Gyerekzár
Csoportos kiállítás a Képzőn

Győrffy László

Brion Gyson Álomgépe előtt csukott szemmel ült az egész beatnemzedék, hogy hipnagogikus állapotban vészelje át a hidegháborút, de a stroboszkóp nem mindenkinek tesz jót, az Álomköztársaság lakosai amúgy is leszavazták a lidércnyomást: az álmodók az élményt 59 százalékban pozitívnak értékelték, csak 27 százalékukat soroltak negatív és 13 százalékot a semleges kategóriába. Az Álomkutatás elektródáit soha nem kapcsolták le, mert a kísérlet egy életen át tart, akárcsak az infúzió, melyen keresztül a napi endorfinadag érkezik a felfújható medencébe. Engedjétek meg, hogy a játszósarokba borítsam saját időkapszulám tartalmát 1985 júniusából, amelyet tíz hónappal a csernobili atomkatasztrófa előtt pecsételtek le.

„Kedves anyu! A kastélyban tizenhatan (csak fiúk) vagyunk egy szobában. Én emeletes ágyon alszom. A szoba kicsit piszkos. Az ebédlőben nem lehet választani, hosszú sorban kell állni, és a kanál meg a villa alumínium! Minden rossz, és sürgősen haza akarok menni!” A Győrffy László néven szignált, 9 éves rajztáborlakó kétségbeesett, kézzel írt levele nem talált célba, nem jött értem a piros Skoda, de az erős crescendóban megfogalmazott tortúrák sora csak ezután indult el igazán. Az extra tartalékot jelentő zsebpénz hamar elfogyott, miután nem voltam hajlandó elfogyasztani a hivatalos menzában kínált fogásokat, így az ebédlő előtt álló apró büfében kapható, csomagolásán rokonszenves mackóval reklámozó, Budapest márkájú mogyoróscsokoládéra költöttem mindenemet, elkerülendő az éhhalált. Az utolsó filléreket biztonság kedvéért, egy szervezetlen kirándulás alkalmával, jelentős méretű, gumiból készül műrovarokra fordítottam a falusi búcsú forgatagában. Ekkor megtört a jég, és a Vas megyei száműzetés okozta alkotói válságból magamhoz térve megállíthatatlanul rajzolni kezdtem. A telefonfecnikre, füzetlapokra vagy famentes rajzlapokra készülő szörnyeket rögtön elkezdtem árulni a többi gyereknek. Kis szörny 2 forint, nagyobb szörny 5 forint, tanároknak ugyanaz, csak színesben és drágábban, alkudni lehet, részletfizetés megengedett. Rajtam kívül mindenki azt gondolta, ez csak vicc, holott a napi mogyoróscsoki-adagom volt a tét – pár nap alatt összejött annyi, amennyiből túléltem az előttem álló hetet. A legtisztább játék volt, a külvilágtól elszigetelt, szimulációs mezőbe zárt történet, a felnőttvilág cserekereskedelmének makettje – a piacgazdaság megjelenése előtt – mégis a legvalóságosabb dolog, amit valaha átéltem.

Kérchy Anna irodalomtörténész szerint „a test újragondolása különösen izgalmas a kurrens poszthumán elméletek tükrében. Az antropocentrikus, fajista gondolkodásmódon túllépve, emberségességünket teszik mérlegre azzal, hogy megkérdőjelezik a humán szubjektum minden más létforma felett gyakorolt, kizárólagos felsőbbrendűségének evidenciáját. Igen aktuális felismerés ez posztantropocén korunkban, mikor szembesülnünk kell vele, hogy az emberi faj környezetszennyező tevékenysége az elmúlt évszázadok során lassan, de biztosan ellehetetlenítette földi életünk biztonságos feltételeit. A poszthumán filozófia a körülöttünk lévő élővilág elemeit, állatokat, növényeket, sőt a tárgyakat is tudattal, érzelmekkel, világformáló jelentőséggel ruházza fel, és cselekvőképes karakterként testesíti meg, hogy a közös bolygón osztozó létformák kapcsolatiságára, a kölcsönösen egymástól való függőségre, a bajtársias törődés fontosságára hívja fel a figyelmet. Ez az emberiség határain túlmutató, szolidáris, demokratizáló gesztus tulajdonképpen egybecseng a […] a gyermeki képzeletet jellemző, animista látásmóddal, amely értékes emberi sajátosságokat tulajdonít nem-humán létezőknek.” Ezek a hibrid, köztes teremtmények népesítik be a kawaii, azaz a cukiság birodalmát is, antropomorfizálják a dühös madarat, a smileypogácsát, pokémonok és Pacmanek tágra tárt szemű miriádjait, a végtelen kiterjedésű macskát vagy az én kicsi pónimat, aki Daniel Spoerri csapdaképeiből ugrált ált, hogy 90 fokkal elforgatva dacoljon a fal síkjával. Mike Kelley, a vallásosan infantilis konceptualitás mestere egy ideje nincs köztünk, de ha élne, úgy érzem, azt szeretné, hogy a Gyerek:Core című kiállítás centrumában temessék el: a monumentálissá növelt bébi- és kamaszgesztusok, monstruózus apróságok, végtelen puhaságú kemény kijelentések gondosan kibélelt hálózatában, ahol az esendőség és az esetlegesség alkotja a legérvényesebb és legprecízebb rendszert. A cinquecento nem mondott igazat nekünk, a művészet nem vág ablakot a világra, hiszen csak a lehúzott roló mögött indul be az alfatevékenység igazán. A kádárkocka soha nem is létezett, csak stencillel szimulált délibáb volt, VALAKI MÁS ready made-je, amit körülfutott a gazdátlan kerítésdrót, hogy a lakók végre örök álomra szenderüljenek. Ötszáz év freskófestészetének patriarchális kéjelgései helyett a Gyerek:Core muráliája a graffiti és a faliszőnyegminták jókedvű táncából teremti meg a részletek egyeduralmát – ne ráncold a szemöldököd, mert lefújlak! Az én Égi Palotám az albertfalvai panel rácsszerkezete volt. Nem emlékszem már, hogy leért-e a földig, de a plüssmenyországot és az édességinfernót összekötő installációt tökéletesen leföldeli az ötlábú ló, mely hatlábú is lehetne, ha a technikai személyzet, azaz a hivatásos felnőttek nem vágnák el a csöveket.

A pliage-os levélmintázatokon úszó gyermekemlékek sziluettjei minduntalan átlépik saját árnyékukat, de ez a melegházi fóliasátor megvéd a produktivizmus poklától, mert senki nem várja, hogy nagyobbra nőjünk alatta, miközben a kerti asztalon hagyott filctollalteregót szétmossa a savas eső. A nosztalgia és a gyerekkori amnézia feszültségterében eltűnő arcok szorongatóan ismerősek – az ugrálóvár vagy a játszótér karanténjában soha nem értünk a csúszda aljára, mivel idejekorán felébredtünk. A DreamCore lebegéséből akár krómozott parkettára is zuhanhatunk vagy abba a darálóba, amit tisztátlan kezek építettek a park alá. „De nehéz az iskolatáska” – énekelte Demjén Rózsi behízelgő, mégis kissé fájdalmas tenorján 1973-ban, de talán ő sem sejthette, hogy a makói kisiskolások legnagyobb keresztje nem az erkölcstantankönyvekkel telepakolt, műanyag hátizsák lesz, hanem az a megaláztatás, amely még a Megváltónak sem tetszik. „Sírni nem szégyen” – hirdeti a TETRIS-ből kirakott képernyő. Mire megcsináltam a cselt, már berúgták a gólt. Elvadult bokor nő a magányosan álldogáló focikapuk között; a játékosok hazamentek, vagy talán ott se voltak, székek ülnek, ágyak fekszenek – LOL! Csutak Gabi novellájában az ellopott kincsekkel való menekülés a hídon túli játszótéren ér véget. „Egyenesen a homokozóhoz mentem. Körmeimmel mélyedést vájtam a megkeményedett halomba, és beleszórtam mindent, ami a zsebeimben volt. A rengeteg aprópénz és ajakír egy pillanat alatt megtöltötte az üreget. Rákapartam a homokot, ahogy a kutyák szokták. Próbáltam jól lelapítani a tetejét, de így is kidomborodott, mint egy sírhely.”

A homokozó mélyén már ott volt minden: a korrumpálódott ingatlan, a rojtosra lyuggatott ózonréteg, a kizsigerelt föld, a mérgezett patak, melynek mentén egyszer Apuval indiánok voltunk, de gyorsan kihaltunk. Túl sokáig nem értük fel a legfelső polcot; az ürességet elfedte a nagymama szobájának kárpitokkal és nippekkel telepárnázott, kekszszagú menedéke, ahol pszichedelikus örömlayer keretezte Fletó vagy a Pussy Riot akcióit, kíváncsi pillangók lepték el a Demokrata címlapját, amit valójában több doboznyi filctoll vagy zsírkréta sem tudott volna megmenteni. „Csengtek-bongtak a tányérok, amkor leejtettem az édességes tálka tetejét, de már nem fordultam hátra, csak habzsoltam nekivadulva a sok selyemcukrot. Sikoltoztak a fogam alatt. Aztán valamikor megjelent a százkarú, fekete rokonság hatalmas lepleket lobogtatva. Letakarták a nagymamát, a bútorokat, még a tükröt is” (Csutak: Csendóra). A huszonharmadik fantomébredés után nem lehet hinni az ébresztőórának. Nem akarok emlékezni az alkotmány szövegére, nem akarom tudni, kik laknak a misztikus pendrive-on, nem akarom lebontani a sátrat, nem akarom elhagyni a víz alatti tévészobát, nem akarok átlátni a fóliafüggönyön! Palacsintát akarok keverni a legós dobozban, hiszen OTTHON vagyok.

▬▬▬▬

Kiállítók: Bagaméri Ádám (@bagameri.archive), Bibó Dániel István (@bi.bo.d), Csenki Eszter (@___outrageous___), Csordás Flóra (@herdsman_florart), Onozó Csenge (@onozocsenge.art), Sárkány Eszter (@szaztizenegy), Szabó Ferenc (@szabrenc), Szeli Kamilla (@kamillaszeli), Triebl Tímea (@timea.triebl).