Elfelejtett nyelv
Tölg-Molnár Zoltán kiállítása

Tatai Erzsébet

Ikon- és Borítókép: Kiállítási enteriőr ╱ Resident Art ╱ 2025 ╱ Fotó: Hegyháti Réka

Utolsó három évtizedben készített munkái az egyetemes absztrakt művészet történetével több szálon fonódnak össze. Először is az absztrakció Malevicstől Ad Reinhardton át ívelő redukciós törekvéseivel, amely a fekete monokrómiával óhatatlanul is a transzcendens felé vezet. Másodszor ezzel épp ellentétesen – akárcsak Lucio Fontana – a festészet pátoszát tagadva, vizsgálódásai középpontjába Tölg-Molnár a kép mint tárgy kérdését helyezte; művei a mi valóságos terünkbe lépő objektumok. Ezzel együtt – harmadszor, a művészet térfelén maradva – a festészet és a szobrászat kategóriahatárain is könnyedén járt oda és vissza. Közbevetve: ezen irányok összefonódását, e szellemiségnek mintegy folytatását láthatjuk például most az Inda Galériában Nagy Barbara alkotásaiban. Negyedszer: e minimalistának tűnő programba azonban bizonyos munkáival visszacsempészte a költőiséget. Költőiségen a racionalizmuson túli beszédet értem, olyasmit, mint ami az érzelmek és indulatok, a magány és az ismeretlen félelmének igézetében áll.

A kiállítás tárgyai ismeretlen, rejtélyes fragmentumokként vesznek körül. Mintha e töredékek – megtört lapok, gyűrt vásznak, palimpszesztek, tépett szélek – valaha valami nagy egész részei lettek volna. Egy elsüllyedt sziget csodálatos módon megmenekült leletei. Mi másra is utalhatna a Relikviák vagy az egyedülálló Pillérek cím? Még a műegészként legzártabb Nagy függöny is hiányt idéz. A magukba záródó, elszigetelt, eredeti kontextusukból kiesett töredékek összefüggéseiktől megfosztva melankolikusak, amit csak aláhúz a fekete dominanciája. A fragmentumokon felbukkanó szavak, a múltba, az elmúlásba merült világ emlékmorzsái ilyenformán egy Elfelejtett nyelv nyomait őrzik – akár feketébe vésett karcolatokként.

Noha tudjuk, hogy nem régészti múzeumban, hanem képzőművészeti galériában állunk autonóm műtárgyak között, ezek a tárgyak mindazonáltal önmaguk is melankóliával, valamint az elmúlás és végső stádiuma, az elfeledés felett érzett szomorúsággal telítettek. A műtárgyak itt végletes szín- és formai redukció eredményei, ugyanakkor a művész a különféle anyagok változatos megmunkálása által haptikus és vizuális tapasztalatokat mozgósít, amelyek eleven gondolatokat, asszociációkat inspirálhatnak.

És mire utalhat a cím, az Elfelejtett nyelv? Maga a szókapcsolat valamiféle misztikus, egyben nosztalgikus vágyakozást implikál egy ismeretlen, de valaha megvolt tudás iránt. S ha vannak szilánkok, nyomravezető jelek, ez még csábítóbb lehet. Márpedig Tölg-Molnár Elfelejtett nyelv című munkáin írásjelek, szófoszlányok tűnnek fel. Ezek néhány kivételtől eltekintve a létige ragozott alakjai, ezúttal németül, nem latinul. Akárhogy is, a létige használata ugyancsak Tölg-Molnár egyszerűsítési igyekezetből fakad, a darabjaikra hullott betűk és szavak pedig az elmúlás folyamatában megállított pillanatok maradványai, jelei, nyomai.

A kollektív és az egyéni tudattalan viszkózus tartományába alámerült emlékek mítoszok és álmok, avagy a költészet formájában merülnek fel. A modernitás óta elfelejtett, a lélek és test egységének, a teljességnek a nyelvét ma már csak a költészet és a művészet ismeri,[1] és talán az álmok, amelyek Freud szerint egy elfelejtett nyelven beszélnek.[2]

A redukció az egyszerűségre – egyszersmind a teljesség, azaz a vizuális művészetekben elérhetetlen pont felé való törekvés, amely lehetőségként magában foglalja a végtelent, és amelyből kibontható az egész világegyetem – Tölg-Molnárnál alapformákban, mint a szabadkézzel formált kör és egyenlőszárú kereszt, manifesztálódik.

3 Eörsi Anna: Függöny. In Pál József (szerk.): Szimbólumtár. Szeged, 2001, 128.

Akármennyire is dacolnak a képiséggel Tölg-Molnár művei, mindazonáltal olvashatók képként is – esetenként tárgyi jelentésük szintén figyelemre méltó (még úgy is, ha csak a címük utal rá). Akkor is, ha azok évszázados vagy évezredes hagyományokhoz kapcsolódnak, mint a Fénylő II. vagy bármelyik Függöny. A Fénylő köreit (talán a művész utolsó műve 2021-ből) a megalkotás gesztusa a modernizmushoz kapcsolja, míg címe távoli hagyományokra vagy akár a transzcendensre mutat. A Függönyök gyűrődései és címük tárgyi jelentésükre utalnak, míg az itt-ott szabályosan hajtott, máshol meggyötört fekete, matt és fényes, csillogó felületeik tárgyi jelentésüktől inkább elirányítanak ugyan – akárcsak a többi műnél. Mindazonáltal korántsem lényegtelen, hogy valami titokra utalnak, amitől a függöny elválaszt, amelynek archetípusa a jeruzsálemi templom szentek szentjét elválasztó függöny – amely Krisztus kereszthalálakor kettéhasadt – „Pál apostol utalásai[ban k]ifejeződik… az a gondolat, hogy Krisztus megszüntette Isten hozzáférhetetlenségét; a kárpit kettéhasadásával megszűnt az akadály az Istenhez vezető úton” – ahogy a Szimbólumtár írja.[3] És a cím akkor is jelentésteli, ha a tárgy merő anyagiságára vonatkozik, mint a Fényt kapott a drótháló esetében, vagy mulandóságát jelöli, ahogy a Fekete megtört papír címében, de mindegyik esetben Tölg-Molnár Zoltán humora süt át a képeken, ahogyan a Kerítéspallók lapidáris megnevezésében is.

A feketéről, így Tölg-Molnár Zoltán feketéiről is aligha lehet újat mondani, mégis szót kell ejteni róluk, annál is inkább, mert az itt felvonultatott művek 73 százaléka fekete. Természetesen e kulturális utalásokkal terhelt szín (vagy antiszín) Tölg-Molnár használatában is megtartja valamennyi jelentését, akárcsak a színkivonással, a világtól való elvonással, a redukcióval asszociált tartalmakat. Lényegesebb azonban a művészre jellemzőbb profán alkalmazás, ami a matéria valóságosságát hivatott felmutatni, azt, ami a szépség nélküli merő anyag, sötétség, semmi, csak maga a sűrű fekete massza. Végül, ami igazán jellemző, ahogyan a különböző fekete anyagok, plasztikai-vizuális minőségek fényvisszaverő játékaival a néző gondolatait is játékba hozza, amelyek ekképp a materiális és „spirituális” feketék élményei és jelentései közt ingáznak.

Resident Art Galéria

2025. IX. 24. – X. 31.