A felhők felett mindig kék az ég
Gaál Kata kiállítása
Szűcs Anna Emília
Gaál Kata munkásságát személy szerint eddig csak messziről csodáltam. A kíváncsiság és tudás, ami az anyaghasználatát és technikai sokoldalúságát jellemzi, a kalandvágya és mindenre kiterjedő figyelme, képeinek aprólékos kidolgozottsága a kevesek közé sorolja a magyar kortárs képzőművészeti szcénában. Képi világa komplex, bonyolult és gyönyörű, mert kifejezetten nagy figyelmet fordít a részletekre, amikben el lehet veszni. De a kidolgozottság és a kidolgozatlanság között feszülő ellentétet is kihasználja ez a figyelem: érdeklődéssel fordul a legapróbb ruharedő felé, miközben komplett darabok, tárgyak vagy testrészek tűnnek el a háttérből, oszlanak szét vagy radírozódnak ki képeiből.
Alkotásai labirintusok, amik, ha messziről nézi őket az ember, megfejthető, könnyen átgyalogolható ösvényekből állnak, de közelről felfalják az embert – a nem létező, teremtett városok, melyek mégis ismerősek; a Parlamenttel összefolyó gyárépület, ami alatt a víz csillogása valójában kopás; a Nyugati pályaudvar sivárságával összeolvadó, barcelonai háztetők, érzéki csalódások sora, amik a valóságunkat képezik; a saját csípőnkben, csuklónkban és vállunkban remegő mozdulatok, amik félúton megszakadnak; a zsugorfóliavirágok, a párizsikocka-zokni, ami kilóg a Crocsunkból; a ruhák gyűrődéseibe ékelődött gombostűk, amik ránk szögelik a civilizáltságot.
Ikon- és borítókép:
Fotók: Biró Dávid
Aki követi ezt a munkásságot, tudja, hogy Gaál Kata általában rólunk készíti a műveit – minden részletre kiterjedő figyelem és kimért bátorság jellemzi társadalomkritikáját egyébként is. De a minket körülvevő anyag intimitása az, ami engem az első találkozáskor letaglózott. Mert másokat fatáblára vinni a művész közfeladatának is tekinthető, és nyilván nincsen objektív rekonstrukció – minden képen ott van egy darab belőle is. De önmagunkat tenni a vizsgálat tárgyává más jellegű bátorságot jelent: azt jelenti, itt vagyok, hogy megértsem magam és magamon keresztül titeket, itt vagyok, hogy megérthessetek rajtam keresztül egy darabot a világból. Meztelen és szemérmetlen. Zavarba ejtően bátor. Kata fekszik a képen magzatpózban és kinéz ránk, felette víztárolók lógnak fejjel lefelé az égből, amik ránehezednek, de mégis növények veszik őket körbe. Kiszolgáltatottság és nyugalom. Élet. Kata lefelé hajol az alkonyati ég színében, felette felfordított házak, mint a társadalom, nyomják össze a képet, az építési területen a még éppen hogy létező múlt és az épülő jövő oszlik el. Az erős átmenetekben, a test mozdulataiban ott van a haladás, az útközben levés, a mindig valahonnan valahová, a sosincs megérkezés, a valami állandó hiányzó. A pasztellszínek éteri szépséget adó aurája azonban mégis kiegyensúlyozza ezt a szélsőséget. A képek többségén guggol vagy lefelé hajol, ruhákat szed össze, hajtogat, lábainál virágok, amiket sosem ér el. Ha felfelé tör, bokáján törésvonal látszik – valami mindig visszahúz minket, ha nyújtóznánk, fél karunk a háttérbe olvad, felzabálják a színek. Régi műemléképületek, amiket nem őrzünk meg, darabok magunkból, amikről úgy döntünk, nem szolgálnak minket tovább.
De ki vagy mi őrzi akkor ezután ezeket a nyomokat? Kitörölhetők-e belőlünk a társadalmunk által húzott határvonalak, mikor magunk is ebben a pasztellszínű, részleteiben néhol csillogó, néhol kopottá csiszolt, megdolgozott, visszakapart érzéki csalódásban állunk egész testünkkel? Nem kapunk válaszokat, a képek feladata egyébként is a kérdezés. Mégis, ha ránézünk néhányra, láthatjuk, ahogy a test sokszor kilóg a számára kijelölt térből. Lábfejek, fenekek, térdkalácsok, könyökök lépnek ki a keretből, miközben a hozzájuk tartozó test koncentrált mozgást végez. Mintha csak akaratlanul, véletlenül törnének ki a fatáblákon zajló őrült színek, képek, formák szorító nyomásából. Mintha az ember nem férne el a számára kijelölt keretekben. Mintha ez a túllógás valamiféle csendes, nem tudatos cselekvést jelképezne, ami az elérhetetlen virágok felé nyújtózást a szabadság felé törekvésre cseréli.
Várfok Galéria,
2024. november 16-ig