Prédatár
Ferenczy Zsolt és Tomecz Dániel látványtára

Győrffy László

„Nagybecsű akadémikus urak! Megtiszteltek felszólításukkal, hogy az Akadémia számára nyújtsak be jelentést majomelőéletemről. Ebben az értelemben sajnos nem tehetek eleget a felszólításnak. Csaknem öt év választ el majoméletemtől, s noha ez az idő naptárban mérve talán rövidnek tűnik fel, végtelen hosszú azonban, ha végig kell vágtáznunk, ahogy én tettem, helyenként kiváló emberek és tanácsok, tetszésnyilvánítás és zenekari muzsika kíséretével, alapjában véve mégis egyedül, hiszen, hogy a képen belül maradjak, mindenfajta kíséret távol tartja magát a korláttól. Lehetetlennek bizonyul ez a kísérlet, ha netán makacsul ki akarok tartani eredetem, ifjúságom emlékei mellett.” Kafka novellájának Rőtpétere egy olyan majom, aki a vadászat során őt ért lövés traumatikus momentumától kezdve elveszíti emlékeit és gyorsított evolúciója révén az emberré válás traumájával néz szembe: ugyan elsajátítja a beszéd képességét, rossz szokásokat vesz fel, és élményeit még számtalan felessel is leöblíti, ám emberré-válása kudarcot vall, mivel megreked a meghatározhatatlan köztesség labirintusában: az animal studies tanulsága, hogy „az ember maga is – mint kategória – történeti konstrukció eredménye. Az ember mint kulturális képződmény az emberré-leendésen átesett állat önmagáról megalkotott képének feleltethető meg” (Horváth – Lovász – Nemes).

Ferenczy Zsolt és Tomecz Dániel látványtára a térségi közgyűjteményi raktár és a Wunderkammer közti kulturális hasadékot tölti meg emlékcsapdákkal, hogy foglyul ejtse a néző figyelmét: a privát szelekciók a Természettudománytalan Múzeum rizomatikus bestiáriumát viszik színre, amelyben a meghatározhatatlan köztesség a felejtés és emlékezet egymást erodáló erői által jön lére. Ha Umberto Eco tanösvényére lépünk, a motívumok detektálása, begyűjtése és prezentálása a vadász tekintetét kölcsönzi a festőnek, hiszen „a vadász egy absztrakciót hajt végre: a konkrét fizikai nyomból (jelölő) következtet egy ott nem lévő entitásra, a prédára (jelölt)”, ugyanakkor nem árt résen lenni, mert a művész is prédájává válhat egy különösen éber és nagyétvágyú Gyűjtőnek vagy Kurátornak. A vadászművész képes olyan préda nyomát olvasni, ami már régen nincs ott, azaz a préda nem más, mint a Nem-Ott-Lévő, a távollét azonban nem a halállal kezdődik, hanem az archiválással, mert „az archívumok emlékezete elektronikus médiumokba vándorol és a program egyetlen utasítással adatokat semmisíthet meg” (Wolfgang Ernst). Tomecz ciánkék memento morijai a kollektív amnézia tengerének hullámtöröi, ugyanis Horváth Márk, az abszentológia doktora szerint a felfokozott archiválás az emlékezet megsemmisüléséhez vezethet: a nyilvános nemlét valójában „egy hiányzó sírról eltűnő felirat” (Maurice Blanchot). Az Atlas of Absence gyűjteményének óriásalkája (Pinguinus impenni) az eredeti pingvin (Variation 98247, 2026), de már senki nem hisz neki, hiszen a Nagy Eltűnés és posztantropocentrikus melankólia osztozik a permanens hallgatásban.

1986 őszén az ELTE Közművelődés Tanszékén oktató pszichológus azt tanácsolta nekem, hogy rajzoljak egy olyan hollót, ami kivájja a másik holló szemét: ezzel az ajánlással szétrebbentek a zoológiai pályába vetett álmaim, ám megnyíltak a művészeti útkeresés távlatai, hiszen „a hiány plasztikus, dinamikus, kiterjedő és mégis mélyen materiális” (Horváth). A halott varjú monumentális emlékezethelye felett kitartó raj végez gyászmunkát, elvégre az állattá-leendés „mindig egy falkával, bandával, populációval, népesedéssel, egyszóval sokasággal jár” (Deleuze-Guattari), de Ferenczy az egyéni megemlékezés portréinak szintjére emeli expanzív tablójának szereplőit. „Vannak, akik posztumusz születnek.” Nietzsche nem biztos, hogy a pacahal (Psychrolutes marcidus) mémmé merevedett képmására gondolt, de a mélytengeri vendég éppen holtában vált képpé és a kiválasztottak médiaparadicsomának kegyeltjévé, univerzális rútsága és csalódottsága rejtett politikusábrázolásként is funkcionál: a pacahal nem ismeri a mélységi mámort, felszínre kerülése épp olyan megrázó és kellemetlen, mint az aktív tudatalattiból való hirtelen ébredés egy homo sapiensekkel tömött, működésképtelen klímával ellátott IC-kocsiban.

A vadászat az antropogenezis szerves része, évezredek óta művelt tevékenység, ami alól az államalapításunk sem képez kivételt: Imre herceggel végzett a vaddisznó, de ez még nagyon kevés az egyensúlyi helyzet létrehozásához. Nándori Judit festőművész a Vadászat a hatalom célkeresztjében című értekezésében Dósa Elek jogász 1861-es definíciójára hívja fel a figyelmet, miszerint „a vadászat által válik az állatból dolog, élőlényből tulajdon. Tehát a vadon élő állat a halála pillanatában válik birtokolható tárggyá, míg a tenyésztett állat mindig is tulajdon” (Nándori). Úgy is fogalmazhatnánk, hogy „a halál elengedhetetlen, mert nélküle nincs igazi vadászat […] A vadász ezt a halált keresi, mert ez nem más, mint az egész vadászati folyamat valóságának jele” (Ortega y Gasset). Ha egy faj kipusztul, a legnagyobb probléma, hogy már nem lehet vadászni rá többé: a Harmadik Birodalom nosztalgikus projektje nagyszabású múlthamisítást ígért, melynek keretében az SS-taggá előlépő zoológus, Lutz Heck, a Berlini Állatkert igazgatója megkísérelte visszahozni az örök vadászmezőkről az 1627-ben kihalt őstulkot (Bos primigenius), hogy Göring vadászhasson rá a lengyel erdőségekben. A nácik ugyan nem érték el a Jurrasic Park prehisztorikus távlatait, de a visszatenyésztések során sikerült domesztikált marhákból a mitikus germán múltnál valamivel kisebb tulkot kreálni: a megrendelők eltűntek, de az alkotóról elnevezett Heck-marhák ma is köztünk élnek.
A Békegalamb megfeketedett, hogy jobban mutasson a Barátság kőolajvezetéken, hiszen a képek és jelentések hidegháborúja nem ért véget: nagy utat kell megtenni, hogy rosszindulatú sportvadászból etikus sportvadásszá váljunk az Egyetértés Vadásztársaság nagyra becsült tagjaként. Kádárnak még mindig nem került elő a koponyája, de az általa lőtt, magas pontszámú dám agancsok jelenleg is a Mezőgazdasági Múzeum falait díszítik: a Múzeum és az Állatkert alkalmazottai ma már kész bőrökkel kedveskednek a művészeknek, hiszen a Taxidermia (rendező: Pálfi György, 2006) mutáns családtörténete óta a preparálás feudális hobbija a képzőművészeti ipar feldolgozóüzemébe került. Az utolsó tasmán tigris (Thylacinus cynocephalus) 1936-ban hagyta itt a bolygót és abban a pillanatban védetté vált, mert csak akkor kezdünk hiányolni valakit, ha már nincs velünk: kiirtása nem a holisztikus vagy terápiás vadászat, hanem primitív bosszúhadjárat eredménye volt. Szerencsés Benjamin annak köszönhette életét, hogy rács mögé zárták szülőföldjén: klónozása ugyan még várat magára, de sikerült létrehozni az uroboroszként viselkedő erszényesfarkast, amelynek farka kalligrafikus önreflexióra alkalmas (In Memoriam Benjamin, 2019).

A szállítmány messziről érkezett: a Banánköztársaság határait a hullámkarton perforációja mentén kell keresnünk: a fehérkezű gibbon (Hylobates lar) 19. század eleji metszeteken alapuló reprezentációja (Köztársaság, 2025) még akkor született, mikor nem volt közös ősünk, de Charles miatt minden komplikálttá vált. Ferenczy a „globális kereskedelem fontos szimbólumának” tartja a dobozt, amely kiválóan alkalmas ismeretlen parabolák becsomagolására és tárolására, amelyek új értelmet nyernek a falon, hiszen Bachelard szerint mikor kinyílik egy doboz, új dimenzió tárul fel: a „bensőségesség dimenziója”, amely végtelen, hiszen soha nem érünk a doboz mélyére, egy zárt dobozban mindig több lesz majd, mint egy nyitott dobozban – „elképzelni valamit mindig többet ér majd, mint élni.” A ZOOm olyan személyes optikát kínáló állatár, ami a képzelet révén konstruálódik. A Queens of the Stone Age road-tripje (No One Knows, 2003) levágja a nagyobb kanyarokat az elme sivatagját átszelő útvonalon: ha nem is vadászat, de a tiltott szerhasználat melletti járművezetés következtében elütött szarvas azonban átveszi az irányítást, és a lizergsav-dietilamid által sugallt dramaturgia eredményeként a stoner rock sokat megélt vándorai végül falidíszként végzik a szarvasmenyországban. Ferenczy trófeáin a festészeti zombifikáció színképei megfelelő túlvilági környezetet teremtenek az emlősöknek, amelyek épp annyira vitálisak, mint egy műanyag gyantával kevert Lenin-holttest: „a természet keresztül-kasul technika” (Haraway). A művész rezervátuma, akárcsak Galapagos Wonderland szigetcsoportja, önjáró terrénum, ahol az „eukarióta »gonosz-evolúció« teljes mértékben megsemmisítette a nagy, rossz Istent, akit éppen itt, az ateista Éden tengerpartján gyilkoltak meg, itt, a cuki, egzotikus életformák földjén, amelyek teljesen önállóan fejlesztettek ki sajátos, autonóm és arisztokrata testfelépítésüket” (Chapman). Joseph Conrad óta a vadon épp oly romlott és sötét, mint a gyarmatosítók, de Klónia a képmágia révén varázsolja vissza az illúziótlanított világot – Peter Doig időközben eltévedt a dzsungel közepén, de nem keresi a kijáratot.

Acta est fabula, azaz nincs mese, a játéknak vége, de csak azért, mert valósággá vált. Tomecz emlékezete hasonlóan túlszaturált rétegekből építkezik, mint Ferenczyé, hőkamerája pontosan rögzíti a conditio humana posztinternet vizualitáson átszűrt lenyomatát a fagyási sérülések és az elsőfokú leégés tartományaiban: a családi emlékezetkiesést Rembrandt és Bacon hentesmunkájának kódjai roncsolják tovább malacperzselő helyett (Variation lpN7vN, 2024). Beazonosíthatatlan lovasa (Variation hGg&J, 2026) saját maga szobra is lehetne, mielőtt jeges plakáttá keményedett volna a Factory bezárása és Drella halála előtt lehúzott szitanyomatok (Action Picture, 1986) alvilági ceruzarajz verziójaként: szétstilizált Unpopular Art, a kelet – nyugat tengelyen dúló fantom, aki akár még hátrafelé is nyilazhatna, ha tudná merre van az előre. A Game Hunting gipszlenyomatai mezopotámiai háborús-vadászós sztélék perspektíváiba zárják a gyerekkori játékok ártatlanságát: Teddy halálos sebet kapott, így halhatatlanná vált. Ha az archaikus és személyes múlt éppúgy céltáblává válik, mint a jövő romtenyészete, akkor pontosan hová irányítsa célkeresztját a művész teleologikus igyekezete? William S. Burroughs a 20. századi irodalom Tell Vilmosaként már az induláskor mellélőtt, így véletlenül megölte feleségét, ám ugyanezzel a mozdulattal szövegtestet teremtett. Ha már így belejött, idővel Pollock munícióját töltve szeretett hosszú csövű puskájába, absztrakt festményeket tüzelt a vászonra, de idős korára megtanult célozni: kansasi otthonának hátsókertjében képen lőtte Shakespeare-t, majd a Language, History és Reality feliratú táblákkal is végzett. A 90-es évek közepére a történelem véget ért, a valóságnak már akkor nem hitt senki, és maga a Mester is sokat tett azért, hogy darabjaira szedje a nyelvet, ami amúgy is csak „egy vírus az űrből”. Az író, akárcsak a festőművész célja, valójában a lövés öröme: „a festés katasztrófákon, tűzvészen keresztül halad, és ennek a pokoljárásnak a nyomait hagyja ott a vásznon; ez a nyomvonal olyan, mint egy ugrás, amely a káoszból a kompozícióhoz juttatja el a festészetet” (Deleuze-Guattari).

Mrożek prózájának főhőse szeretné megfejteni a természet titkait, és bonyolult oksági láncot követve nem meri leteríteni az életére törő orrszarvút, attól tartva, hogy ezzel elpusztítja az Ugupu-madárkát, melynek ürüléke biztosítja az élet körforgásának kényes egyensúlyát. Az igazat megvallva soha nem értettem a természetet, még kevésbé az embereket, egyedül talán csak a festett képek illúzióját, de sokat tanultam Kafka majmától: „Félek, nem értik meg pontosan, mit nevezek menekvésnek. Leghétköznapibb és legteljesebb értelmében használom ezt a szót. Szándékosan nem mondok szabadságot. Nem a minden irányban való szabadság nagy érzésére gondolok. Majomként ismertem talán, és megismertem embereket is, akik ez után vágyódnak. Ami azonban engem illet, nem kívántam sem akkor, sem most a szabadságot, Mellesleg: a szabadsággal nagyon is sok öncsalás adódik az emberek között. És miképp a szabadság a legmagasztosabb érzések közé tartozik, úgy a megfelelő megtévesztés is a legmagasztosabb.”

▬▬▬▬ 
Célra tarts! Ferenczy Zsolt és Tomecz Dániel látványtára
Bartakovics Béla Közösségi Ház, Eger,
2026. október 3–29.