Pop & Roll
Interjú Kiss Miklóssal
Full abszurd színdarab, három szín. Az első felvonás rózsaszínben irizáló csempemátrixában a nosztalgia mélyrétegeibe szállunk alá: unikornis, szexi ajkak, macskasegg, tudatmódosító pixelmezőkbe rejtett üzenetek és egy „neo-pop korstíl” szerint újraálmodott, duplázott illemhelysor. A második színben az öndizájn buborékos katarzisát éljük meg. A shopban egy pimasz módon eldugott luxussneaker kacsint a földi halandóra, miközben a kassza konkretizálja a frivol cuccok lebegését: „kacsing!” A harmadik pályán a kiállítótér árkádjai alatt kerülhetünk testközelbe Kiss Miklós friss munkáival egy párhuzamos univerzumba csöppenve, melyben a cukizmus, a dizájn, a neo-pop és a hájpstratégiák flippergombjain koccanunk jobbra-balra, egészen addig amíg le nem esik a kódolt jelentésrétegek tantusza. A beszélgetést a művész csodakazamatájából szállítom.
WC-enteriőr ╱ Kiss Miklós: Pop&Roll Art Toilet ╱ 2024 ╱ Fotó: Herendi Dániel, a művész jóvoltából
Kiss Miklós: Pop&Roll Art Toilet ╱ 2024 ╱ enteriőrfotó ╱ Fotó: Herendi Dániel, a művész jóvoltából
Ikonkép
Vitrin aranycsótányokkal ╱ Kiss Miklós: Pop&Roll Art Toilet ╱ 2024 ╱ Fotó: Herendi Dániel, a művész jóvoltából
Borítókép
Reprezentatív előcsarnok ╱ Kiss Miklós: Pop&Roll Art Toilet ╱ 2024 ╱ Fotó: Herendi Dániel, a művész jóvoltából
TP: Legújabb, falra akasztható munkáidban tamagocsik, Game Boyok, videojáték-kompatibilis, békebeli tévék és egyéb extrás játékkonzolok jelennek meg. Neked voltak ilyen cuccaid? Vagy ez egy olyan múlt iránt érzett nosztalgia, amely valójában sosem létezett? Milyen „művtöris” és pop-kulturális előzmények hatják át a bemutatott anyagot?
Kiss Miklós: Leginkább a kortársaim viszonylatában értelmezem, amit csinálok, de például egyetemistaként imádtam Claes Oldenburg szobrait, Andy Warholt pedig a mai napig mint művész-vállalkozót csodálom. Ebben szerintem kissé félre lettünk vezetve, hiszen hazai szinten nagyban ment anno a porhintés, az ellenőrizhetetlenség miatt szinte bármit lehetett állítani. A különféle, bohémságot hangsúlyozó mendemondákból pedig alig lehetett kihámozni a lényeget, miszerint Warhol igazgató úr (!) Factoryje igen komoly produkció volt, mely új infrastrukturális-vállalati perspektívákat vetett fel.
Nyilván van egy ennél sokkal személyesebb háttértörténet is. Éppen a kisfiam születésével párhuzamosan került fókuszba ez a szál, valamint a saját gyerekkorom iránti nosztalgia, amire ráerősítettek az ugyancsak introspektív, covidos évek. Az érdeklődés ott volt már korábban is: emlékszem, hogy a rendszerváltás előtt már be lehetett fogni egy-egy nemzetközi csatornát, amin a G. I. Joe-t és például az ikonikus – azóta mémek révén revideált – Masters of the Universe-t sugározták. Voltak kezdetleges orosz kvarcjátékaim is, és később bezúzásra ítélt képregényekhez is hozzájutottam az apukám révén, így például a kultikus, Gyilkos tréfa című Batman-képregényhez is… Amikor az általános iskola végéhez közeledtem, a dunaújvárosi, szocreál Dózsa Mozicentrum előterében óriásit mentek az árkádjátékok, például a Streetfighter. (Beszédes, hogy egy-egy körért anno sorokban kellett tülekedni.) Ezeket az emlékeket nemrég kezdtem el felgöngyölíteni. A régi, klasszikus Junoszty tévénket pedig éppen most alakítom műalkotássá.

Kiállítási enteriőr ╱ Kiss Miklós: POP BY ╱ 2024 ╱ Pop&Roll Art Gallery ╱ Fotó: Herendi Dániel, a művész jóvoltából
TP: Mintha ezeknél a formázott műveknél a Havadtőy Sámuel-féle csipkébe tekertség jelenségére is sajátos választ adnál. Az extrudált műanyagra texturált felszínek hangyafocis zizegése hogyan úszott a képbe? Számodra mit jelent a manualitás?
KM: Azért festőibbek a felületeim, mert – és ez talán az Apple és Jony Ive miatt alakult így – ma minden iszonyatosan „plane” (sima), és ez a popra hatványozottan igaz. Túl tökéletesek a művek, és mára mindenki pontosan tudja, hogyan kell szupervékony rétegekben, hibamentesen, maszkolgatva, szinte polírozott hatást keltve festeni. Én ezt dobtam, hogy oldjam a túlságosan is áramvonalas tartalmakat. Az a vicc, hogy már Maurer Dóra tanítványaként is bennem volt, hogy súlyos festékrétegekkel alkossak alternatív valóságokat, de akkor még nem volt ilyen összetett a dolog.
A manualitás vagy taktilitás nálam a glossy, csillogó felületek kortárs logikájának megtörésével függ össze. Az érintőképernyőn keresztül minden fényessé és letisztulttá válik, Byung-Chul Han is valami ilyesmiről beszél. Az írása szépen összecsengett a korábbi gondolataimmal, így egyfajta megerősítésként hatott A szép megmentése című könyve. A fogkrémszerűen pasztózus, csüngő festékcsomók mindig is tetszettek. Nem áll ez ellentétben a kifinomult tipográfiával! Megférnek egymás mellett – ahogyan egy életműben is ott van lehetőségként a radikális sokszínűség. Persze szegény Larry Poons kinyírta a karrierjét a hirtelen váltással és az új utak keresésével, de teszem azt, a tervezőgrafikában nem jó irány a szűk keresztmetszet. Egyszerűen unalmassá válsz – még magadnak is! Éppen ezért kell tágas határokat szabni. Ez egyébként egy ördögi kör, amit érdemes optimalizálni, érdemes elgondolkodni azon, hogy mi rántja össze a dolgokat.
TP: Az iméntiekkel szemben „játéktárgyaid” olykor glancos fényében talán egyfajta boomer kínlódásnak tűnhet a „magas művészet” versus „alacsony művészet” ősi dilemmáját forszírozni. Maradt ebben az ellentétpárban valami izgi?
KM: Van egy olyan abszurd érzésem, hogy mintha egyszer eldöntöttük volna, hogy pontosan mit is kellene gondolnunk ezekről, de nekem abszolút nem világos, hogy például Ed Ruscha után – aki briliánsan felvillantotta a pop megannyi aspektusát – érdemes-e ezeket a poros kategóriákat tovább erőltetni. Az elmúlt 120 évben lezajlott a művészetdefiníciós és fogalomtágítási krízis nagy sztorija, nem hinném, hogy épp most kellene visszaszűkítenünk a fókuszon és azon töprengeni, hogy mit ismerünk el művészetként és mit nem.
Nehéz pusztán a „high” vagy „low” profilt deklaráltan vállaló intézményekből leszűrni a képzőművészeti jelenség eszmei értékét, hiszen az eladások-viszonteladások és a műtárgypiaci interakciók mátrixában összetett infrastruktúrával szembesülünk. A legitimációt biztosító intézmények is gyakran újszerű formációt öltenek. Kínában van egy sor igencsak komoly képzőművészeti intézmény, ami plázákban található. A szöuli Paradise City pedig egy pöpec, hatalmas sztárokat felmutató gyűjteményt őriz, miközben hotel, kaszinó és wellness-központ is.
Nekem egyébként csupán négy darab, hagyományos értelemben vett „art toyom” van. A dolgaimat egyszerűen szobroknak hívom. Az „art toy” ehhez képest egy nemzetközi gazdasági ökoszisztémában keringő árucikk, azaz tök más sztori. De őszintén, kissé elbizonytalanodtam, mert az utóbbi időben sokan „art toynak” hívják a limitált szériás Mattel-figurákat, a Funko-popokat és például Daniel Arsham legfrissebb dolgaira is így hivatkoznak. Van, aki magabiztosan állítja, hogy a képzőművészeti szempontból az exkluzivitás a kulcskérdés, miközben az „art toyoknak” éppen az elérhetőség az egyik legfontosabb aspektusa. Ez a „barátságos” ár persze hipp-hopp méregdrágává válhat, így adódik, hogy a „glossy” és a „high end” keveredése egy olyan masszát alkot, amiben végképp nehéz eligazodni.
Fontos tényező továbbá, hogy a területen használt fogalmak elsősorban angolszász nyelvi közegben fogantak, és csak ezután próbálták meg leszivárogtatni az egyes országok bevett fogalomkészletébe. A jelenlegi kiállítás falszövegének megírásakor éppen abba a problémába ütköztem, hogy nem tudom például, a művészettörténetben használják-e egyáltalán a „neo-pop” kifejezést. Ez az egész számomra is még egyfajta kutatási folyamatba ágyazódik.

Kiss Miklós: ASAP ╱ 2023 ╱ akril, extrudált műanyag ╱ 106×200 cm ╱ Fotó: Herendi Dániel, a művész jóvoltából
TP: Bár a Funko Poptól a Kaws-jelenségig felfedezhetünk egyfajta logikai ívet, mégis mélységesen individuális ökoszisztémákról beszélhetünk, amelyben a presztízsértéket növelő képzőművészet, az elérhető árucikkeket vagy személyiségmárka-csókokban beteljesedő kollabokat generáló merchandise-stratégiák és az environmenteket teremtő street art projektek egymást támogató részfolyamatait alkotják egyfajta hájpkörforgásnak. Te erről mit gondolsz?
KM: Egy adott szint eléréséhez tőkét kell előteremteni, amit nem lehet pusztán művek eladásából megoldani! Itt jönnek képbe ezek a sajátos modellek. Kaws éppen ebből lett hipergazdag! Damien Hirstnek is volt Londonban egy ideig shopja, ahol olcsóbb változatokkal szolgálta ki a közönségét. Markáns ugrásokat vagy a befektetőktől vagy a termékesítésből lehet várni. 250 darab „art toy” értékesítéséből persze nem leszel megagazdag, de lehet, hogy ennyi kell, hogy egy komolyabb cég megkeressen. Hirtelen a luxuspiacon találhatod magadat, mivel ezek az együttműködések kölcsönösen emelik a tétet.
A kollabok értékelésénél nehéz belőni, hogy mi a mérvadó. Státuszszimbólumokat akarsz magadra aggatni, vagy egy olyan sneakert akarsz, ami amellett, hogy menő és logók díszítik, olyan érzést nyújt, mintha süppedős felhőkön járnál? Aztán simán lehet, hogy valaki egy saját imidzsbe épít be egy-egy elemet, és nem feltétlenül számít neki az anyagi vonzat. Összességében problémás, ha a művészet teljesen szűk keresztmetszetű dolog marad, és nem jut el a közönségig, és az sem segít, ha tabusítjuk a dolgok anyagi vonzatát.
Van egy fura disszonancia abban, ahogyan a nagyközönség és a szakértők reagálnak a neo-pop felvetéseire. Kawsot felaprították, Banksyt konstans fikázzák… gyakorlatilag, aki a köztudatba csöppen, azt rögtön szétszedik. Akárki akármit mond, ezek az alkotók meg tudtak felelni a gazdagok pénztárcájának és a publikumnak is. A múzeumoknak is be kellett látniuk, hogy például Yayoi Kusamával tudják eladni a jegyeket, Banksy street art műveit pedig komoly tömegek vadásszák az utcákon. A pop és az alkotó branddé válása átfogó jelenségek, hülyeség kerek perec elutasítani ezeket a tendenciákat.
A pop tanulságaira épülő sikerreceptem jelenleg a következő: Nagyítsd fel! Csinálj belőle rengeteget! Hozz létre valamit, ami szociológiai szempontból támadhatatlan! Ezzel a hárommal tutira gólt szerzel.
TP: Számodra hogyan áll össze a ligatúrabűvölő tipográfia, a rücskös, pixelnosztalgikus képtárgylebegtetés és az összművészeti tudatmódosítás?
KM: Az összművészeti gondolkodásom – amiben ezek összeérnek – onnan ered, hogy a karrierem során gyakran kellett belsőépítészeti, illetve arculati terveket is csinálnom. A kaposvári arculatomat meghatározó sárga színt például egy Rippl-Rónai-naplóbejegyzés alapján választottam ki. És ez egyetlen apró részlet! A Pop & Roll is egy ilyen történet. Tevékenységemet minden ízében áthatja ez a többdimenziós tervezési folyamat, ezekkel számolva választom ki a stratégiáimat is. Töredelmesen bevallom, hogy a művészet sajátos hatásmechanizmusát például tudatosan választottam. A kvázi „egyszer használatos” arculatokkal vagy logókkal szemben hányféle konstellációban, hányszor lehetett eladni például Robert Indiana Love-szobrait?! A másik opció az, hogy a teret totálisan újraálmodjuk, és élményt nyújtunk. Ebben egyébként a Drake által finanszírozott, 1987-es, ám most éppen újra felfedezett, Luna Luna névre hallgató konceptvidámparkot és Banksy Dismaland című, disztópikus projektjét érzem messzemenően a legikonikusabbnak.
A különböző szálakat egymásba szövő environment egyébként már az egyetemi éveim alatt is izgatott. Szigeti Gábor Csongor barátommal csináltunk egy Utolsó vacsora-szerű szituációt anno a Ludwigban, ahol felülről vetítettünk az asztalra, és minden egyes részletre messzemenően rápörögtünk. Ez mára talán kissé átalakult, de ott van a jelenlegi projektben is.
Kiss Miklós: Pop&Roll Art Toilet ╱ 2024 ╱ enteriőrfotó ╱ Fotó: Herendi Dániel, a művész jóvoltából

Kiss Miklós: Pop&Roll Art Toilet ╱ 2024 ╱ enteriőrfotó ╱ Fotó: Herendi Dániel, a művész jóvoltából
TP: Intézménykritikai gondolkodásod mintha egy visszatérő szlogenedben élesedne ki a legjobban: „DO NOT DISTURB! Art is an unwelcoming society!” Mi mondatja ezt veled?
KM: Szerintem a legtöbb alkotó osztja ezt a gondolatot velem. Kimondatlan szabály, hogy művészként ne vedd fel a kapcsolatot galériákkal, múzeumokkal vagy kurátorokkal. Ne mutasd meg a műveidet, még ha illeszkednél is egy adott intézmény irányvonalába. Oké, hogy fedeznek akkor fel? A válasz: „social media, kiállítások”. Vagy hagyjuk, hogy „a galériáknak, kurátoroknak, szakembereknek meglegyen a felfedezés öröme”? Ebben a zajban hány decibelen kell üvöltözni, hogy a komolyabb nemzetközi színtéren találd magadat? Akik a világ „kevésbé szexi” felére születtek, azok hogyan kerüljenek egy komolyabb vérkeringésbe? Mert szerintem például a social media eleve lokáció alapú! Másrészt nem igazán mérvadó a követőbázis és a minőség sem. A lehetőségek pedig elég szűkösek, ha jobban megnézzük. Azt mondják, minden a kapcsolatokon múlik… Én meg azt gondolom, hogy a kapcsolatok meg kvázi a vakszerencsén. Egy művésznek érdekeltté kell tennie a kontaktjait a következő szintek eléréséhez. Kijelenthetjük, hogy mára majdnem mindegy, milyen műveket készítesz, nincs szoros összefüggés a siker és az alkotások között. Azt is hozzátenném személyes tapasztalatból, hogy azért az érdeklődés hiánya is súlyos para tud lenni. Irtó nehéz rávenni a szakembereket, hogy megnézzenek valamit. Még meg is érteném, hogy időnként egy-egy „full basic” kiállítás nem hoz lázba szakmabelieket, de az, hogy még egy szokatlan installálás, téma vagy projekt is totális érdektelenségbe fullad egy ilyen aprócska piacon, az sok kérdést felvet…

Portré a művészről, 2024 ╱ Fotó: Eszter Sarah
TP: Legyünk veszélyesen optimisták, és vegyük úgy, hogy eljutnak a „play” gombig! Hogyan kell elképzelni a Pop & Roll három kijátszható szintjét? Hol teljesedik be a játék, és hol lehet találkozni a „végső ellenséggel”?
KM: Tetszik az analógia! A rejtett pályák, a „szabadulószintek” asszociációi nekem szimpatikusak, valójában ez egy végtelenségig variálható és tökéletesíthető szisztéma. Csomó esetben a látogatók egyébként éppen a játéktér feltérképezésével vannak elfoglalva, és totál elfelejtik, hogy ez egy funkcionális tér (is). Ráadásul számos rejtett, akár személyes utalásokat is hordozó „húsvéti tojást” rejtettem el a mindenki által ismert, populárisabb hivatkozások közé. Ezeket érdemes végigbogarászni; számomra ez a szimbolikus rétegzettség nagyon fontos. Vicces, hogy az emberek többnyire szelfiket készítenek a mosdókban, és amikor egymásra nyitnak, akkor sincs para, hiszen csupán a „befogadókra” nyitnak rá. Ez engem nagyon szórakoztat. Érdekes tapasztalat, hogy meglehetősen sok a céltudatos turista, aki nem lófrálásügyi szempontból bukkan fel, hanem mondjuk TikTok-on vagy Instán talál rá a projektre.
A Műcsarnokban a Goldenroach Unlimited (2014) című műhöz kapcsolódóan anno megkérdeztem, hogy mekkora a valaha volt legmagasabb látogatottságszám. Akkor tizenkétezer volt a válasz. Ez adta a csótányok számát. Ekkoriban volt a legkiterjedtebb szociális hálózatom, éppen ezért meg tudtam szólítani az aranyra áhítozó átlagembert, a design terminálos arcokat és a művészeti közeget alkotó profikat is. A Műcsarnok ehhez nem tudott annyira sok mindent hozzátenni. A tudatosan megteremtett hájp olyan nagy volt, hogy hónapokkal később egy kocsmában több körre is meghívtak, mert én voltam a csótányos srác. A túlélőképességükről híres „karaktereimet” később más múzeumokba is becsempésztem, új pályákon tesztelve a játékomat.
Ma már egy hiperkomplex labirintusban kell közlekedni, de szerencsére a Pop & Roll is kezdi hozni a megfelelő mutatókat. A következő kiállítások kapcsán pedig annyit már megsúghatok, hogy a látogatók elsősorban más alkotók műveivel fognak találkozni, hiánypótló tematikus válogatásokkal, én pedig a shop és a vécé „félkarú rablójával” leszek jelen. E pragmatikus álca mögött persze ott van minden pörgésem, kattanásom, a műveimen átívelő gondolatiság.

Kiss Miklós: HONEST ABSTRACTION ╱ 2023 ╱ akril, extrudált műanyag és szálerősített műanyag ╱ 90×90 cm, magasság: 80 cm ╱ Fotó: Herendi Dániel, a művész jóvoltából