindig ellentétes erők kölcsönhatása, bevégzés és újrakezdés végtelen dinamizmusa, így a metamorfózis egyszerre kínál lehetőséget az ünneplésre és a gyászmunkára. Az új test, az új forma üdvözlésének felfokozott izgalmáról árulkodnak a Pinty ongonok és a Szent György napja címet viselő festmények. Az egységben bekövetkező törés, szétválás felett érzett szomorúságról tesznek tanúságot többek között az apró tojások. A kifőzött, kemény, olykor széttöredezett, élettelen tojások az egység be nem teljesült közös ígéreteivel, a meg nem valósult közös lehetőségekkel való számvetésként, az elengedés gesztusaként is értelmezhetők.

A modernitás, mint Aleida Assmann fogalmaz, az identitás, vagyis az állandóság kultúráját üdvözli, emberképe ennek megfelelően lezárt és körülhatárolt, az emberi alakot sérthetetlen egészként aposztrofálja. A kortárs antropológiai gondolkodás azonban előszeretettel nyúl vissza a metamorfózis témájához, hiszen az átalakulásra nyitott test nyitott emberképet feltételez, amelyen keresztül lehetőség nyílik a humanista modernitás máig ható emberképének felülvizsgálatára. Farkas Aliz egyéni mitológiájában nemcsak személyes szinteken mesél a szubjektivitás testi határainak összetettségéről, az átváltozásról, hanem az általa felkínált emberképen keresztül az említett kortárs antropológiai irányzatokhoz is kapcsolódik.