A múltba írt jelen
Bánföldi Zoltán palimpszeszt tájai

Muladi Brigitta

Ikonkép: Bánföldi Zoltán: A végtelen peremén 7.╱ 2025–2026 ╱ vászonra printelt fotó, olaj ╱ 70×100 cm

Borítókép: Bánföldi Zoltán:A végtelen peremén 9. ╱ 2025–2026 ╱ vászonra printelt fotó, olaj ╱ 70×100 cm

Bánföldi a fotográfia mediális természetét használja festményeiben: a fotó a nyers valóság helyett, egy kimerevített, a fotós által megkonstruált pillanatot rögzít, amely egy gesztus, egy festékfolt következtében megmozdul, élővé válik. A dokumentum hűvössége eltűnik, és képen a festészet anyagi jelenlétét érezzük. A „rögzített idő foglyai” átemelődnek a festészet szabad terébe.

A kiállítási anyagban a tágas horizontú, nyitott táji elemek dominálnak, és bizonyos közös emlékezetarchetípusokat testesítenek meg. A letűnt, de sokat idézett gyermekkorunk, a képzőművészetben szimbolikus városkép (például Párizs sugárútja), a sziklás hegyoldalak, amelyeket a 18. században avattak csak a természettudományos vizsgálódás, a szemlélődés, feltöltődés, az elemi minőségek megélésének terepévé, ahol a földi létünk fundamentumai (tűz, víz, levegő, felhő, föld, kő, homok) játékos, befogadó, körülvevő vagy épp fenyegető mivoltukban vannak jelen. 

Azt, hogy miről is szólnak a képek, számomra a fauna teljes hiánya támasztja alá. Sehol nem látunk állatokat, csak a többnyire a táj nagysága mellett eltörpült embert, a természetes, megszelídíthetetlen és a konstruált, mesterséges környezetet. A művekből belső monológ bontakozik ki: a Föld meghódítása, a kisajátítás, a természet belakása, és mindennek visszafordíthatatlan következményei. A megjósolt, de mégis váratlan apokalipszis, a föld erodálása, amivel éppen most szembesülünk. Mindezek azonban a könnyed, játékos felülírással egy továbblépési módot is adnak a kezünkbe: az alkotásba, az egyéni tevékenységekbe vetett hitet, a környezetünk alakításának a lehetőségét.

Ezen kívül a festészet történetének idevágó idézeteit, utalásokat is láthatunk, olyanokat, amelyek a posztmodern szemlélethez vezettek. Úgy tűnik, mintha ez marginális lenne, de a festő számára ismerős, otthonos képtípust jelentenek, és külön univerzumot nyitnak a kiállításban. 

Bánföldi praxisa tehát a talált fotók kisajátítására épül (amit appropriation art néven ismerünk), amelynek segítségével a statikus történelmi dokumentumokat rétegzett, élő, saját festői jelenidővé alakítja át. Gerhard Richter gyakorlatát szellemesen továbbgondolja, együtt alkalmazza a fotót és a gesztust, csorgatást, elhúzásokat – megtöri a fotográfiai csendet. A vastagon felvitt, spaklival meghúzott színsávok, a dinamikus fröccsenések és a finom vonalhálók mind a festő személyes jelenlétét, a szubjektív időt jelzik a vásznon.

Emeljünk ki néhány konkrét képet! A harmincas-negyvenes évek polgári vagy etnikai környezetéből kiemelt gyermekfigurákat, akik a kollektív nosztalgia legérzékenyebb pontjait érintik, de nem ragadnak le ott. A festőlét ártatlanságát, a dolgokra való rácsodálkozást, az örök kíváncsiságot megőrző művész metaforái, mint például a folyosón bicikliző gyermek. Egy budapesti toposz, a gangos bérház szigorú architektúráját két narancssárga gesztuscsík töri meg, mintha a történelem vagy az idő maga szivárogna be a védettnek hitt gyermeki világba. A jobb oldali, rajzolt pálcikaember és a lebegő pöttyös labda a gyermeki képzelet kivetülései, amelyekkel a festő az egész századelejei jelenetet átlépteti a jelenbe.

Hasonló elemekkel alakítja a tipi előtt álló, mosolygó, a fotósnak pózoló gyermekek fotográfiáját. A néprajzi fotó jellegét a kép bal alsó sarkában felizzó, tűzszerű narancs-vörös gesztusnyomok és a sátor lapjára felvetett zöld figura szünteti meg. A háttérben feltűnő autó és a drámai lila égbolt a kultúrák és idősíkok ütközését tematizálja – mint Bánföldi minden festménye, időbeli és mentális rétegeket tár fel. A firkák, a gyermekrajzok és az akciófestészet lebegő festékfoltjai a tudattalan gyermeki képzelet és a tudatos felnőtt emlékezet lenyomatai. Bánföldi egyik kedvelt festőóriása Gerhard Richter, aki először jelent meg a fotó hatalmasra nagyított festett változatával, a titkos, privát szférából kiemelve a nyilvános térben megjelenítve, amivel a fotó hűvös tárgyilagosságát és a privát minőségét is megszüntette, új műfajt is teremtett. Az ő célja a leleplezés is volt, így egy társadalmi-politikai státuszt is kapott a náci Németországban. Ezt a folyamatot vitte tovább más irányban Bánföldi a festékanyag és a fotó egyidejű használatával. A szereplők, a névtelen alakok –mindannyiunk közös múltjának szereplői –, ismeretlenek maradnak, mégis kitörnek a feledés homályából, komplex jelentésrétegekkel töltődnek fel.

A táj Bánföldinél nem háttér, puszta díszlet, hordozója a jelenetnek, hanem a kollektív emlékezet felülete, amelyen a megjelenő természeti erők, képződmények és a festői beavatkozás együtthatása határoz meg. A természet erőinek extrémitása és az emberi jelenlét tünékenysége a tájban egy külön téma. Vegyük például a halászokat, ahol a víz az archív fotók szépia tónusú, időtlen nyugalmával keretezi a csónakot, amit a felfestett kék-vörös-fehér „felhő” és a vízfelszínt a hálószerűen terülő, sárgás-fekete folt fenyegetően borít be. 

A monumentális, földi erózió alkotta, kúpalakú, hindu templomszerű sziklaalakzatok között eltörpülő felfedezők felett a bal felső sarokban egy expresszív, sárga-lila tűz- vagy napkitörésszerű sáv jelenik meg, míg az előtérben lila, szerves anyagként elterülő festékfolyam hömpölyög. A táj rögzítettsége és a festék dinamikája közötti kontraszt a földtörténeti és a szubjektív idő különbségét hangsúlyozza.

A jégmezőn álló három öltönyös alak a 20. század eleji felfedezések hőskorát idézi. Bánföldi a jég repedéseibe világító, ultramarin kék festékfoltokat (Yves Klein-kéket?), a kép szélére pedig éjsötét felületeket helyez rá kollázsszerűen. 

Apropó, nézzük meg a festői idézeteket is! Mik azok a festészeti toposzok, amiket itt látunk? Marc Chagall hegedűsmotívuma a festészet ritmusát, a zeneiség poétikáját emeli be a képekbe. A hegedűs archetípusa Chagall művészetének. A háztetőn vagy a falu utcáján a közösségi emlékezet, a kelet-európai zsidó tradíció, az ünnepek, a rítusok és az eltűnt idő szimbóluma. A képen szereplő, archív fotóról beemelt, mulató, zenélő figurák (hegedűvel és pezsgővel) pontosan ezt a chagalli, mesélő, nosztalgikus világot hozzák működésbe. Bánföldi így idézi meg a szürrealizmust a térben lebegő, szétfröccsenő világoskék és fehér festékfoltokkal, valamint a fejek helyére kerülő maszkokkal. Chagallnál az alakok kikerülnek a gravitáció törvényei alól. Bánföldi is lebegő, álomszerű, zenei ritmust ad a fotó eredendően nehézkes, realista terének.

Pablo Picassótól a kubista maszk, a többnézőpontúság és a kép dekonstruálása idéződik meg. A figurák eredeti arca helyére festett, éles kontúrokkal elhatárolt, stilizált elemek kerültek közvetlenül Picasso kubista korszakát, illetve az afrikai maszkok által ihletett formabontást idézve fel. Az arcok több nézőpontból, a profilt és frontális ábrázolást ötvözve, anatómiailag szétszedve és újraépítve jelennek meg. Ennél a képnél egyenesen a klasszikus modernizmus nagy fordulatának idejéhez nyúl vissza, hogy párbeszédbe léptesse azt a kiválasztott fotográfiai dokumentummal.

Picasso a formák lebontásával megkérdőjelezte a klasszikus portré fogalmát. Bánföldinél ez a mozzanat a talált fotó névtelen szereplőinek identitását írja át: a konkrét történelmi szubjektumok helyett egyetemes, univerzális művészettörténeti toposzokká (mintegy modern commedia dell’arte alakokká) változtatja őket.

Mindezek az alkotói módszerek, festészeti eszközök, gyakorlatok Bánföldi munkásságát a kortárs művészet (Archival Turn in Painting) archívumi fordulatának áramlatába helyezi. Piktúrája párbeszédet folytat a globális kánon olyan meghatározó alkotóival, mint Gerhard Richter, aki a fotó hűvös tárgyilagosságának áttörését megvalósította. A rakli- és spatulatechnikája, valamint a festékcsorgatások (dripping) által a szubjektív gesztusaival megszünteti vagy átírja a mozdulatlan fotóteret. 

Luc Tuymans a történelem vakfoltjainak és a kollektív emlékezet traumáinak kísértetszerű felidézése a képfelület hiányain és elmosódásain keresztül kommunikál a nézővel. Adrian Ghenie az archív fotók, a történelmi emlékezet és a művészettörténeti elődök (Picasso, Chagall) spaklival végrehajtott, húsbavágó felülírásával és roncsolásával dolgozik. Wilhelm Sasnal a kelet-közép-európai történelmi dokumentumok és a privát archívumok posztmodern, szürreális montázstechnikáját használja minimalizált figurális festészetében.

Bánföldi Zoltán festményeinek kiindulópontja tehát a talált fotó, a print, aminek szabad festői átirata a mediális kép hatalmát töri meg és teszi egyedivé. A múltbeli táj és a jelenbéli, expresszív gesztus találkozása arra ösztönözhet bennünket, hogy újragondoljuk saját viszonyunkat az időhöz, az emlékezethez és a kultúrához, beleértve a képfogyasztást és a közösségi oldalak, illetve az AI használatát. 

Engedjék át magukat ennek az idősíkokat és médiumokat átívelő, izgalmas vizuális párbeszédnek!

Tér-Kép Galéria

2026. augusztus 19. – szeptember 10.