Szorongásunk irányvonalai
Interjú Csatlós Asztrid képzőművésszel

Sirbik Attila

Borítókép:

Csatlós Asztrid: Most elszámolok egytől tízig. Azt mondom egy…. ╱ 2024 ╱ installáció_akvarell, akril, pasztell, papírpép, MDF lemez, fém, led cső ╱ 100×30 cm ╱ Fotó Hóbor András

SA: Hogyan kerültél Szeged határvidékére?

CsA: Szeged mellett egy kis faluban, Szentmihályteleken nőttem fel, ott jártam általános iskolába. A szüleim már egészen kiskoromtól kezdve kivittek minket sétálni a környékre, köztük arra a földútra is, ami a jelenlegi kiállításom témája, és ami foglalkoztatja művészeti praxisomat. Tizenhat éves koromtól kezdve jártam ki futni oda, idővel pedig teljesen a személyes elvonulás és identitáskeresés színterévé alakult át. Sem a falumban, sem a városban nem tudtam azonosulni az iskolai közösséggel, az így megtapasztalt magányommal pedig ezekre a kopár, kietlen utakra mentem ki. Egy olyan neutrális, megmunkálatlan közegbe, ami nem ad vizuálisan feloldozást, sem megnyugvást, szemben mondjuk egy szép kirándulóhellyel. A villanypóznák szegélyén kívül „semmi nem szól bele” a horizontba, csak kilométerekkel odébb tűnik fel egy-egy erdősáv, a város sziluettje vagy a dóm tornyai. Vagyis az emberi jelenlét, a biztonságos, kiépített környezet teljes hiánya és a peremvidék fenyegető ismeretlensége próbára teszi az embert, mert egyedül a magánnyal való frontális szembesülés marad. Viszont ennek segítségével voltam képes rátalálni magamra és a belső hangomra.

Ehhez persze vállalnom kell, hogy koszos, poros és sáros leszek – ugyanúgy, mint a traumák feldolgozásának esetében –, mert ez nem egy kikövezett, tiszta út, bármikor eleshetek a kiszámíthatatlan felszínén. De ez mind hozzáad az önreflektív valóságomhoz, mert maga a valóság is tele van sárral, pocsolyákkal, nekem pedig az a dolgom, hogy megtaláljam mindebben a saját utamat.

SA: A határvidék tranzitútvonalainak párhuzamossága magában foglal egy erőteljes társadalmi, gazdasági, politikai diskurzust is. Munkáid milyen kutatások és reflexiók alapján keletkeztek?

CsA: Abszolút benne van mindez. Ezek olyan útszakaszok, amire széles körben nem fókuszál senki, vagy csak bizonyos szemszögből. Ennek ellenére folyamatosan megfigyelhetők különböző jelenségek, és voltaképp ezek tárgyi lenyomataival foglalkozom. Munkáimban is ez a „tárgyiasság” érdekel, hogy ezeket a jelenségeket hogyan lehetne áttranszformálni egyfajta sajátos nyelvezetté és olyan kontextusba helyezni, amivel közérthetőbbé válik az egész. A mostani munkák kapcsán nagy hatással volt rám Susan Sontag Regarding of the Pain of Others című írása, melyben a háborúkkal és katasztrófaábrázolással, a fotódokumentáció során létrejött lenyomatok általi hatással foglalkozott. Mellette említeném a 2016-ban megrendezett, pozsonyi, Fear of the Unknown című kiállítást is1, ami a menekültkérdéssel, a másokkal való érintkezés élményével, a kulturális különbségek és az ismeretlentől való félelem leküzdésével, valamint a kommunikáció hiányának akadályaival foglalkozott.

SA: A szorongás katalizátora vagy éppen kerékkötője az alkotási folyamatnak?

CsA: Nekem a belső vívódás igazából a saját problémáimmal való foglalkozást jelenti, ezzel egy időben vontam párhuzamot a menekültválság jelenségeivel. Soha nem tápláltam félelmet a menekültekkel szemben. Az általuk hátrahagyott holmik dokumentálásával, a menekültlét láthatatlan megfigyelésével egészen korán elkezdtem foglalkozni. Ennek ellenére kellett néhány év, hogy ezek a gondolatok beérjenek és megtalálják önmaguk mintarendszereit a művészeti gyakorlatomban.

SA: Mennyire merészkedtél a háború és a válság közelébe?

CsA: Sosem volt alkalmam háború sújtotta vidékre utazni, mindig csak a háborús időszak következményeivel találkoztam. Magyarország pusztán tranzitútvonalas ország, de ennek az átfolyását különféle módon tapasztalhatjuk meg. Egy másik, régebbi élményem az egyetem alatt történt, amikor Szerbiát választottam az Erasmus-ösztöndíjam célpontjaként, hogy így Balkán-szerte tudjak utazni. Ott szintén kimagasló jelenség volt a migrációs hullám, illetve annak lenyomatai. Tulajdonképpen ezek az utazások nagyban meghatározták, hogy a figyelmemet az itthon is zajló folyamatokra tereljem, amik a mai napig is mindennaposak.

SA: Mennyire volt fontos számodra, hogy a tájra, a tájképre fókuszálj? A kényszerűségek által való beavatkozások érdekelnek elsősorban?

CsA: Munkáimban nem lelhető fel a századelő idealizált tájeszménye, engem inkább a természeti közeg és az ember által hátrahagyott, különféle nyomhagyások korrelatív párhuzamai érdekelnek. Ezek a kölcsönhatások visszafordíthatatlanok, amelyek hatással vannak a jelenünkre és a jövőnkre is. Mindez sokszor csendes párharc formájában zajlik. Ezért nemcsak a white cube nyújtotta steril, reduktív térben állítok ki, hanem kiviszem a munkáimat ezekre a földutakra, a moha által kikezdett autóroncsok és limlomokkal teleszórt gaz közé, hogy ezekkel a közvetítésekkel együtt kapcsolatot teremtsenek az adott környezettel. Valójában visszahelyezem a munkáimat az eredeti élőhelyükre, oda, abba a környezetbe, amiből inspirálódtak.
Kereteimmel erre a természeti közegre szeretnék reflektálni, ezért olyan anyagokat használok, amelyek biológiailag lebomló elemekből állnak, ugyanakkor felidézik a természeti formákat, sőt organikus, majdhogynem eleven testté tudnak alakulni. Korábbi munkáimban – mint például a Camouflage promises (2022) vagy The fire went wild (2021) című alkotások esetében – sokat foglalkoztam a kamuflázstechnikával, azaz hogy hogyan lehet beolvadni idegen lényként egy adott környezetbe, hogyan jön létre a kölcsönhatáson alapuló mimikri.

SA: Alkotásaidban hol, miben érhető tetten a leletmentés transzformatív gesztusa?

CsA: Jelenlegi munkáim központi eleme egy akvarell, melyen egy fluid, megfoghatatlan természeti közeg adja az alkotások atmoszférikus hatását. Az ezeken megjelenő nyomhagyások, organikus elemek és szimbólumrendszerek hivatottak jelképezni ezt a folyamatot.

SA: A kiállítás címe megidézi Lars von Trier Európa című filmjét. Szándékos ez abból a szempontból, hogy mi felé szeretnéd terelni a befogadás útvonalait?

CsA: A II. világháború óta a 2015-ös és 2016-os migrációs válság volt a legnagyobb és legsúlyosabb. A párhuzamot ott lehet megvonni, hogy mindkettőnek Európa különböző pontjai voltak az elérni kívánt céljai. Terelni és konkrét válaszokat, értelmezési irányokat adni semmiféleképpen nem szeretnék, hanem inkább ezekre az egybeesésekre hívnám fel a figyelmet. Habár a hanginstalláció központi eleme is a film prológusa, amelynek célja, hogy a hallgatót elvezesse Európába („Most elszámolok egytől tízig. Mire azt mondom, tíz, Európában leszel. Tíznél légy ott.”), de ezt bármivel lehet helyettesíteni, mindenki maga választja meg, hova szeretne eljutni.

SA: Képes ma a képzőművészet a globális politikai, gazdasági és ezáltal a társadalmi és a kulturális rendszer kritikájaként funkcionálni?

CsA: A képzőművészet mindig is rendelkezett narrativitással, talán ez a legerősebb esszenciája, mert olyan oldaláról tudja megközelíteni a különböző probléma- és kérdésköröket napjainkban, amely közérthető gondolatiságot tud átadni globálisan. A művészet olyan platformot biztosít, amely képzeletbeli színtéren nyit meg alapvető társadalmi kérdéseket, mindezt szimbolikus szinten mindenfajta fekete-fehér, dualista polarizáció nélkül. A kiállítást nem feltétlenül a menekültválságra kívántam kihegyezni, a célja inkább az volt, hogy párbeszédet alakítson ki az emberek között.
Olyan utazásra hívni a látogatót a munkákon keresztül, ami önmagunk belső és külső problémaköreivel szembesíthet frontálisan. Ennek az ütközési zónának adnak egy vizuális kifejezőerőt a galériatér hátsó részében elhelyezett szélvédők és kisebb alkotások. A saját idegenségünktől talán sokkal jobban félünk, meglehet, hogy ezzel nem volt korábban semmilyen tapasztalatunk, így a szorongásunknak sem tudjuk meghatározni a tényleges irányát, és hogy hogyan is kellene felszámolni azt.

▬▬▬▬

Csatlós Asztrid: Most elszámolok egytől tízig. Azt mondom egy…
ISBN Galéria
2024. január 9 – február 2.