A törékenység poétikája
Zagyvai Sári kiállítása

Somosi Rita

Amikor André Kertész életének utolsó évtizedében – felesége, Erzsébet elvesztését követően – New York-i lakásának izolációjában a Polaroid-technika felé fordult, az instant fotográfia nem csupán új kísérleti tereppé, hanem a gyászfeldolgozás elsődleges médiumává és a fizikai bezártság ellenpólusává vált számára. Az azonnali képalkotás közvetlen gesztusa tette lehetővé a külvilággal való vizuális kapcsolódást és a belső állapotok szubjektív kivetítését. A privát szféra mikromomentumaira – az ablakpárkányra helyezett üvegtárgyak fénytöréseire, a térbe bevetülő fény-árnyék viszonyokra vagy a kinti sziluettekre – irányuló kontemplatív figyelem egy sajátos, szimbolista esztétikát eredményezett. Ez a kései, lírai formanyelv a teoretikus gesztusok helyett a létezés tünékeny, fragmentált természetének szentelt figyelmet. Zagyvai Sári legújabb sorozatában közvetlenül ehhez a kertészi hagyományhoz kapcsolódik, amikor a Polaroidot mint a megállított idő és a reflexió eszközét választja. Munkáiban szintén a hiány és a trauma feldolgozásának folyamata, egyszersmind a mindennapi létezés apró pillanatainak és esztétikai értékeinek felülkerekedése jelenik meg. A képek nem csupán leképezik a külvilágot, hanem – Kertész kései csendéleteihez hasonlóan – a belső mentális tájak és az érzelmi állapotok érzékeny, szubjektív lenyomataivá válnak.

A sorozat technikai-médiumelméleti és konceptuális alappillérét a digitális és az analóg képalkotás közötti párbeszéd adja, amely a Polaroid Lab technológia alkalmazásában manifesztálódik. Ez a hibrid eljárás egy sajátos, termékeny dichotómiára épül: míg a végeredményként megvalósuló fotográfia a direkt, elkapott pillanat illúzióját kelti, a mögötte húzódó alkotói módszertan valójában egy szigorúan komponált, többlépcsős konstrukció. Zagyvai a mobiltelefonnal rögzített digitális pillanatképeket vetíti át az analóg Polaroid-filmre, miközben különféle fizikai szűrőket, üvegrétegeket és töréseket illeszt a fény útjába. Így a médiumok határvidékén egy olyan rétegzett vizuális struktúra jön létre, amely pontosan modellezi az emberi emlékezet működését. A képek az emlékek szó szerinti megvalósulásai: nem a nyers, objektív valóságot mutatják, hanem azt a reflexív emlékképet, ahogyan az a tudatunkban elraktározódott – felruházva azokkal a szubjektív szűrőkkel és torzulásokkal, amelyeket saját belsőnk és elménk tesz hozzá az idő múlásával. A megörökített pillanatok mögött ott húzódik egyfajta csendes merengés, a személyes terek és emberi jelenlétek finom rezdülései. Ugyanakkor a képek felszínét átjáró repedések, törésvonalak és kémiai rétegződések nem hibaforrásként, hanem a vizuális narratíva szerves elemeiként jelennek meg. A szilánkosra hasadt kompozíciók – a pókhálószerűen repedt üveglapokon keresztül megörökített vízparti tájak, a fényben felcsillanó torzulások – a látható világ fizikai és lelki megbillenését szimbolizálják. A látvány fragmentáltsága a tapasztalás törékenységére utal: a táj, a vízfelszín és az égbolt többé nem egyértelmű, egyenes valóságként tárul elénk, hanem a belső optikánkon és a felületi sérülések hálóján átszüremkedve, töredékes formában.

A képeket átjáró múltidéző hangulat mély pszichológiai rétegekkel bír: ez az elvágyódás, a múló idő feletti tűnődés és a tünékeny pillanatok iránti hiányérzet nyelve. A pasztell tónusok, a lágy lila, rózsaszín és borostyánsárga színátmenetek, valamint a fények meleg vibrálása egy olyan melankolikus atmoszférát teremtenek, amelyben az emlékezet és a jelen összemosódik. A víztükörre hulló cseppek koncentrikus körei, a horizonthoz tapadó alkonyati fények vagy az ablaküvegre rajzolt szívforma mind a megállított idő emlékművei. A sorozat egyik legfontosabb alappillére a szenzualitás és a múlékonyság dialektikája. Zagyvai képein a tapinthatóság és az érzékiség határozott jelenléttel bír: az organikus formák, a folyadékcseppek fénytörései, az üveggömbben megtestesülő mikrovilágok és a vízfelszín selymes textúrája szinte fizikai tapasztalássá avatják a nézést. Ugyanakkor ez a szenzualitás elválaszthatatlan a múlékonyságtól. A fotókon feltűnő organikus vagy absztrakt formák – mint a fényáteresztő, megszilárdult vagy cseppfolyós foltok – a pillanat átmenetiségére emlékeztetnek. A fény, amint áthalad a szűrőkön, az üvegen vagy a vízen, egyetlen másodpercig létező konstellációt hoz létre, amelyet a Polaroid kémiai anyaga örökít meg, mégis megőrizve annak tünékeny jellegét.

Zagyvai Sári munkái a lírai absztrakció és a szubjektív dokumentarizmus határvidékén egyensúlyozva transzformálják láthatóvá a belső folyamatokat. Bár a kompozíciók architektúrája – a sötét sziluettek, az árnyékhálók és a tükröződések – a hiány jelenlétét artikulálja, a művész nem reked meg a veszteség tónusainál: a sötétségből áttörő fények, az építészeti formák és a vízfelszín fénypontjai az élni akarás és a lelki gyógyulás vizuális metaforáivá válnak. A Polaroid Lab rétegzett eljárásán keresztül Zagyvai nem csupán megfigyeli, hanem újraalkotja a látványt; a tervezett és az esetleges találkozásából, a felületi sérülésekből és a komponálás líraiságából olyan poétikát teremt, amelyben a személyes trauma univerzális élménnyé nemesül – bizonyítva, hogy az emlékezet töredékeiből és szilánkjaiból is újraépíthető a belső egység.

▬▬▬▬

VILTIN Galéria

2026. október 21. – november 14.