Utak egymáshoz
Instant Art Brut kiállítás

Tóth Eszter

[1] Interjú Balassa Máriával Készítette: Tóth Eszter, Budapest, 2026. 01. 24.

A Három az egyben – Instant Art Brut kiállítás címét és megvalósulását Balassa Mária art brut művész inspirálta. Balassa Mária évek óta az Átkelő Galéria rendszeres kiállító művésze, a galéria mindennapjainak aktív résztvevője. Az évek során, sok-sok beszélgetés alkalmával, két másik art brut művészt említett meg, akik kifejezetten ösztönzőleg hatottak rá. „Ritter Gábor a színei miatt tetszik, mindig házakat fest, nem találja a helyét a világban. Kopi Mundi kiállítása mellbe vágott, egy ütést éreztem, és aztán megnéztem részletesen, az első benyomást nem felejtem el. […] Micsoda rokonság! Hajkorona, fej, kalap, sapka, haj. Biztos ő is sokáig nézi a víz mellett talált uszadékfákat, és egyszer csak hopp, ott egy piros pötty, és akkor folytatja tovább. […] Elképzelek egy modern lakást, egy nagyon lakályos egyszerű, színben is visszafogott szobát, és van egy asztalka, azon van egy Kopi Mundi-szobor, és csak ott áll, és ott lakik abban a szobában. Vagy a Ritter festhetne egy olyan képet egy házbelsőről, amibe belekomponál egy Kopi Mundi-szobrot.”[1]

A mostani az első kortárs art brut kiállítás, amely az alkotások között keresi a kapcsolatokat, s mindeközben bepillantást enged az art brut sajátosságaiba is. Az art brut művészekre jellemző az izoláció, a zártság. Az alkotási folyamat fontosabb, mint az eredmény: szó szoros értelemében a kommunikációt jelenti számukra. Ám az üzenetnek nincsen címzettje, az alkotás nem a külvilágnak készül, hanem maga egy belső monológ. A művek legmeghatározóbb jellemzője a belelátás vagy beleérzés erőteljes képessége, amely lehetővé teszi, hogy a látvány és a személyes emlékek összefonódjanak. Az egyéni mitológia az önkifejezés intenzitásával párosul, így lesz az art brut alkotás egyszerre végletesen személyes és mélységesen univerzális. Az alkotások az emberi létezés miértjeit és az egyénnek a társadalmi szövetben elfoglalt helyzetét vizsgálják, amelyek őszinteségüknél fogva ismerősséget, közvetlenséget, bensőségességet adnak.

[2] Életútinterjú Balassa Máriával. Készítette: Tóth Eszter, Budapest, 2022.07.12.

Balassa Mária Magdolna (1953) művei nemzetközi szinten is ismertek, alkotásai megtalálhatóak a világhírű ausztriai Galerie Gugging gyűjteményében, valamint az MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjteményben. 1600 rajza elválaszthatatlan élettörténététől és gyógyulásától. Rajzait gyakran uralják profilban vagy félprofilban ábrázolt, képzeletbeli vagy történelmi alakok – gyakran erős nők –, akiket önéletrajzi ihletésű, költői szövegek öveznek, amelyek különböző életválságainak elakadásait oldják fel, és örökérvényű, egzisztenciális problémákra kérdeznek rá. Alkotásai általában papírlapra készülnek, amelyre fekete tintával tusfoltot helyez el. A foltokban „látomásokat, figurákat” lát meg, melyeket a szemével előrajzol, majd elővesz egy tustollat, és egy mozdulattal megrajzolja az alakok körvonalait és részleteit. Figuráit színes ceruzákkal rendkívül finoman, de élénk színekkel tölti ki. Színezés közben jutnak eszébe a szövegek, s ekkor félbeszakítja a műveletet, és iskolás gyöngybetűkkel a rajzok köré írja azokat. Írásai versek, imák, üzenetek, könyörgések, szerelmi vallomások, dühlevelek, naplószerű feljegyzések és utópikus történetek, melyekben belső életének érzelmi intenzitását és az élet értelmének egyetemes keresését párosítja. A rajzokat szemlélve úgy tűnik, Mária az írás és a rajzolás közben szembesül azokkal a megrázó, „sajgó gondolatokkal”,[2] amelyek a tudatalattiját népesítik be: kendőzetlenül ír szorongásairól, családi traumáiról, az őt ért veszteségekről, az élet nehézségeiről. Művészete által kísérletet tesz arra, hogy azonosítsa ezeket a jelzéseket és tanulságokat fogalmazzon meg olyan témákat is érintve ezzel, melyeket a társadalom szőnyeg alá söpör.

[3] Uo.

Balassa Mária az elmúlt 22 év alatt jellemzően női arcokat és alakokat ábrázolt domináns hajkölteményekkel, dekoratív öltözékekben és kalapokban, mégis minden nő más, nincsenek egymáshoz hasonló figurák. „Nem tudom, ez jön ki, néha egy-egy állat, néha férfi. Talán azért is nők, mert férfi az életemben nem nagyon volt. Lehet, hogy magamat rajzolom meg benne. Ha kitüremkedik a foltból egy arc, azt meg kell rajzolni. Arcok, de mindegyik más.”[3] A rajzokban és szövegekben nemcsak a személyes női sors domborodik ki, hanem az egyetemes is. A képzeletbeli arcképcsarnokban feltűnnek történelmi nőalakok, görög, mulatt, egyiptomi, núbiai nők és hercegnők. Időtlen tekintetükkel vagy profilból, vagy félprofilból tekintenek ránk. Hogyan jeleníthető meg egy nő, aki nem tartozik az ideális szépség kategóriáiba, és ezáltal kirekesztetté válik? Mária rajzai az egyetemes nőművészet kontextusában és dialektikájában egyaránt értelmezhetőek. A nőiség megélése, az elvágyódás nosztalgiája, a nemi identitás keresése, a testkép elfogadásának témái szövegeinek jellemző motívumai, melyet a rajzok a túlzott érzékenység romantikájával erősítenek meg, ugyanakkor hangsúlyossá válhat az a szándék, amely lehetővé teszi egy új világ felépítését vagy a kozmosz átformálását, amelyben a nők elfoglalják saját helyüket.

Kopi Mundi Zoltán (1962–2019) szobrász, festőművész és zenész, akit az outsider art egyik jelentős hazai képviselőjeként tartanak számon. Sajátos stílusú szobrait, bábuit és figuráit, amelyeket „barvájoknak” nevezett el, főként a Duna-parton gyűjtött uszadékfákból és talált tárgyakból készítette. Minden alkotásának egyedi története és neve van. A barvájok teljes nemzettsége mellett szívesen ábrázol bibliai történeteket, szenteket ugyanígy uszadékfából. Alkotásait ösztönös, belső indíttatású művészet jellemzi, amelyben keverednek az álmok, a mesék és a mágia elemei. Autodidakta módon tanult meg hegedülni, citerázni és gitározni, emellett saját készítésű, egyedi hangszereken is játszott. Fiatal korában vándorzenészként járta az országot.

Kopi Mundi a barvájokról gyermekként hallott először egy öregembertől, aki elmesélte neki, hogy ez a népség ősidőktől fogva a zebegényi Duna-szakasz egyik szigetén lakott. Kezdettől fogva bohókás, csúfolódós társulat volt, zenélni nem tudtak, de imádtak; erről kapták gúnynevüket: „baromira vájt fülűek”. Naphosszat csak táncoltak és muzsikáltak „vituláikon”, ami egy négyhúros, uszadékfából készült vonós hangszer. Kopi Mundinak is volt egy saját készítésű „vitulája”. A történet úgy folytatódik, hogy a barvájok vígan éltek a dunai kis szigeten, egészen addig, amíg egy boszorkány nem érkezett a vidékre, akit – csúfolódós társaság lévén – mindjárt gúnyolni kezdtek. A csúf boszorkány varázserejénél fogva uszadékfává változtatta őket, azzal az átokkal, hogy addig maradnak, a rájuk amúgy egyáltalán nem jellemző „fásult” létállapotban, amíg valaki életre nem kelti őket, történetesen az utolsó barváj. Az utolsó barváj Kopi Mundi Zoltán volt.

[4] Daniel Wojcik: Outsider Art. Visionary Worlds and Trauma. Jackson, University Press of Mississippi, 2016, 227.

[5] Uo. 236.

Ritter Gábor (1979) alkotásai belső világából táplálkoznak, primer, személyes élményekből fakadnak. Képein visszatérő motívumok a várak, a kupolás épületek és a házak mellett álló, gyakran odvas fák, amelyeket élénk, színes olajpasztell technikával jelenít meg. Több mint 20 éve, még kamaszként kezdett el rajzolni Komáromi Erzsébet Katalin művészetterapeutával. Kompozíciói által a legmélyebb belső világából tudósító szubjektív képeket hoz létre, amelyeknek nyers spontaneitása lenyűgöző szín- és formavilággal párosul. A mindennapjaihoz immár hozzátartozó képzőművészeti alkotástól továbbra sem szakadt el, otthon is rajzol. Első önálló kiállítása 2007-ben volt látható az OPNI Tárt Kapu Galériájában. 2008-ban egyedüli kortárs hazai art brut művészként szerepelt a Magyar Nemzeti Galéria Belső utak képei – Art brut Ausztriában és Magyarországon című nagyszabású kiállításán, 2009-ben a Magyar Tudományos Akadémia Pszichiátriai Művészeti Gyűjteménye kamaratárlatoknak is helyet adó intézményben elsőként az ő önálló kiállítása volt látható. Munkái számos csoportos kiállításon szerepeltek a pécsi Laborban, a Caltagirone-i Kortárs Művészeti Múzeumban (MAAC – Museo d’Arte Contemporanea Caltagirone, Szicília), a Kunsthaus Kannenben. Alkotásai megtalálhatók hazai, valamint külföldi magán- és közgyűjteményekben.

Daniel Wojcik Trauma, Flow, and the Artistic Process című könyvében megvilágítja, hogyan lehet az alkotás folyamata a fájdalmas tapasztalások és emóciók rendezésének, ellenőrzésének és külső megjelenítésnek eszköze, mely amellett, hogy nyugodt és flow-szerű mentális állapotot kelt, olyan érzelmek és élmények kifejezését is lehetővé teszi, amelyek más módon nem kommunikálhatóak.[4] Az art brut művészek alkotófolyamata egy ismerős viselkedési reakciót tár fel az életválságra és az érzelmi fájdalomra. Ez a megközelítés a folklorisztika perspektívájából merítve az emberi viselkedés és a művészi kifejezés teljesebb megértését kínálja, tekintve, hogy a műalkotások nem különálló dolgokként, hanem a létrejöttüket is befolyásoló körülmények által kialakított viszonyulások megnyilvánulásaival együtt értelmezhetők. Wojcik ahelyett, hogy az art brut művészeket teljesen egyedinek és a kultúra által érintetlennek képzelnénk el, vagy másságukat ünnepelnénk, s ezáltal a megkülönböztetés által a társadalom peremére száműznénk őket, egy olyan perspektívát ajánl, mely bevonja őket világunkba, és feltárja kapcsolataikat a kultúrával és tágabb értelemben az emberi viszonyulásokkal, magatartásformákkal, érzelemvilágokkal.[5]

Az izolált élethelyzetek nemcsak az alkotás egészen más perspektíváját nyitják meg, hanem képesek intenzív érzelmi viszonyt teremteni a nézővel is. A szemlélő talán képes közvetlenül is megérteni az alkotók szándékát. S mi miként ösztönözzük magunkat, hogy figyeljünk a mélyebb rezonanciákra? Megengedjük, hogy ők beszéljenek, és belépünk a monológjukba, talán dialógust találva?

Három az egyben – Instant Art Brut

Átkelő Galéria

2026. február 13. – március 30.