Elszíneződés
Sólyom Sára Archivált nyomok című kiállításához

Barcza Zsigmond

^[1] Erről lásd Georges Didi-Huberman (a kiállítás falszövegében méltán idézett) könyvét: Hasonlóság és érintkezés. A lenyomat archeológiája, anakronizmusa és modernsége, ford. Házas Nikoletta et al. Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola, Budapest, 2014.

A monotípia – mint minden lenyomat – egy külső tárggyal való fizikai kapcsolat emlékét őrzi magán. Mintázatát azonban nem egy előre adott forma rajzolja ki, hanem egy felfestékezett fémlemezzel való érintkezés eseménye. Mivel az érintkezés által létrejövő hasonlóságnak is teret enged,^[1] elbizonytalanítja az ikonikus és az indexikus (tehát a mimetikus hasonlóságon és az ábrázolt dologgal való fizikai érintkezésen alapuló) képtípus éles elválasztását.

A lehetséges értelmezések tartományának tágasságát a címek sem szűkítik be: a képek eleve nem mindig viselnek címet, s ha mégis, általában valamilyen természeti motívum emelkedik erre a rangra (pl. Pitypangok– és Mező-sorozat). Jóllehet már első pillantásra is világos, hogy nem szokványos tájképekkel van dolgunk. Ezek a pitypangokkal teleszórt mezők mintha a Sztalker Zónájában nyúlnának el: a „leállított gyár”, a „kiürülő lakótelep”, a „semmibe futó tehersín”, a „gazzal benőtt üzemcsarnokok”, az „elnéptelenedő iparvárosok”, az „égbe meredő rozsdás fémszerkezetek” és a „néma kéményeket őrző, lakott-lakatlan munkáslakások” környezetében.

Sólyom Sárát azonban nem a „kongó ipari komplexumok lenyűgöző monumentalitása”^[2] foglalkoztatja – az „optikai demokrácia”^[3] jegyében az azok mélyedéseiben, félreeső sarkaiban megbúvó felületekre irányítja figyelmét. Mintáit a korrodált fémekről, a savas felmaródásokról, a lúgos kicsapódásokról, az olajos lefolyásokról, a lepattogzott zománcról, a vízköves csempékről, a málló vakolatról, a dohos szobák nyirkos falain terjedő penészvirágokról, a lefoszlott plakátok nyomában maradt egyenetlen ragasztórétegről veszi.

De tegyük sietve hozzá: Sólyom munkái a lehető legkevésbé sem árasztják magukból azt a barátságtalan ridegséget, melyet legtöbbször ezekhez az erodált (nem-)helyekhez társítunk. Monotípiái hangsúlyozottan nem a „pusztulás képei”, ahogy az általuk létrehozott univerzum sem valamiféle „rozsdatemető”. Ezeken a képeken a roncsolódás folyamata nem von maga után komor szürkeséget. Itt mindegyik fém nemes – így elöregedésekor mindössze patinát kap, elszíneződik, sárga, bronz, ezüst, zöld, arany, téglabarna és kék foltokkal ékesül.

Hogy e színek kapcsolatait tanulmányozni tudja, Sólyom – némileg szokatlan módon – nem tintával, hanem olajfestékkel készíti monotípiáit, amelyek ennek következtében festményszerűek lesznek. A felületekhez azért vonzódik, mert mindegyik mögött egy önálló világot sejt: aranyló mezőket, kókadozó pitypangokat, a síkban megnyíló tér miniatűr birodalmát. Éppen ezért a szabad szemmel alig kivehető motívumokra fókuszáló Sólyom átérezheti Proust bosszúságát, amely akkor fogta el, amikor „ahhoz gratuláltak neki, hogy »mikroszkóppal« fedezte fel ezeket, noha ő épp ellenkezőleg teleszkóppal dolgozott, hogy felfigyeljen bizonyos dolgokra, amelyek tényleg nagyon aprók, de azért, mert nagyon messze vannak, s mindegyikük egy-egy külön világ”.^[4]

<sup>Art9 Galéria
2026. február 3–20.</sup>