Tükör által, vetületben
Knyihár Amarilla kiállítása

Kunyik Kinga

A víz mint idő és emlékezet – talán így foglalható össze a kiállítás központi gondolata. Knyihár Amarilla a Nemes Nagy Ágnes-féle „nehezen mondhatót” kutatja az organikus absztrakt eszközeivel, szoros kapcsolatban a Duna-parti tájjal, melynek látványa leképeződik a vásznakon. A kép mibenléte ősidők óta izgatja az emberiséget: a jelen tárlaton az a reneszánsztól eredő felfogás érhető tetten, miszerint a kép „ablak”. Az olasz nyelvben ez a szó a latin fenestrából ered, ami kicsi nyílást jelent, vagyis átjárhatóságot kint és bent között. Knyihár Amarilla a tükröződések és fényjátékok által teremt olyan optikai ingert a befogadó számára, amellyel átélhetővé teszi a valóságos és az elképzelt tér egységét.

A legtöbb kultúrában a szövés (a hálóját szövő pók) a folyó vízhez hasonlóan szintén a múló idő metaforája: ennek tükrében érdekes megfigyelni, ahogy Knyihár Amarilla vásznain az anyag izgalmas képszövetet alkot. A Bajai víztükör-sorozatban a part menti növényzet vízre vetülő képe egyenesen a szövőkeretre kifeszített fonalak látványát idézi. „Lánc és vetülék”, azaz vertikális és horizontális vonások alakítják a mintázatot, ami különösen szembeötlő a geometrikus elrendezésű Kései eső, illetve Fedésben című képek esetében. A vízszintes és függőleges vonalak adják a ritmust, a térérzetet, ugyanakkor a rendezettségen átsugárzik valami éteri, quattrocentót idéző derengés, ami a külső tértől a belső felé vezeti a néző tekintetét. A tükröződést mint a művészet metaforáját használja a Zsolt szeme I. című alkotáson. A szem a lélek tükre – szoktuk mondani, így ez a kép egyfajta metafestménnyé válik. Ugyanez igaz az Életkönyv címet viselő objektre: Gyukics Gábor verséből (Randevú) merítve az ihletet, a művész ezúttal a festői eszköztárat 3D-ben bővítve, mint körbejárható installációt fogalmazza meg illúzió és valóság egymástól elválaszthatatlan voltát. Az érzékcsalódás ebben az esetben nem egyszerű félreértelmezése azon optikai ingereknek, amelyek érik a befogadót, hiszen a valóság mellett a valóság felettinek a keresése, vagy a platóni hasonlattal élve, az árnyékvilág és az ideák világa közötti különbségtétel mindig is a művészet fontos célkitűzései közé tartozott.

Nem mehetünk el szó nélkül az irodalmi párhuzam mellett sem, hiszen a kiállítás címe egy versből idéz: vajon az irodalmi szövegalkotásra jellemző módszerek tetten érhetők Knyihár Amarilla festészetében? A szemléletbeli rokonság nem is annyira a címben evokált Szabó Lőrinccel, hanem sokkal inkább egy másik „nyugatossal”, Szép Ernővel feltűnően erős. Szép Ernő prózájára ugyanis hatással volt saját publicisztikai (tárcaírói) munkássága: műveiben azzal teremtett bensőséges, közvetlen hangulatot, hogy a „nem irodalminak” bélyegzett nyelvi stílusokat beleszőtte a szövegbe, és ezzel a modalitásbeli váltással az egyedire, a szubjektívre helyezte a hangsúlyt. Ennek ismeretében érdemes megvizsgálni a Madárdal című monumentális triptichont, a tárlat egyik legfontosabb állomását. Knyihár Amarillának ebben az alkotásában összevegyül fennkölt és profán: a hétköznapi élet értéktelennek ítélt hulladékát (vagyis a szemetet) beleszövi egy nagy, látomásos absztrakt impresszionista tájképbe, amely ezáltal a külső-belső tér dichotómiáján túl a biofília és a klímaszorongás egyszerre megélt kettősségét is hordozza.

A Szép Ernő kapcsán említett közvetlenség Knyihár festői metódusával is párhuzamba állítható, vagyis ez esetben az informális nyelvhasználat és az informel festésmód között fedezhetünk fel hasonlóságot. A művész az alkotás első fázisában nem feszíti fel a vásznat, hanem a földre terítve dolgozik rajta, így az anyag ide-oda mozgatásával is tudja befolyásolni az egymásra csorgatott festékrétegek útját. Hogy mi minden inspirálja őt eközben? Saját bevallása szerint „a Szentendrei-sziget facsoportjai, a gallyaknak az elágazása, a lombok szerkezete és színe” – ezt emeli ki a róla készült rövid videós portréban, amely a kiállítás részét képezi. Mondanunk sem kell, hogy a Szentendrei Régi Művésztelep kiállítóterében ezek az alkotások különös erővel szólalnak meg, hiszen a nagy, transzparens üvegfelületeken át óhatatlanul látóterünkbe férkőzik mondjuk, a kint álló óriás platánfa vagy éppen az utcát a kerttől elválasztó szemközti kerítés vasrácsa, a rács mintázatai, tehát a külső tér észrevétlenül a részévé válik annak, amit a tárlat saját belső tereként azonosítunk.

Knyihár Amarilla számára fontos az árnyék, a tükröződés mint másodlagos kép, amiből következtethetünk az eredeti látványra. Szép Ernő lírikus munkásságában a folyó víz mint a múló idő metaforája gyakorta megjelenik, és ő is szívesen használja a tükröződést annak megragadására, hogy az egyén belső, szubjektív tere hogyan rezonál a külvilágra. Ezt jeleníti meg A fecskének árnyéka című versében: „Fecske repűlt el az égen, / Megláttam az ér vizében / Mintha a part alá szállna / Halovány hangtalan árnya. // Utána néztem az égre / És elnéztem a vidékre / A szívem nehéz, nehéz lett, / Nem tudom mi volt az élet.”

Szép Ernő esetében téves volna a narrátor vagy a lírai én attitűdjébe naivitást, szépelgést belelátni, hiszen nagyon is tisztában van saját érzékelésének korlátaival. Ugyanígy Knyihár Amarilla festményei sem egyszerűen „szép képek”, hanem annak a küzdelemnek vagy munkának a lenyomatai, amellyel igyekszik a lehető legmélyebbről elindítani az alkotási folyamatot, majd az egymás után felvitt különböző rétegekkel valamiképp összekapcsolni a valóságot a valóság felettivel, és láttatni ennek a kint-bent dichotómiának a szépségét, összetettségét is a befogadóval. Ahogy ő maga találóan megfogalmazta a róla készült videós portréban: „egy levélzet struktúrájában is megvan az a sokféleség, amely egy műalkotást vonzóvá tud tenni.” Ez a tudás tükröződik a kiállítás képein, és ezért tudja a mindenkori szemlélő megtölteni őket újra és újra tartalommal a saját maga számára.

▬▬▬▬
Mint a víz, fut s áll a tükröd
Szentendrei Régi Művésztelep
2026. szeptember 11. ˜˜–˜˜ ˜november 15.